Bányai Tamás, kedves írótársunk (a szerencsésebbeknek jóbarátja) 2017. április 3-án, tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Bár keserű öröm, mégis öröm, hogy emléktáblát helyeztek a házra, melyben lakott, alkotott.
*
Bányai Tamás:
1946-ban születtem Budapesten. Az általános iskola elvégzése után a nyomdaipari tanintézetben betűöntőnek tanultam. Ez az eredeti, mára már divatjamúlt szakmám. Betüöntőként utoljára Bécsban dolgoztam 1972-ben.
1970-ben érettségiztem a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban. 1972-ben feleségemmel együtt disszidáltunk, s még az év végén Amerikában kötöttünk ki.
Az elmúlt közel ötven esztendőben voltam segédmunkás, nyomdász (betűöntő, gépmester), benzinkutas, éttermi üzletvezető, oktató menedzser, pincér. 1978 és 1982 között a ohio-i Cleveland-ben megjelenő Amerikai Magyar Népszava/Szabadság szerkesztője.
2006-ban elnyertem a nagyváradi Ady Endre Társaság és a Várad c. irodalmi folyóirat közösen meghirdetett irodalmi riport pályázatának első díját. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötetem. (Fortuna tenyerén – Alterra kiadó)
2008-ban Mire minden jóra fordul (Magyar Napló Kiadó 2008) című regényemért nekem ítélték a Barankovics Alapítvány országos regénypályázatának első díját.
2012-ben az Ab-Art kiadó jelentette meg A vesztes jutalma című novelláskötetemet.
2009-ben és 2013-ban Kassák Lajos Irodalmi Díjjal tüntettek ki.
Harmadik novelláskötetemet Isten éppen félrenézett címmel idén adta ki a Hungarovox kiadó.
2008 óta tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek.
Írásaim a Várad, Opus, Irodalmi Jelen, Magyar Napló, Hitel, Búvópatak, Sikoly, Szőröskő, valamint az Új Galaxis című folyóiratok mellett különböző antológiákban és internetes portálokon jelentek meg.
2014 júniusában, Verő Laci kertjében…
Bányai Tamás: Isten éppen félrenézett
Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccant. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan feküdt a földön. Feje az ajtónak dőlve félrebicsaklott, ernyedt kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította.*
— Hát e volna az — mondta a torzonborz. Szürke, hosszú haja csimbókokban lógott a vállára. Beesett arcát körszakáll, gumókba csomósodott szőrzet borította, szájába lógó bajszán orra nedve csillogott. Ráncos, cserzett homloka egy pillanatra kisimulni látszott, sötét szemeiben is felvillant némi fény, a házigazdák öntelt büszkesége
— Ühüm — mondta a másik, aki majdnem teljesen kopasz volt, csak füle mögül ágaskodott néhány hajszál. Napszítta fejbőre, mint az aszaltszilva héja tapadt a koponyájára. Hunyorgott, zöld szeme vibrált, villámgyors pillantással mérte fel új lakóhelyét.
A harmadik, nyeszlett emberke, közömbösen állt mellettük, összegöngyölt, bizonytalan színű pokrócot szorongatott a hóna alatt, és mindkét keze remegett, mintha hideglelés rázná.
A kőépület hátsó, szolgálati bejáratának beugrójában álltak. A betonmennyezetre lámpabúra volt erősítve, ám a búra kiégett villanykörtét takart. A duplaszárnyas ajtó felső harmadát vastag üvegtábla alkotta. Valahol az épület mélyén égve felejthették a világítást, onnan szűrődött ki némi fény. Ahhoz éppen elég, hogy a kopasz szemügyre vehesse a környezetet.
Tétován bólintott, mint aki így akarja jelezni: jobb híján ez is megteszi. A park is jó volt, de csak addig, míg az eső el nem kezdett esni.
Most is szemerkélt, a szél is feltámadt, nem túl erősen, épp csak annyira, hogy játszani tudjon a sovány esőcseppekkel. Nem volt hideg, sőt, kellemesnek mondható este volt, ám a szabad ég alatt az embert előbb utóbb átjárja a nedves szél, idővel még a gyenge fuvallat is csontig hatol. Itt viszont védve voltak. Az esőtől biztos, valamennyire még az erőtlen széltől is.
