Csukott szemű madárijesztőt álmodik az ösztön.
Egy pillanatnyi reflex vagy csupán,
mi áthalad a nap megfáradt homlokán.
A munkából jövet
pihenni vágyik a test,
a képzelet akkor indul útnak.
Gyárban dolgozom,
a gépek búgnak fejemben,
átadom magam a nyugalomnak.
Olyan üres nélküled az utca,
kihalt az úttest,
este van.
Esetlenül állnak
a villanypóznák,
tartóoszlopok;
szüntelen léptekben
magamat hallom,
és látom,
ahogy a föld fehér menyegzőt ölt át.
Kérdezd csak meg,
hozzád megyek-e feleségül,
nincs is jobb alkalom az igenhez.
Bíborba öltözik a szemérmes ég.
Elvesztettem az irányítást,
nincs mit tenni;
nincs gyeplő, nincs megállás.
A téli valóság távolodik tőlem,
elhagy,
az álom inasa veszi vissza
lóháton az irányt.
***
Nélküled úgy sem lesz
virágzó a tavasz,
nélküled elfelejt majd
a szemhunyásból felébredni.
Hozzánk sereglenek
bézs színű,
édes emlékeink,
és izzadt tenyered
hovatovább izgalma.
Szép a csend.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Horváth Nóra