Hahó!!
Hahó! Valaki!
Hiába hallgatózom és bámulok magam elé, se kép, se hang, csak a sötétség, és ez a rémisztő csend.
Hogy mióta lehet így? Nem is tudom. Miért? Mert tényleg nem tudhatom. Lehet, hogy két órája? Lehet, hogy két napja? Két éve? Húsz éve? Vagy kétszáz?
Hahó!!
Régen is így kezdődött. Először csak hallgatóztam. Sokáig hallgatóztam. Időnként eljutott hozzám néhány zavaró hang. Tudatomba néha bevillant egy-egy kép, amelyekről úgy éreztem, hogy valahol, valamikor már láttam azokat, de… De még sokáig nem jöttem rá, hogy mikor és hol?
Egy idő után a hangok szavakká álltak össze, melyek közül néhányról sejtettem, hogy lehet valami jelentésük. Nem tudom mennyi idő után (itt az időnek amúgy sincs semmi jelentősége), a képek között fel-feltűnt néhány betű. Legtöbbje csak valamelyik betű darabkája vagy tükörképe volt, ezért eleinte alig-alig ismertem fel közülük néhányat.
És jött a nagy „Bumm”, „a nagy megvilágosodás”. Rádöbbentem, hogy minden szót, minden mondatot értek. A szemem (szemem?) elé ugró betűsorokat pedig el tudtam olvasni (olvasni?). Megszólaltam (Persze, nem úgy!).
Nem én voltam az első. Walt és Salvi akkor már ki tudja, mióta beszélgettek. Hogy beszélgettek, az azért túlzás. Inkább csak turkáltak egymás agyában.
Hahó, Walt! Salvi! Itt vagytok?
Ők ketten eleinte jól megvoltak. Régen is ismerték egymást, abban a másik világban. Sőt, együtt is dolgoztak. (Legalábbis megpróbálták.) Azt vették a fejükbe, hogy ha „kiszabadulnak”, akkor hajdanában félbehagyott közös filmjüket befejezik. A forgatókönyv (amit persze nem mutattak meg senkinek sem) állítólag egy fiatal lányról és Kronoszról, az idő istenéről szólt, melyben a lány és az idő vénséges urának viszonyából szörnyetegek születtek, akik végül elsüllyedtek az idő végtelen tengerében. Amennyire kivettem szavaikból, amolyan vegyes felvágott lett volna, melyben színészeket, valódi tárgyakat és rajzfilmelemeket együtt akartak szerepeltetni. A címére már nem emlékszem. Valami latin vagy spanyol szó lehetett.
Hé, Walt! Mit mondtál? Mi lesz az új filmetek címe?
Nem válaszol. Miért nem válaszol?
Hirtelen támadt lelkesedésük persze nem tartott túl sokáig. Egykettőre összevesztek valami apró részleten. Egyikük sem engedett. Már nem is hallottunk mást, mint… (Na, ezeket inkább hagyjuk!) Folyton-folyvást csak heccelték, idegesítettek egymást.
Folyamatos ingerült vitatkozásuk elnyomott a fejemben minden más hangot.
Valamit ki kellett találnom, hogy végre újra nyugalom legyen. Akkor született meg bennem az interjúk ötlete.
Ja, igen! Közben történt egy nagyon fontos dolog: kijutottunk. Kitárult a kapu.
Máig sem tudtam kideríteni, melyikük találta meg a kifelé vezető utat. Walt szerint Robert volt, Robert szerint James. Salvi szerint meg ő maga. Naná! „Ki más lehetett volna?”
Hé, James! Ki jutott ki elsőnek?
Azt hiszem, nem is ez a fontos, hanem maga a tény, hogy kapcsolatba léphettünk a külvilággal. Megváltozott az életünk. (Életünk?)
Egyikünk sem értette, hogy mi történt. Amire rágondoltunk, arról hihetetlen gyorsasággal, megszámlálhatatlan kép és írott szöveg pergett le előttünk. Annyi, hogy már rémületbe estünk.
Mi válthatta ki? Nem tudom…
James magyarázott valamiféle feltételezett agyhullámokról, de nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy azok az elméletek, amelyekről beszélt, már akkor idejétmúlt, lejárt lemezek voltak, amikor öt legelsőnek bedugták ide, az egyik Dewar-edénybe. Robert meg folyton az elektronok termikus sebességével jött… Persze mert fizikatanár volt. Mi mással jött volna?
Egykettőre feltaláltuk magunkat. Szinte mindegyikünk folytatta valami módon a régi munkáját. Persze voltak néhányan, akik nem. Ők… Ők „a csendesek”… Ők, szóval… Na, mindegy!
Én újra írni kezdtem.
Már a harmadik interjúval kínlódtam, amikor az első kettőt nagy nehezen sikerült kijuttatnom innen és elküldenem egy sor magazinnak. Persze válaszra sem méltattak. Lelkesedésem egyre lohadt. Hiába csináltam meg életem két legszenzációsabb interjúját, amilyet a világon még senki sem készített, a kutyát sem érdekelte egyik sem. Végül is: mit vártam?
Elkedvetlenedve fogalmazgattam a harmadik interjú kérdéseit, Robert meg válaszként összehordott hetet-havat.
„A világot fel kell készíteni erre az eseményre. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Egy hatalmas tudományos áttörés küszöbén állunk, ezért mindenképpen…”
Csak szónokolt, szónokolt, mondta a magáét. Mindegy volt neki, hogy mit kérdeztem tőle, mindenre ilyen frázisokkal felelt, mintha nem is hallott volna. Az idő meg csak telt, telt, és az a bizonyos harmadik interjú csak nem akart összeállni.
Hé, Robert! Ne folytassuk az interjút? Itt vagy? Válaszolj már!
Áh…! Semmi.
A már elkészült két interjúval újra próbálkoztam mindenféle, nevesincs vidéki lapoknál.
Némelyiktől választ is kaptam.
„Próbálkozzon máshol!”
„Anyád!”
„Érdekes megközelítés, de sajnos nem áll módunkban közölni.”
Amikor azt olvastam, hogy „érdekes álinterjúk, de…”, akkor teljesen kiakadtam. James azzal vigasztalt, hogy ne törődjek velük, mert a szerkesztők mind kretének, küldözgessem csak továbbra is az irományaimat, hátha egyszer csak olyan egyén kezébe kerül, aki magától is rájön az igazságra. Mivel ő pszichológus, megfogadtam a tanácsát (Biztos jobban ért hozzá, mint én. Vagy lehet, hogy…)
Szóval, annak a harmadiknak az írása, maga volt a kínszenvedés. Újra és újra belekezdtem, de…
A többiek meg, csak morogtak. Morogtak, hogy maradjunk már nyugton! Morogtak, hogy feküdjünk nyugodtan! (Ami persze ostobaság!) És morogtak, hogy kussoljunk! Mert ők nem azért vannak itt, hogy a mi hülyeségeinket hallgassák, hanem egészen másért… És különben is abba ölték minden vagyonukat, hogy itt lehessenek, és…
Elkenődtem. El sem tudtam képzelni, hogy lehet ennél még rosszabb is. Tévedtem.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:57 :: Bojtor Iván
