Most egy igaz történetet mesélek el nektek.
Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága nagymamám még fiatal kislány volt, kapott egy imakönyvet.
Elmondása szerint egy öreg vándor ajándékozta neki.
Kint játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel, amikor egyszer csak betoppant hozzájuk egy poros, a gyaloglástól megfáradt ember.
– Csak egy korty vizet kérnék – mondta a nem várt látogató. – Reggel óta jövök, szinte megállás nélkül. Nagy ez a forróság. Nagyon megszomjaztam.
Abban az időkben még tisztelték a vándorokat. Édesanyja, nekem a dédanyám, mindjárt sietett és megmerített egy poharat a kút frissen húzott vízéből.
A gyerekek kíváncsian nézték a mohón ivó embert. Valóban nagyon szomjas lehetett, mert nem bírt betelni a vízzel. Talán három – négy pohárral is megivott. Pedig a vizes pohár nem volt kicsi.
Amint némileg enyhült a szomja, leült a kút melletti itató szélére. Faluhelyen a kutaknál mindig volt ilyen itató, hogy a legelésből hazatérő állatok tudjanak inni.
Egy ideig a vándor némán ült az faitató szélén, majd egy kis idő elteltével megszólalt:
– Nagyon köszönöm a vizet. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem ihattam volna. Olyan szomjas voltam, hogy már porzott a torkon.
Erre a bámészkodó gyerekek hangosan felnevettek. Nagymamám még meg is kérdezte:
– Bácsi, milyen, amikor porzik a torka?
Dédanyám mérgesen rászólt, de az öregember leintette:
– Hagyja, nagyság, hiszen még gyerek! Természetes, ha kíváncsi. Így tanul az ember.
– Nem illik így beszélni egy idős emberrel – válaszolta dédanyám. Jobb, ha már kislány korában megtanulja, mi illik.
Nagymamám szégyenkezve félre húzódott, de az öreg vándor megfogta a karját.
– Szép kislány vagy – mondta. – Ragyognak a szemeid, mint a tündéreknek a gyémántjai. Hogy hívnak, aranyoskám?
– Terike.
– Ó, milyen szép a neved is – mosolyodott el. – Mondd csak szeretnél– e kapni egy imakönyvet?
Dédanyám mindjárt tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Ha majd iskolás lesz, Terike megkapja az övét. De az öreg vándor a rongyos kabátja zsebéből kihúzott egy nagyon kicsi könyvecskét. Olyan kicsi volt, hogy a faluban még senki sem látott ilyet. Igen csak jó szeműnek kellett lenni a gazdájának, hogy a benne levő betűket el tudja olvasni.
Még dédanyám érdeklődését is felkeltette. Igaz zavarában újból tiltakozott, hogy lányának nincs rá szüksége, de az öreg vándor erőnek erejével nagymamám kezébe tette.
– Neked adom. Meglásd, ennek a könyvnek csodaereje van. Gazdáját megvédi minden bajtól.
A jelenlevők hitték is meg nem is a hallottakat. Nagymamám még csak elképzelni sem tudta, egy ilyen aprócska imakönyv, hogyan tudná az embert megvédeni minden bajtól.
Az öreg még egyszer megköszönte a vizet, majd lassan elindult a kapu felé. Még mielőtt kilépett volna az utcára, visszaszólt félútról:
– Jól vigyázz erre a kicsi imakönyvre!
Ezzel eltűnt a szemük elől. Dédanyám jót nevetett az öreg vándoron, a nagyanyám és a gyerekek folytatták a játékot, amit a vándor félbe szakított.
Hosszú évek teltek el az öreg vándor látogatása óta. Talán már meg is halt. Többé nem hallottak róla.
Nagymamámból szép leányzó lett, s már a legények is utána fordultak. A kicsi imakönyvet mindig magánál hordta. Igaz semmi csoda nem történt ezalatt.
Ekkor tájt kezdett udvarolni neki nagypapám. Egyre gyakrabban találkoztak. Végül egymásba szerettek. Már tervezgették az esküvő idejét, amikor kitört az első világháború. Nagypapám az elsők közt kapta meg a behívót. Mennie kellett. Így a lakodalom elmaradt, későbbre kellett halasztani. Mindez csak akkor történhet majd meg, ha nagypapám hazajön a háborúból. De ekkor senki sem tudta, mikor lesz vége és egyáltalán életbe marad– e?
