Közeledbe merészkedik. Egyre közelebb. Teste fáradt, meggyötört.Szárnyad suhogása megnyugtatja, áramlásod melegében sütteti magát. fényed Őt is eltölti..
Hamiskás mosollyal rád kacsint. még közelebb kúszik hozzád … szinte hagyja megérinteni magát..
Pihegve, esdve könyörög nektárodért. Megitatod, s hálásan tekint rád. Még közelebb kúszik. Már elérhetőnek tűnik.. ismét inni kér..
És te oltod szomját. Hiszen az a tekintet, az az odaadás, számodra bizonyíték..
Rád néz, de mosolya, már inkább fényeddel, szomjoltó nedűddel eltelt, elégült mosoly.
Megsimítanád… de ő arrébb siklik. Rád kacsint, mintha azt mondaná:
– Csodás vagy! Különleges! Egy gyönyörű színes pillangó, akinek fénye egekbe emel!!
Te boldogan veted föl fejed. Végignézel sérülékeny testeden, megcsodálod ragyogó szárnyaid. Most, oly sok idő után, kitárod őket, csak pompáznak.
Büszkén tekintesz körbe, a világod boldogaként. És akkor meglátod. Körülötted megannyi csodás pillangó!
Színesek és szürkék. Mind őt itatják.
S ő?? Ahelyett, hogy levetné végre viseltes gúnyáját, eldobná hernyó-álarcát, kérő mosolyát, mint halálos gépfegyver, ontja szerteszét!
Tölténye megsebesít, megsértette szárnyaid….
Tétován felrepülsz, de már nem egy karcsú virágot keresel, hogy szépséged háttereként, akár festők múzsája lehess.
Csak kétségbeesve keresed nemrég levedlett hernyógubódat!
És mindennél jobban kívánod, bárcsak visszatérhetnél a sötétjébe, ahol senki nem lát…ahová beordíthatád lelked!!!
Ahol te sem láthatod többé őt!
Ki pillangók nektárjából élete regényét szürcsöli…
Fentről, félig sértetten, félig szabadon, a magasból meglátsz valakit!
A napraforgó csodás tányérján ülve, téged figyel, követi kétségbeesett próbálkozásod.
Egyedül van, szárnya mintázata pont, mint a tiéd!
Mosolya olyan ismerős!! Láthattad már???
Kitárja szárnyait és szemét lehunyva rezgi feléd: Bátorság! Bízz bennem! Én itt vagyok,Rád várok. És a könnyű szellő kacagva ellopja imént levetett álarcát…
Ő az.. talán..
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:58 :: Konyári Mónika
