Az én életem egy kis faluban kezdődött, egy kicsi ólban, ahol már nagy volt a sürgés- forgás. Mindenki várta a megérkezésünket. Egy szép meleg nyári napon ez meg is történt. Malac társaimmal végre világra jöttünk. Én voltam az utolsó. Sajnos nagyon szerencsétlen helyzetbe kerültem. Születésemkor anyukám hirtelen felállt, és véletlenül a lábamra lépett. Csúnyán megsérült a lábam, nem is tudtam felállni.
Úgy tűnt, hogy ez a vég számomra.
Nagyon nagy fájdalom hasított belém. Rendkívülien megrázó volt. A gazdám azonnal elvett a testvéreimtől és az anyukámtól. Hallottam, hogy azt mondja, rajta már nem lehet segíteni. És ezt én is így éreztem. Hála az égnek a másik gazdám nem mondott le rólam, és bevitt a házba. Fájt, hogy ott kellett hagynom az anyukám és a testvéreimet. Bekötötték a sebeim. Nevet is kaptam. Marci lett a nevem. Egy kis ládikóba tettek egy kevés szalmával. Cumival próbáltak etetni de eleinte ezt elutasítottam mert anyukámat akartam. Egy idő után az éhség rávett, hogy elfogadjam a cumit, ezért összeszedtem magam és elfogadtam. – Nem is olyan rossz- gondoltam. Annyira megszerettem, hogy már vártam az etetést. Nagy csoda volt, hogy a sebem el kezdett gyógyulni, és már nem voltam olyan esetlen. A gyógyulásomon a gazdáim is csodálkoztak. Azt mondták, lehetetlen, hogy ilyen súlyos sérülést túl lehet élni. A javulást a lelkiismeretes ápolásnak, és a szeretetnek köszönhetem. Ahogy nőttem egyre szűkebb lett a ládikó. Egyik nap gondoltam körül nézek egy kicsit. És találtam egy nagyon kényelmes helyet magamnak, egy ágyat., Belebújtam, és jól betakarództam. A gazdáim nagyon megijedtek mikor nem találtak a ládában. Kiabálták a nevem- Marci! Marci hol vagy? Igyekeztem minél jobban elbújni mert tudtam, ha rám találnak akkor ott kell hagynom a jó helyemet. Aztán felhagytak a kereséssel, s már azt hittem jót alhatok a meleg fészekben, mikor rám találtak. S ahogy sejtettem azonnal leküldtek. Mehettem vissza a ládába. Egy kis idő múlva a szobát is el kellett hagynom. Ki tettek az ólba, ahol születtem. Eleinte örültem, mert azt hittem végre láthatom a testvéreimet, de meglepetésemre nem volt ott senki. – Hova tünt el mindenki? Semmit nem értettem. Olyan anyátlannak éreztem magam, de a gazdáim továbbra is szerettek, játszottak velem, így nem voltam annyira magányos. Egy reggelen azonban nem jöttek hozzám etetni, sem simogatni. Rossz érzés kerített hatalmába. Egy idegen ember hangjára figyeltem fel, aki rólam beszélt arról, hogy mennyiért vesz meg. Gondoltam, biztos félreértésről van szó, az én gazdáim nem adnának el. Sajnos tévedtem, eladtak. Bánat és keserűség fojtogatta lelkem. – Ennyit ér az életem? Azt hittem, hogy szeretnek engem, de tévedtem, illúzió volt minden. Beraktak egy autóba és már vittek is. Vérző szívvel néztem a gazdáimat ahogy az utcán állnak. Miközben egyre messzebbre haladtunk annál kisebbnek láttam őket. Tudtam, többet nem látom a gazdáim. Félelem lett úrrá rajtam,
– Hova kerülök? Mi lesz velem?
Épp ezen gondolkodtam, amikor megállt az autó. Kivettek a kocsiból, és betettek egy zsúfolt ólban, ahol nagyon sokan voltak. Örömmel mesélték, hogy milyen sok ételt kapnak. Beszélgetésünk során rájöttem, hogy a testvéreim is ott vannak, bár páran hiányoztak. Megkérdeztem-
Hol vannak a többiek? – Azt mondták akit onnan kivittek soha nem tértek vissza. Mondtam nekik ez nem jó jel.
