Míg e szempár botladozik,
szobor-fehér arcod feltűnik
éjszakáimban. Felriadok,
meztelen talpam alatt
nyikorog az idő. Érintésed
nem ér el, hiánya miatt
átszelném a lehetetlent,
vagy összekötném az
elszakadt távolság fonalát.
Sodrásban élek, a nappalok
monoton üteme és az éjek
nélküledtelensége fojtogat,
még akkor is, ha egy ideje
mellettem szuszog a vágy.
Találgathatom melyik a jobb,
a nevetéstől sírásig terjedő
skálában, amíg elbújok
fényöledben, hogy reggel
verssé váljon bennem
az örökkévalóság.