Takaros kis ház volt hatvan éve,
vakított az oltott mészköténye,
fal tövében sárgalléros pócik
kérkedett, hogy fénnyel takaródzik,
s ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos kéz meszelte csinosabbra.
Tündértánctól ragyogott az ablak,
horgolt függöny rojtjai csillantak,
s mikor jött a csendes léptű éjjel,
mennybolt mesélt, ezer csillagképpel.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
aranynád font süveget fejére,
jó anyaként védte télen, nyáron,
gúzskötését tűrve a nádszálon.
Bársonymoha jelzett, hol van észak,
s mi, vonyogóval lehúztuk játéknak.
Mily erős volt, e nádtető télen,
álmában sem lehetett törékeny,
zokszó nélkül tartotta hóterhét,
mint konyha priccs a ráterített csergét.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
októbertől füstölgő kéménye
a hidegben dölyfös grófot játszott,
semmittevőn hátradőlt, s pipázott.
Ha megenyhült odakünn a zord tél,
nádszálakon könnyezett a hólé,
a szél csókja cseppenként faragta-
hidegnyelű üvegkard alakra.
S mi nem voltunk egy percig sem restek,
levertük, ha maguktól nem estek.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
az egy utcányi, Alsóhegy tövébe’,
parolázott léckerítés jobbja,
figyelve a kedves szomszédokra.
De az idő mély sebeket ejtett…
vert faláról a mész rég lepergett,
bodza nőtte be a döngölt gádort,
s az elmúlás vesztőhelyet ácsolt.
Győztes lett a múltölő enyészet,
de lábnyomán újra hajt az élet!
Vonyogó, vonyigó: A Dunántúl és a Kisalföld térségében: szalmahúzó.
Priccs: Deszkából készített egyszerű, kemény fekvőhely.
Gúzs: Kötél, ami a víz hatására hajlékonnyá válik.
Fájdalmas kötél-kötés, ami egyre szorosabb, ahogy a kötél kiszárad.
Pócik: Sárból készített padka, a falusi házak előtt.
