A baba nagyot csapott pufók kezével a tejbegrízes tálba. A nagypapa letörölte képéről a tejbegrízt.
– Azé’ nem kéne annyira elkényeztetni ezt a gyereket –, dünnyögte a menyének.
– Mi köze hozzá, vén hülye? Inkább törődjön a maga dolgával.
Az öreg nem válaszolt, csak halkan maga elé dünnyögött, hogy tán igazsága lehet a menyének. Kivett egy almát a kosárból, egy ráncosat. Az jó. Azt könnyű harapni.
Kibicegett az udvarra, majd az utcán a portája előtt lezökkent a kispadra, s alig látó szemével végignézett a poros, kora tavaszi utcán. Lassan elszunyókált. Álmában a muszka állásokat rohamozta, mikor egy hatalmas csattanásra riadt. Először azt hitte golyót kapott, de csak az arra járó komája húzott botjával egy jókorát a padra. Nem messze a templom legelőjén, két hisztériás fejőstehén vitustáncba fogott.
– Alszunk? Alszunk öreg? Mint egy csecsszopó? – ordította, majd teleszívta a tüdejét, és kihúzta magát, s büszkén körbenézett, mint egy kőszáli sas.
– A fene egyen meg Jani, egy frászt hozol az emberre – morgott az öreg, de azért arrébb húzódott, hogy barátja is melléje zökkenhessen.
– Öreg Józsi, becsináltál, hogy kidobtak? – mosolygott Jani a bajsza alatt, holott vagy tíz évvel idősebb volt, mint a barátja.
– Affenét! Már egy hete nem kellett gatyát cserélnem. Dacára, az a hideg szívű menyem vén szarosnak nevezett.
– Ne vedd szívedre –, s kihalászott a zsebéből egy laposüveg pálinkát. Megfontoltan húzott belőle egy keresztény slukkot, majd átnyújtotta a maradékot.
Józsi egy dicsértessékkel megköszönte, majd elkomorult az arca, mikor az üres üveget visszaadta.
– Te, Jani, én világgá megyek! –, és a nyomaték kedvéért magabiztosan biccentett a fejével.
– A Veresi füzesbe, tudod, innen tíz kilométerre van az a gazdátlan, romos ház. Odaköltözöm, s a maradék időmet, amit az Isten még nekem szánt, ott fogom békében eltölteni. Jani szeme felcsillant a hirtelen ötlettől.
– Mit szólnál hozzá Józsi, ha én is veled mennék?
– Józsi bácsi, mire kell magának az összes pénze? –, mosolygott rá kérdően a falusi postáskisasszony.
– Tán megint bikát akar venni?
Néhány paraszt mögötte halkan összeröhintett, mert emlékeztek rá, hogy az öreg két bikát vásárolt, holott csak egy tehene volt.
– Nagy természetű a tehenem. Mit tehetek? –, intézte el a kíváncsiskodókat. Később már hagyták. Különben is, az ő pénze.
– Tenyészbika helyett itt vagyok magának kisasszony, de ha tudni akarja, meglepetésre lesz a gyerekeknek –, biccentette meg csibészesen a sapkáját, s zsebébe gyűrte a köteg bankót.
Grűn boltja nem volt messze az állomástól. Közömbösen támasztotta az ajtófélfát és a porban fürdő verebeket bámulta. Unottan közéjük köpött, de eredménytelenül. Még véletlenül sem talált. A csivitelő társaság csak olykor húzódott arrébb, ha néha egy–egy lovas kocsi nyikorgott közébük.
– Shalom, Grűn úr!
– Neked is Józsikám. Tán lányoknak való szalagot veszel? – kérdezte, mint minden férfikuncsaftjától. A viccei dacára, szerették a faluban, mert jóindulatú, barátságos ember volt.
– Egy koffer kéne, de nagy legyen, meg egy szíj is, ami átéri –, mondta Józsi derűsen.
– Fagylajtot viszel benne a gyerekeidnek? – viccelődött Grűn.
– Nem, fülbevalót –, majd kifizette a tíz pengőt, s kiballagott az állomásra. Ott megvette a másnapi vonathoz a bilétát Budapestre.
A helyi csendőrőrszobán az őrmester dühösen káromkodott, mikor az asszony bejelentette, hogy az apósa már két napja eltűnt.
– A rosseb egye meg, hát nem tudtatok rá vigyázni? – de véletlenül felpillantott a falon függő feszületre, s zavartan keresztet hajított magára.
A vonat elindult Budapestre. Józsi kiszállt a tömött kofferjával az első állomáson, ahol már Jani várta. Ő már éjszaka nekiindult kertek alatt koromsötétben, egy dagadt hátizsákot cipelve. Délutánra járt, mire kiértek a bozótosba, anélkül, hogy valaki is látta volna őket. Mire komótosan kipakolták a cókmókjukat a romos tanyán, lassan rájuk esteledett. Jani meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán békésen, megelégedetten a jól végzett munka után, nekiálltak szalonnázni. Jani időnként megdöntötte a demizsont jobb híján, Józsi kegyeletből, inkább a felesége kedvenc poharából ivott, amit vagy fél évszázada még Karlsbadból hoztak haza nászútjukról. Most újra úgy érezte, mintha az asszony mellette ülne, és ragyogó szemmel most huncutul kacsintana a szökéséért, majd váratlanul elmosolyodott.
– Jani, el tudod képzelni most a menyem képit? Talán éppen a konyhaasztalt nyalja dühében. Talán még a nyelvébe is megy egy szálka – vigyorgott a barátjára, s kiköpött, de bakancsával illendően elkente a földön.