A mi társaink az életüket áldozták fel az emberekért. Ki kell szabadulnunk ha életben akarunk maradni. Azt mondták- Nem hiszik el amit mondok, őket szeretik a gazdájuk, amúgy is lehetetlen, hogy innen kiszabaduljunk. Eszembe jutott a régi gazdám, aki szintén ezt mondta. Azt válaszoltam
– Mindenre van megoldás, olyan nincs, hogy lehetetlen. Reggel nyílt az ajtó, és rettegtünk
– Ma kit fognak elvinni? Szerencsére senkit nem vittek el. Egy reggel véletlenül résnyire nyitva maradt az ól ajtaja. Mondtam
– Itt a nagy lehetőség, fussunk ki az ólból. Nem tudnak elkapni mert sokan vagyunk. S már futottam is. Reméltem nem veszik észre és meg tudok menekülni. Egy kerten kellett átfutnom. Lihegtem, s már kis híján feladtam, amikor egy erdőhöz értem. Tudtam – Megmenekültem.
Gyorsan befutottam az erdőbe. Nem számítottam az ott rám leselkedő veszélyekre, s majdhogynem elvesztettem az életem, ugyanis farkasok ólálkodtak arra, amerre én mentem. Még jó, hogy volt ott egy sűrű bozót ahova el tudtam rejtőzni. Az erdőben volt sok eledel, így nem éheztem, de nagyon magányos voltam. A jó meleg otthonra gondoltam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Egyszer csak ismerős hangra lettem figyelmes. Malackák lármáztak s törték meg a csendet.
Eltűnődtem – Ez nem csak egy illúzió? Vannak itt rokonaim, és nem csak magam vagyok? Utána kell járnom. Mentem a hang után, s nem sokára rá is leltem a sok kis malackára és az anyukájukra. Épp ettek. Furcsa kis malackák, mert úgy néztek ki mint más kis malac, de ők csíkosak voltak. Odamentem hozzájuk. Megkérdeztem
– Kicsodák vagytok, és honnan kerültetek elő? Az anyuka azt mondta – Nekik ez az otthonuk. És te miért vagy itt? Visszakérdezett érdeklődve. Elmondtam a történetem, s megkérdeztem, hogy maradhatnék – e velük, mert egyedül félek, és segíthetnék a malackák nevelésében. Örömmel, családtagként fogadtak. Elmesélték, hogy nekik is voltak rossz tapasztalataik az emberekkel kapcsolatban. Többször az erdőbe menve vittek el malacokat, és egyéb állatokat. Az egyik nap rémisztő hangra riadtunk fel. Emberek voltak és igyekeztek minél több állatot elfogni. Ekkor hangos sírásra eszméltem fel. Az anyuka siratta a malackáit. Az emberek elvitték őket. Mondtam – Ne keseredj el, ígérem, meg fogjuk őket találni. – Hogyan találhatnánk meg? Kérdezte kétségbe esve. – Menjünk a kocsikerekek után és meglesznek. Így is tettünk. Nagyon ismerősnek tűnt a hely. Rájöttem, hogy ott vagyunk ahonnan megszöktem. És valóban ott voltak a malackák is. Láttam, hogy az ajtót kívülről könnyű kinyitni, ezért odafutottunk és kinyitottuk mindet. Azok a malacok is ott voltak akikkel megismerkedtem. Kiabáltam – Gyertek gyorsan, meneküljünk innen. A lármára kijöttek az emberek és azonnal ránk csukták az ajtókat, és nagyokat nevettek rajtunk – Látjátok mit tettetek? Most mindannyian bajban vagyunk. Higgyetek nekem, nem azért etetnek mert szeretnek. Ezt megerősítette az erdőben szerzett barátom is. Most már mindenki rettegett. – Nyugodjatok meg, biztattam őket. Biztos van megoldás, csak ki kell várni a megfelelő időt. Van egy tervem. Amikor kinyitják az ajtót akkor együtt kitódulunk, így nem tudnak elkapni bennünket.
Épp ezen tanakodtunk amikor benyitott egy ember vödörrel, hogy megetessen minket. Ekkor elkiáltottam magam. – Futás mindenki fusson ki. Erre kirohantunk az embereket feldöntve. Kiabáltak egymásnak – Fogjátok el őket, nem menekülhetnek. Együtt azonban sikeresen megmenekültünk. Ujjongtunk örömünkben. Az erdőben mindenki otthonra talált. A farkasok is messze elkerülnek bennünket, mert összetartunk, és közösen mindent legyőzünk.
Én mondtam – Semmi sem lehetetlen, csak nem szabad soha feladni.
A faluban azt beszélik, hogy az emberek lemondtak a disznóhúsról és zöldségeket termesztenek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:57 :: Adminguru