A nyeszlett kis emberke szakadt porkrócát a sarokba dobta, lábával úgy-ahogy eligazgatta, és rögtön le is telepedett rá. Felfeslett, vastag pulóver volt rajta, mégis fázósan húzta össze magát. A másik kettő még toporgott egy kis ideig, mintha csak udvariaskodnának egymással, kit illet meg az elsőség helyet választani. Végül a kopasz nagybátran, a vendég előjoga révén magáénak nyilvánította a másik sarkot, egy százéves, bélése csüngő kabáttal téve otthonosabbá.
A torzonborz, akinek hajdanvolt kövérségéből csak a nehézkesség maradt meg, komótosan ereszkedett a duplaszárnyas, zárt ajtó elé, s közben sóvár pillantásokat vetett új társukra, akinek a kezében szorongatott plasztik zacskójából borosüveg nyaka kandikált ki.
— Ma még borra is tellett, mi?
— Egy furcsa manusz egész szép pénzt nyomott a markomba — válaszolta a kopasz, majd némi hivalkodással hozzátette: — Még egy szendvicset is vettem. Frisset!
— Ilyen az ünnepnap — mondta a torzonborz.
A nyeszlett emberke hallgatott. A messzi semmibe bámult közömbösen. Jobb kezével időnként megmarkolta bal csuklóját, megállítani keze remegését. Nem igazán sikerült neki, sőt, úgy tűnt, mintha egyik kezével rázná a másikat.
— Osztán van-e még az üveg alján? — kérdezte a szakállas. Megharapta nedves bajszát, egyik kezét is a szája elé emelte, mint aki így akarja megelőzni, hogy valami meggondolatlanság kicsússzon belőle. Szemei mereven a borosüvegre szegeződtek.
A kopasz lecsavarta a kupakot, meghúzta az üveget. Aztán eltartotta magától, hosszasan méregette a sötétzöld butéliát, de nem tudta megállapítani mennyi maradt a borból. Megrázta az üveget. Töprengett még egy darabig, végül kinyögte:
— Nesze! — és nyújtotta a szakállas felé. — Egy kicsi neked is jut.
A torzonborz alak mohón nyúlt az üveg után, s ugyanilyen sietős mohósággal emelte szájához.
— Hohó! — szólt rá a kopasz. — Nem ám mindet! Talán még a barátunk is inna egy kortyot. Meg aztán, én sem fejeztem be a magam részét. Nézzenek oda!
A torzonborz leengedte az üveget, nyelt egy nagyot, vakarózott előbb, s csak utána adta át a nyeszlett emberkének, aki két tenyerével szorosan fogta közre, nehogy véletlenül kicsússzon remegő kezei közül. Alig ivott egy kortyot, gyorsan elkapta szájától, erős köhögési rohama támadt. Prüszkölt, krákogott, borvörös nyál csorgott le szája szélén.
— No mán! Nézzenek oda, tán nem ízlik? — kérdezte a torzonborz, reménykedve, hogy a bor visszakerül hozzá. — Pe’g jó bor. Nagyon jó bor. Egy korty tán még csak jut belőle.
A kopasz homloka sűrű ráncokba gyűrődött, szemei összeszűkültek, kezét egy támadásra kész mozdulatra emelte, mint áldozatára lecsapni kész vadállat a mancsát, de a szakállas tényleg csak egy kortyot nyelt, s már nyújtotta is vissza az üveget.
— Azannyát! Jó bor — mondta ismét, s még csettintett is hozzá a nyelvével. — Ahatott vóna az a jólélek két üvegre valót is.
A nyeszlett emberke köpött egyet, jó messzire szánta, de a köpedék lerongyolódott, sárlepte tornacipője orrán landolt. Felemelte másik lábát, köpedékes lábfejét feljebb húzta, s nadrágja szárába törölte a cipő orrát.
— Így ni! — mondta. — Franc a tüdőbajba. Mindig akkor jön rám, amikor ihatnék egy kicsit.
Reménykedő pillantással tekintett a másik sarok felé, ám a kopasz maga végzett az üveg tartalmával.
— Isten adjon máskor is ilyen jó napot — mondta elégedetten. Az üres üveget maga mellé helyezte a földre, fejét a falnak vetette, s egykedvűen szemlélte a bejárat előtt ritkás párának tetsző esőcseppeket.
— Néha nekem is van jó napom ám — mondta a torzonborz heves vakarózás közepette —, csak ritkásan. Meg attó is függ hun állok le.
— Azon sok múlik — felelte a kopasz a sokat tapasztalt emberek magabiztos hangján. — Forgalmas helyre nem szabad kiállni, az a legrosszabb.
— Már mér lenne az? — kérdezte a szakállas változatlanul vakarózva.
