És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.
Occam még éjfél előtt meghalt.
Órákkal korábban úgy ültünk a tóparton, mintha a történet végére száz évet kellene várnunk. Illatos virágszőnyeg – Nonnea pulla – hullámzott bokánk körül, a nap pedig egyre közelebb süllyedt a horizont csobogó vizéhez. Mennyei érzés volt, varázslat, ám még egy hulla is láthatta volna, hogy csak olcsó giccsparádé – de én még ahhoz is túl együgyű voltam, hogy felfogjam.
Kábulatomban a szirmokat tépkedtem, míg Occam rövidre vágta a hajam. Bárcsak borotvát is vittünk volna, bár érthettem volna, mi Occam borotvája… de egy tudatlan, idióta pöcs vagyok.
Occam, milyen színű a naplemente?
Mint te.
Hullazöld?
Nem kedden volt az első randevúnk. Korábban kezdődött, életekkel ezelőtt; de bevertem a fejem. Az ő ajándéka lett volna az óriás fenyő. A veszteséget mindig hanyagság előzi meg. Bolond, nemtörődöm könnyelműség.
Hó volt. Gerincében érzi a hideget, ahogy megfogja a kezem. Csizmáink egymás mellett darabolják a szűz avarszintet. Nevetünk. Az utolsó önfeledt nevetésünk. Egy férfi, egy nő. Tökéletes harmónia. Nem mi választottuk, előre jelölték meg a fa lábát.
Isten sebészkeze szaggatott vonalat a földlepel hófehér bőrére. Ott fog vágni. Oda fog vágni, utána a lehasított facsúcsot, végül a legsúlyosabb csillagot – szerelmünk halálra ítélt reménycsillagát.
És a köd, amit az aljnövényzet avarkönnyei elnyeltek a mélyben, tizenkettő szeletre nyírja agyamban a védelem körét. Minden szelvénye időtlen mutatóvá dermed a színtelen holttérben. Mint tükörtörés pókláb ágazata, hullamerev óramutató, hervadó szövetként hatol be az elevenbe, s együtt fagy minden reménnyel.
A védelem körét a kimetszést követően újabb szaggatás követi: Tut-Anch-Amon szimbóluma. Sérült fej, törött gerinc, kiterített végtagok. Sírkert.
Karácsony.
Milyen szín az, hogy karácsony?!
A fény zenéje, Alex. Amikor táncra kelnek a mozdulatlanok.
Meg beszélnek a kutyák, nem?
Ne rontsd el, inkább nézd meg… hogy tetszik?
Talán a hajamra gondolt, amikor a tükröt felém nyújtotta. Ám én csak az öbölre tudtam gondolni, a horizont végtelen végére, ahol a duzzasztó a naplemente nyakára öblíti halálos csókjait. És akkor valóban láttam. Gyönyörű túlélést arany fényhálóvá szublimált tükörcseppek alakjaiban. Földöntúli színtáncba bomló, életveszélyes szinesztéziába robbanó, majd öröklétté táguló, vérvajúdásból születő álmokat láttam elúszni oda, ahova én sosem mertem… ahova a holtak legörbült tekintete fixálódik.
Mit gondolsz? Elmeséled?
Talán a hajamra gondolt, de nem álltam még készen elveszteni a kötegeket. A szemébe néztem, az egyetlen tükörbe, amely nem vágta harántra hat helyen a gerincem. Katarzis.