Eljött a búcsúzkodás ideje. Nagy könnyhullatás közepette nagymamám nem tudta, mit adjon emlékül nagyapámnak. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a kicsi imakönyv, amit mindig magánál hordott.
– Tedd el, Laci! Ez majd megóv – gyömöszölte a vőlegénye zsebébe az imakönyvet.
Hosszasan integetett az elrobogó vonat után. A vonat füstje ég sokáig látszott, míg lassan mindent elnyelt a táj.
Nagypapám igazán fel sem fogta, mit kapott. Sokkal nagyobb gondja is volt, mint a kicsi imakönyv.
Az olasz frontra került. Nap, mint nap farkasszemet néztek a halállal. Úgy hullottak a magyar bakák, mint ősszel a legyek. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor.
Egyik nap az ellenség bekerítette őket. Nem sok jót remélhettek. Feküdtek a sáros lövészárokban, és ahogy később nagypapám elmesélte nekem, búcsúztak az élettől.
Tizenkét magyar katona várta a halált. Úgy tervezték éjjel megpróbálnak kitörni. Az volt a szerencséjük, hogy az olaszok nem tudták mennyien vannak. Ezért nem mertek nagyobb támadást indítani ellenük. Lehet, ha tudták volna, hogy csak tizenketten védik az állásaikat, akkor egy rohammal elsöpörték volna a magyarokat.
Lassan múltak az órák. Nagypapám, hogy ezzel is az időt múlassa, a zsebeit rendezgette. Az oldalsózsebében ráakadt a kicsi imakönyvre. Belelapozott, de igazából nem tudta elolvasni, ami benne van. Már kezdett sötétedni. Ezért az imakönyvet a zubbonya belső zsebébe csúsztatta.
Észre sem vette, milyen hamar besötétedett. Arra eszmélt fel, hogy valamelyik társa a fülébe súgta:
– Indulás!
Egyszerre ugrottak ki a lövészárokból. Kezdetben minden nagyon jól ment. De az olaszok észrevették őket.
Hatalmas lövöldözés kezdődött. Megszólaltak a félelmetes géppuskák is. Hangjuktól visszhangzottak a közeli hegyek. Szegény magyaroknak még csak esélyük sem volt a menekülésre. Mind egytől egyik elestek. Nagyapám is lerogyott a földre és elveszítette eszméletét.
Amikor a front kissé odébb állt a hullákat egy mély gödörbe kezdték összegyűjteni. Leöntötték őket mésszel, hogy megelőzzék a fertőzést.
A tizenkét magyar baka is egy ilyen tömegsírba került. Nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy a hullák tetejére került. Valószínűleg akartak rájuk dobni még egy sort, de már este volt, és így temetetlenül maradt a sír.
Nagypapám késő éjjel magához tért. Kábult volt és alig élt. Valahogy nagy nehezen kikecmergett a tömegsírból. Végigtapogatta magát, hogy hol vannak a sebei. Valami csoda folytán zubbonyán csak egy lyuk volt a szíve tájékán. Ijedten kapta el onnan az ujját. Nem értette, miképpen lehetséges, ha egy golyó szíven találta, akkor hogyan élhet.
Mindenfélére gondolt. Már az járt a fejében, hogy bizonyára a túlvilágra került, és már nem is él.
Összeszedte minden bátorságát, és jobban megvizsgálta magát. Benyújt a zubbonya alá. Nem érezte, hogy teste bárhol is véres lenne.
Nem értette, akkor mégis, mi történhetett?
Ahogy tapogatózott a melle környékén, hirtelen megérintette a kicsi imakönyvet. Óvatosan elővette, és akkor mindjárt megértette. Egy golyó eltalálta, amit a kicsi imakönyv megállított. A nagy ütéstől a szíve környékén elájult, és a szanitécek azt hitték meghalt. Hagyták beledobni a tömegsírba.
Társai mind meghaltak. Csak ő menekült meg a haláltól.
Igaza volt az öreg vándornak, a kicsi imakönyv megvédi gazdáját minden bajtól.
Én is láttam ezt az imakönyvet. Egyszer nagypapám megmutatta, a lyukat és a golyó helyét. Csodálattal fogtam kezembe a kopott, s már rongyos könyvecskét.
Akkor megértettem, ha nincs, én sem születhettem volna meg.
Amint nagypapám hazakerült a háborúból, azonnal feleségül vette nagyanyámat, de ez már egy másik történet.
Lehet, valamikor majd ezt is elmesélem nektek.
Higgyetek a csodákban, mert léteznek!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:58 :: Apáti Kovács Béla