A nyeszlett emberke a sarokba kucorodott, és szótlanul hallgatta a másik kettő párbeszédét.
— A forgalmas kereszteződésekben idegesek az emberek, azt figyelik, mikor taposhatnak a gázba, a gyalogosok meg sietnek átérni a túloldalra.
A torzonborz elgondolkodott.
— Monhacc valamit — mondta végül —, de azé, ahun meg nincs forgalom, ott órákig ácsingózhatok, oszt semmi se jut.
— Az akkor is biztosabb. És ha szerencséd van, nagyobb a bevétel is — tartott ki igaza mellett a kopasz. — Kemény ez a rohadt beton.
Egyik kezével feltámasztotta magát a földről, a másikkal maga alá gyűrte a szakadt bélésű kabátot úgy, hogy a feje alá is jusson valami a kabát piszkos anyagából.
— Így ni! Valamivel jobb — mondta elégedetten. A szakállashoz fordult. — Neked aztán nem kell párna, annyi hajad van.
— Nem is rakok én semmit a buksim alá. — Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. — Azé nekem is jó napom volt. Étterembűl gyüvet egy kövér nő a kezeim közé szalajtotta az ebéggyit. Még meleg volt. És jó sok. Laktató. Te mit tucc mesélni?
— Az egyik nap olyan mint a… — kezdte mondani a nyeszlett emberke, de nem fejezte be. Újabb köhögési rohammal kellett megbírkóznia.
A környék kihalt volt, estefelé már autók is ritkán jártak erre, gyalogos meg szinte soha. Akkor volt néha valamelyes forgalom, amikor nagyritkán eseményt rendeztek a közeli sportpályán, de a jövés-menés olyankor is rövid ideig tartott. A torzonborz és nyeszlett barátja ezért is szerették ezt a helyet. A kopasz egy parkban tanyázott már napok óta a szabad ég alatt, s éppen a bokrokat fürkészte esőtől védett helyet keresve, amikor a másik kettő beléje botlott. A torzonborz rögtön meginvitálta.
— Gyöjj velünk! Nyugis hely, széltől, esőtől védett, oszt elférünk hárman is. Ha meg borod is van — húzta el sunyi mosolyra száját —, ammeg még jobb.
A kopaszt nemigen kellett biztatni. Szívesebben itta volna egymaga a borát, de hát, gondolta, ily csekélységen ne múljék a szárazság. És tényleg jó helynek ígérkezett. Az ablakon kiszűrődő halovány fény elúszott a fejük felett, a sarki lámpa sugarai meg rövidek volt ahhoz, hogy idáig érjenek.
Egyszerre hallották meg a hangfoszlányokat. Fiatalok vihogását, majd közeledő lépteket. Aztán egy cingár, bajuszos fiatalember bukkant fel az ajtómélyedés előtt. Térde alá érő, bő rövidnadrágot viselt, meztelen lábfején pántos szandált. Felső testére atléta trikó tapadt nedvesen. Bal kezében celofánzacskót szorongatott, burgonyaszirmot szemezgetett belőle.
— Na, nézd már! — mondta tele szájjal, s alig mondta ki, szélesvállú, bikafejű fiú lépett melléje. Kisportolt alakjával, testére feszülő és a farmernadrágon kívül hordott sárga selyemingjében úgy hatott, mint a népmesék daliája, akinek ártatlan arcára még csak most kerülnek fel az élet szigorú vonásai, hiszen gyerekfejjel kell bizonyítani életrevalóságát. Jobb kezében baseballütőt lóbált.
— Mi van itt látnivaló? — kérdezte olyan érdeklődéssel, mint aki legalábbis valami csodára számít.
Egy középtermetű, pattanásos arcú kamasz is feltűnt mellettük. Betöltötték az ajtómélyedés keretét.
A legidősebbnek látszó bajuszos beljebb lépett, kissé előrehajolt, a torzonborz alak felé nyújtotta a celofánzacskót.
— Egyél is néha — mondta nevetve.
A szakállas eltátotta száját, mintha csodálkozna ilyen ritka jótéteményen. Belemarkolt a zacskóba, piszkos ujjai között ropogtak a burgonyaszirmok, fogatlan szája egyre jobban tágult, s csak felcsillanó sötét szemei jelezték, hogy ezt valami mosolyfélének szánta. A kiemelt burgonyaszirmokat a szájába tömte, mohóságával rácáfolva a korábban emlegetett bőséges ebédre.