– Igaz kamerád vagy Jani, hogy velem jöttél, – szőtte tovább gondolatait; zsebéből dohányzacskót kotort elő, komótosan cigarettát sodort magának, csak aztán szólalt.
– Egyedül rohadt, de még mindig jobb így szabadon élni, mint egy gyűlölködő családban, akik csak azt várják, hogy feldobd a talpad. Így, hogy ketten vagyunk, már jobb. Talán valamelyik éjjel elhozom a kutyát is. Akkor már hárman leszünk.
Jani egyetértően bólintott.
– Józsi, aszondod, jó, hogy veled jöttem. Te maradtál volna a helyemben, ha a szeretteid korbácsnyéllel vernének, csupáncsak azért, mert véletlenül leégett a pajta? Na, rendben; lehet, hogy elaludtam a szénában. A cigarettám meg lehet, hogy nem. De a fene egye meg, végül is a pajta még az enyém. – Az öreg összegörnyedt, tán az emlékek súlyától, s elkomorult arccal s a földre bámult. Ott éppen egy hanyatt esett bogár igyekezett kétségbeesetten talpra állni, de apró lábaival hiábavalóan kaszálta az eget. Jani odahajolt a sámliról, s visszafordította a szerencsétlent. A boldog bogár, köszönést felejtve, fürgén eliszkolt hazafelé. Hirtelen ötlettől felcsillant a szeme.
– Te Józsi! Mit szólnál egy disznótoroshoz?
– De a disznód még él!
– Holnap levágom a nyomorultat! – csillant fel Jani szeme.
– Éjjel hazamegyünk, és úgy csináljuk, hogy meg se nyikkanjon.
– Ez nem megy – nevetett Józsi.
– Nincs a világon olyan hentes, aki úgy vágja el a disznó torkát, hogy még röffenni se tudjon. Talán, ha éteres zsebkendővel lepnénk meg. Na persze, az em megy. Honnan szerzünk étert? – legyintett lemondóan.
A faluban a két öreg eltűnése hatalmas port vert fel. A helyi cserkészcsapat, az önkéntes tűzoltóegylet, a dalárda, és a falu apraja–nagyja, átfésülte az egész környéket.
Grűn úr volt a leghangosabb, mikor a bozótosban a botjával csapkodva néha véletlenül a lábára suhintott. Az iskolaigazgató aznapra tanítási szünetet rendelt el, s kivezényelte a tanulókat erősítésnek. Lassanként egy majálisba fordult az egész akció. Az asszonyok harapnivalót és italt hoztak a segítőknek, kik délután már nótáztak is. Mindenki nagyon örült a felhajtásnak, kivéve a rokonokat. Már csak az eltűnt pénz miatt is.
Három hónappal később a Magyar Királyi Csendőrség, a két öreg aktáját eredmény nélkül lezárta.
Csernai úr, a sekrestyés volt az egyetlen, aki tudta, hogy a két szökevény a Veresi füzesben éldegél. Hetente egyszer a sötétség beálltával kiosont a kertek alatt a házból, s kitalicskázott a heti proviánttal a két kamerádjához.
Annak idején a Nagy Háborúban, együtt jártak a tarnowi legénységi kuplerájba.
– Az ilyesmi kötelez…
Egy kora nyári éjszakán, kíváncsi csillagok bámultak le Csernai úrra, ahogy az óvatosan a pocsolyákat kerülgetve tolta talicskáját a berekben. Ahogy a bozótosban gunnyasztó házhoz ért, becaplatott, majd lerakta a válláról a zsákot, amiben hagyma, krumpli, szalonna, bor s miegymást szorongott. Agyistent se mondva szusszantott egy verset, majd leroggyant a háromlábú sámlira.
– Hogy van Józsi? –, de válasz nélkül is tudta, volt szeme –, hogy barátja éppen halállal társalog. Jani egy darabig nem válaszolt a sekrestyésnek, de aztán halkan, hogy a haldokló ne hallja odasúgta neki:
– Jó, hogy megjöttél. Igazán nem tudom, mit csináljak vele. Tegnap kezdődött az egész. Vért köpött. Erre a hátamra vettem, de olyan nehéz volt, rögtön elestem vele.
– Mi az, hogy elestél? – nyitotta fel Józsi a szemét, s erejét összeszedve fél könyékre támaszkodott.
– Még fel se tudtál emelni – hörögte. Homlokáról izzadsággyöngyök gurultak le végig az arcán, majd erőtlen visszazuhant a szalmazsákra.
Csernai, mint egyházi ember döntött. Nagy nehezen kicipelték barátjukat a ház elé. Kétszer is felborították talicskástól, míg sikerült beemelni.
Már nem messze nyikorogtak a falutól, mikor Józsi ismét magához tért.
– Mennyi pénzünk maradt? – kérdezte
– Öt pengő – válaszolta Jani
– Jó kis kaland volt. Kár, hogy vége. – Csibészesen rájuk nevetett. Köhögött egy sort, de a vérrel az állán már nem is törődött.
Jani csak izzadva tolta a talicskát. Majdnem beleszaladt az út menti árokba, mert öreg szeme bepárásodott. Azért ő is mosolygott, mert ha utánagondol, tényleg egy jó kis hecc volt, de közben nyelte könnyeit.
Csernai, a sekrestyés, egy idő után levette a kalapját.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:58 :: kisslaki
