A fekete nejlon zsákkal kezemben a legközelebbi park irányába indulok. Nincs határozott célom, csak el, el minél messzebb a kórháztól, ahol a fertőtlenítő, vizelet, és izzadságszag bizarr keverékét már nem is érzem úgy, mint az első alkalommal.
A zsákban anyám összes holmija, amelyek három hónapig az éjjeliszekrényben, és az ágy melletti, keskeny szekrényben lapultak.
Tegnap nem tudtam jönni. Vizsgára készültem, muszáj volt a könyvtárban töltenem a napot. Szégyenkezve kaptam észbe, mikor kilenc körül végignyúltam ruhástul az ágyamon, hogy még csak nem is gondoltam rá egész nap. Kimerült voltam, zsongott az agyam az évszámoktól, történelmi eseményektől. A mobilját hiába hívtam, az – mint mindig – ki volt kapcsolva. Nem lepett meg, hiszen sokszor elfelejtette feltölteni. A nővért kértem meg, néha nézzen rá. Persze, egy ötezrest is a zsebébe gyűrtem. De mosolytalan, fáradt volt az arca, mint az összes többi kollégájának. Az “aprópénz” még csak fel sem derítette.
Gondoltam, majd holnap, az órák után bemegyek. Majdnem minden nap bementem. Nem azért – és ezt igazán szégyenlem – mert aggódtam érte, hanem kötelességből. Annyi mindent tettem kötelességből ebben az életben, hogy ezt is annak tartottam. Biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, kötelességtudó vagyok, és törődöm az anyám sorsával, még betegségében is.
Most, az üres ágyat meglátva, azonnal belém hasított a felismerés, hogy meghalt. És nem sajnálatot, hanem megkönnyebbülést éreztem, mert többé nem kell idejönnöm, ebbe a nyomasztó, halálszagú helyre. Majd azonnal lelkifurdalásom is lett, s körülnéztem, hátha valaki meghallotta gondolataim.
Anyám szigorúan nevelt. Apa híján kétszeresen is. Nem volt helye putyulgatásnak, kényeztetésnek, vacsora helyett fagyinak. Szigorú elvek, kötött sémák szerint növekedtem, akár egy virágpalánta, a gondos kezek alatt. Akinek soha nem meséltek, soha nem húzta puha mellére anyja, aki nem kapott gyógypuszit, ha felhorzsolta a térdét. Az alapos, de rideg törődésnek meg is lett az eredménye: kitűnő tanuló lettem. A középiskolát is a legjobb eredményekkel végeztem, így azonnal felvettek az egyetemre. Szerettem volna, ha együtt örülünk a sikereknek, de még ekkor sem tudott lazítani. Hálás, de mégis dühös voltam rá emiatt.
Egyik napról a másikra dőlt össze a kártyavára. Egy szimpla vizsgálatra ment be, de észrevettek egy apró foltot a tüdejében. Azonnal ott is tartották, a kórházban. A szemem előtt fogyott el, vénült meg, vesztette el ötvenhét évnyi határozottságát. De még akkor sem mutatta ki felém szeretetét. Próbáltam közeledni, de zavartságot éreztem mint akit rajtakaptak, mikor rám nézett kissé szánakozva. “Kár a fáradtságért!” Ez volt a tekintetében. Persze, hiszen kötelességből nevelt fel. Elvárták tőle, hogy kötelességtudó anya legyen. A feladatát elvégezte, nincs helye az érzelgésnek.
Egy nővér a vállamra tette kezét, amikor már tíz perce álltam az üres ágy mellett.
– Sajnálom, kedves. A zárójelentésért holnap bejöhet, az édesanyja holmijai itt vannak. Nem kérdeztem semmit tőle. Átvettem a zsákot, és amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem az épületből.
Lefékezem a tó mellett, egy padnál. A zsákot magam mellé dobom, az nagyot koppan. Utálkozva nézek rá, majd szétnyitom a tetejét. Savanyúság szaga csapja meg az orrom. Képtelenség, hogy az egy hete bevitt, vecsési csalamádé üvegét is a ruhák, és egyéb, személyes holmik tetejére dobták! Persze, eltörött. A savanyú lé végigfolyt anyám hálóingén, a selyemsálon, amit tőlem kapott két éve, karácsonyra. A barna szőrme sapkán csüggő csalamádé darabok szürreális képet mutatnak. Sokzsebes, bőr táskájában igazolványok, könyvtári belépő, buszbérlet, kulcscsomó. Az imádott Szilvási könyv szétázva, lucskosan máladozik a kezemben. Bevégezte, akárcsak olvasója, aki rongyosra gyűrte oldalait. Az egyik zsebből apró, szív alakú, fém dobozka kerül elő. Kihúzom, letörlöm. Benzinkutakon lehet ilyesmit kapni. Marcipánnal töltött csoki szokott benne lenni. Hitetlenkedve nézem, hiszen anya soha nem állta az édességet. Óvatosan nyitom ki. Mint, amikor a szellem kiszabadul a palackból, úgy áraszt el a karácsony illata, a mézeskalács fűszeres, édeskés aromája. Szépen feldíszített szivecskét rejt a doboz. Fehér, virágos mintázatát apró, ezüst cukorkák díszítik. Emlékszem, sokat vesződtem vele, mire elkészültem. Tizennégy éves fejjel azt hittem, ettől majd meghatódik az én anyám, amikor karácsonykor a kezébe adom szépen, becsomagolva. Nem így történt. Egy száraz mosoly kíséretében a polcra tette, az egyik tányérkába. Soha nem láttam többé. Mindez öt éve történt. Hogyan tartósította a dobozka a mézeskalácsot úgy, mintha csak tegnap készült volna?
Hirtelen tör fel belőlem a sírás, mint amikor a száraz patak medrét végre eléri a várva várt, eső utáni áradás. Megállíthatatlan, forró könnyeim a kalácsot lassan eláztatják, s a tenyeremben összemorzsolom anyám emlékét, majd az éhes kacsák közé hintem.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Braun Krisztina