— Hát nem belekotort a mocskos kezivel! De nagy barom vagy te! Legalább felkérted volna, hogy méltóztasson kezet mosni, mielőtt elfogadja, amivel kínálják — mondta a dalia, és szavai nyomán már lendült is a baseballütő.
Az ütés az ajtó kilincsét érte először, s csak utána a torzonborz alak jobb vállát, így, az ajtó kilincsén sokat veszítve hatásából, nem lehetett nagyon fájdalmas. A szakállas mégis feljajdult. Riadt szemeivel döbbenten tekintett fel a daliára, a ragacsos szakállra nyálas morzsák hullottak az eltorzult, fogatlan szájból, mintha a baseballütővel kotorták volna ki a burgonyaszirmok összenyámmogott maradékát. A férfi bozontos arca elé emelte másik kezét, alkarja mögül pislogott értetlenül.
— Mé kínátad, ha most meg sajnálod — mondta a bajuszosnak. — Nem kellett vóna, hogy aggyál.
A nyeszlett emberke összekucorodott a sarokban, reszkető kezével arca elé húzta ócska takaróját, a rojtos szövet mögül pislogott rémülten. A kopasz feljebb támaszkodott a földről, mint aki felállni készül.
— Nem bántott titeket senki — mondta, hangjában egyformán érződött felháborodás és félelem. — De ha útban vagyunk, találunk más helyet.
— Kuss! — rivallt rá a pattanásos képű, s hogy nagyobb nyomatékot adjon felszólításának, oldalba rúgta a kopaszt.
— Más helyet? Érzitek milyen büdös van? — kérdezte körbeszaglászva a dalia. — Nem elég, hogy itt bebüdösítettek, még máshol is terjeszteni akarják ezt a szarszagot.
A bajuszos fiatalember a falnak támaszkodott, eddig zavart vigyorgással szemlélte társait, most felhúzta az orrát, mélyet szippantott az esőillatú levegőből.
— Bizony, nem is parfüm terjeng errefelé. Olyan szag van itt, mint budik mögött a szarnyelő mellett.
— Ne csodálkozz. Ezek a mocskok úgy utálják a vizet, mint anyám a svábbogarat. Szappanról az életükben nem hallottak. De kajára fáj a foguk. Add csak ide!
A dalia kikapta a bajuszos kezéből a celofánzacskót, magasra emelve felfordította, s rázta, szórta a zacskó tartalmát, mintha csak áldást hintene az alázatos hívekre. Egy burgonyaszirom a kopasz fejebúbjára hullott. A férfi felemelte kezét, hogy lesöpörje róla. Félig sem volt keze a levegőben, amikor a dalia odasózott a baseballütővel.
— Mocskos csavargó — mondta —, ne piszkáld a koronádat.
A kopasz felszisszent és ösztönösen sajgó alkarjához kapott bal kezével. Arca eltorzult, szemei beszűkültek, így nézett fel a daliára, mereven. Ha volt is a tekintetében vádaskodás, az mélyen ült, eltakarta a fájdalom.
A daliából kitört a röhögés.
— Nézd már! — bökte oldalba a pattanásos arcút. Úgy bámul rám, mint a csajod, amikor meg akartam baszni.
A dalia barátja nyelt egyet, ábrázatát a pattanásai között is pír festette vörösre, mintha tábortűz lángja érné egészen közelről.
— Nekem is nehezen engedett, pedig azt mondta, hogy szerelmes belém.
A dalia abbahagyta a röhögést.
— Hát az lehet, hogy téged szeret, de hogy baszni nem, az holtbiztos.
A pulykaképű megint nyelt egyet, zavartan lesütötte szemét, majd mikor újra felpillantott, tekintete a falnak támaszkodó bajuszosra tévedt.
— Te meg mit állsz ott, mint egy faszent? — horkant fel ingerülten. — Mozgasd már meg te is az emberedet, mélaszájú!
A bajuszos rúgásra emelte lábát, meg is lendítette, de ez csak amolyan ímmel-ámmal végzett rúgás volt, mintha labdát akarna arrább pöccinteni.
— Ne úgy, a kurva anyád! Keményen, ahogy kijár a mocskos csavargóknak.
— Így ni! — mondta most a dalia, és oldalvást sújtott baseballütőjével a rémült szakállasra.
A nyeszlett emberke már a suhintástól is megijedt, összegömbölyödött a sarokban, mint a sündisznó, épp csak a tüskéi hiányoztak. A torzonborz, talán, hogy ne érje még egy ütés a jobboldalról, talán, hogy egymást védelmezzék, közelebb csúsztatta magát a nyeszlett emberkéhez.
— Elég volt ám! — szólalt meg ekkor a kopasz, aki joggal érezhette úgy, hogy magára maradt a másik sarokban, s aki még mindig bízott a szép szóban.
A dalia csettintett a nyelvével.
— Ez legalább tiltakozik, nem úgy, mint a csajod — mondta gúnyos elismeréssel.
A pattanásos arcú felbőszült.
— Pofa be! Te világ mocska! — kiáltotta, és minden erejét beleadva rugdalni kezdte a kopasz embert. A férfi igyekezett elhajolni a rúgások elől, földre támaszkodó keze hozzáért a borosüveghez. Felemelte, s amennyire csak erejéből tellett, rácsapott vele a pattanásos arcú újabb rúgásra emelt lábára. Így sem volt igazán erős ütés, az üveg sem tört el, ahhoz azonban elég, hogy a fiú káromkodva kapjon a lábához.
A kopasz, ha már rászánta magát a védekezésre, tápászkodni kezdett, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Az üveget, mint a védekezés egyetlen lehetséges eszközét, nyakánál fogva görcsösen szorította markába.
A dalia kaján vigyorral szemlélte a kétségbeesett kísérletet, gyerekes arcán még elégedettség is mutatkozott, mintha megbecsülné, hogy komolyabb ellenfele akadt.
A kopasz már majdnem álló helyzetbe került, hátát az ajtónak vetve éppen el akart rugaszkodni, amikor az épület belsejében kihunyt a világítás. A hirtelen támadt sötétség egyaránt lepte és vakította meg a szemben állókat.
A dalia kapott előbb észbe, s egy várható támadást megelőzendő, magasba emelve baseballütőjét találomra suhintott vele a kopasz ember felé.
Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccant. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan feküdt a földön. Feje az ajtónak dőlve félrebicsaklott, ernyedt kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította.
A pattanásos arcú megkerülte a daliát, s a lábszárát ért ütéstől még mindig ingerülten félretolta a falnak támaszkodó és pusztán csak szemlélődő bajuszost.
— Állj félre, a kurva anyád, ha már nem csinálsz semmit — mondta, s közben a daliához fordult.
— Add ide azt a husángot, hadd csapjak a mocskok közé.
A dalia tétovázott, mint aki nem szívesen válik meg egyetlen fegyverétől. Ezalatt a bajuszos átment a beugró másik oldalára, kissé előrehajolt, hogy mint valami szakértő szemügyre vegye a mozdulatlanul fekvő kopasz embert.
— Hé, fiúk! — kiáltott fel cseppet sem titkolva rémületét —, ez a fickó csurom vér! Azt hiszem szétrepedt a feje. Jobban tesszük, ha gyorsan eltűnünk innen.
— Hát akkor menjünk — mondta dalia minden sürgetés nélkül, s mint aki elvégezte dolgát, végül is átadta a baseballütőt barátjának. Az meg csapkodni kezdett vele, ütlegelte a szakállast meg a nyeszlett emberkét, csak akkor hagyta abba, amikor elért füléig az első hangos jajszó. Ekkor, mintha megszabadult volna minden haragjától, visszadta a baseballütőt.
— Menjünk — mondta elégedetten. — Ideje, hogy igyunk egy sört is.
— Hol? — kérdezte a bajuszos.
— Nem messze ide van egy fűszerüzlet. Oda bemész, és veszel szépen néhány doboz sört.
— És ha nem ad a spíné?
— Akkor szépen, finoman, ahogy úriemberekhez illik, megmondod neki, hogy jövünk mi is és szétverjük a kóceráját a fejével együtt. Úgy, hogy jobban teszi, ha markodba nyomja a sörösdobozokat.
Elindultak a fűszerüzlet felé. Időközben szakadni kezdett az eső, a szél is felerősödött, behúzták hát a nyakukat és sietősre fogták lépteiket. Nem maradt mögöttük, csak a csend és a sötétség.
Kedves Tamás!
Csak dolgozz ott az égi iróasztalodnál rendületlenül, szorgalmasan tovább.
Ha majd helyet foglalhatunk Melletted – ha megengeded -, legyen olvasni valónk, hiszen nem tudni, meddig tart az öröklét.
Mi addig is itt szeretettel és tisztelettel gondolunk Rád.
És nem felejtjük okos, szép szavaidat, mosolyodat.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
