Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.
Occam szöveteibe.
Én boncmester vagyok. Ez a dolgom.
Nem nézek, nem látok, nem diagnosztizálok, csak felbontom a testét. Bruce Springsteen Paradise-át hallgatom, a hideg csempék minden hajlítással az agyamat próbálják kiloccsantani; úgy erősítik a zenét, mintha levágtam volna a fülem.
Szervről szerve mozog a kezem. A ballal alájuk nyúlok, vágok és megrettenek a forróságtól, amit Occam belsejében érzek. Még él…
Aztán csak úgy fáj, úgy fáj… darabokra törik a szívem, amikor felszelem az övét. Apró szúrást érzett csak a kamrák sövényén. Mint varrótűvel húzott fekete lyuk; kiapadt azon át szobánkból minden valaha felszikrázó angyalfény. Elfogyott. Nem maradt már, mi csonterővel védje, ölelje a szívét. Elhalkult az idő, mint kihullt hajszálak, úgy zuhan vállamra az Éden kígyójának lehántolt bőre.
Ezüst led helyett napfényt képzelek Occam teteme fölé. Szürke helyett eleven bőrét… dühöm minden erejével tépem le kezemről a gumikesztyűt. Meztelenre vetkőzöm. Mellé fekszem, bőrömmel áttakarom a kipakolt mellűrt, és a fülébe suttogom: megteszem.
A húsvét hétfői legelső kliensem a halálba halt bele. Én az orgazmusba fogok.
Vér csepeg a jéghideg padlókőre. Aztán folyik. Az illesztések mentén át az ajtók alatt. A tómedret duzzasztja. A Nap vértől ázva kel. Szürke helyett vörösben úszik szemem világa. Durva agyvérzés. Gerinctörés. Kóma.
Napfénytől szikrázik a terem, akkor is, ha a legbelsőnek sosem lehet többé ablaka.
Megtennél nekem valamit, Alex?
Bármit.
Ideje mennünk.
Ahogy az alkony megrepedő ege fölöttünk éjszakába vérzett, lépteink előtt a hold átvágta hídjával a tavat. Occam keze megfeszült az enyémben, a víz felé húzott. Megrekkent a sötét csendje. A fenti messzeségből csillagok hulltak, a víz tükörsimává némult.
Csillagszikrás vízen táncoltunk.
Készen állok. Most már lekapcsolhatod a patológia kómás betegét.
Én csak leviszem. A révész vagyok, nem az alvilág ura.
A révésznek kell megtennie… Az alvilág urának utolsó kívánsága.
Aztán csak ültünk a parton. Bokánk körül csendesen kavargott a lehullásra ítélt csillagok visszfénye. Occam a vállamra hajtotta a fejét, Isten kezébe vette szent ollóját, és feldarabolta az imámat. Occam nem hitt az örök télben, ám most mégis tükrei mögé zárta őt a ködvilág.
Megteszem.
Bordó pillangó mintás, hófehér függöny takarja az ágyat. Az egyszemélyes kórteremben négy különféle gép hangja töri meg a kóma végtelen csendjét. Óvatosan húzom félre a zörgő görgőkön lógó leplet – az éjjeliszerényen virágcsokor (Nonnea pulla) –, és magamhoz veszem az ágyra függesztett lázlapot.
A látásom elhomályosul, ahogy a gépesített hulla felé emelem tekintetem: tükörkép hosszú hajjal. A fémfedeles karton a földre csattan, halálra vártan lépek a szemközti mosakodó feletti tükörhöz, aztán szemközt nézek a nihillel. Onnan a tükörképem a zöldségagyú vegetáló arcára költözött…
Fenyőillatú llóolaj a csapon. A kis szekrényen magnó, mellette kinyitott CD-tartók, legfölül Nick Cave.
Megteszem. Occam-ért bármit.
Katarzis: csak egy gombnyomás, és Occam-mal együtt támadunk fel. Együtt örökké fogunk élni! Isten feletti hatalom van most a kezemben, pokolba veled, Nick Cave!
Az ágyhoz lépek, felveszem a lázlapot a padlóról, aztán nyújtom ujjam a gépeket összekötő elosztó vörösen izzó gombja felé. Futólag rápillantok a másik kezemben lévő dokumentációra. Az egész karom megreszket, ahogy a fejlécen álló nevet olvasom. Ismét elejtem. Zuhanok utána…
Bele a jégpólusról fellőtt rakéta hideg verítékébe. A hidrogént eloxidáló LOX bíbor könnyezetébe. Egyszerre fagyok, fulladok, égek és robbanok. Csak Occam-ot nem marják már a Langolierek. És én nem akarom hallani a halálos zuhanás egyre fenyegetőbb zubogó zaját. Úgy fáj!!! Úgy…
Alexandra… Occam finom kézírása.
Ölnöm kellett volna. Hullává ezt az emberszövetet.
De én nem lehetek ő, én más vagyok. Le nem érkező hópehely. Steril hullás. Mennyben törött tükör zuhanó kristályszálai.
A kígyó kettőzött nyelve csak egy szerencsétlen helyzet. Amíg méregfogak mögül sziszeg, álmot láttat, bűnös képzelgésre csábít.
Az én nevem Alex. És napkeltét követően negyvenszer mondom el törött tükrömnek, hogy nő vagyok. Mindhiába. Identitás zavar, pszichopátiás testkép. Csak addig, míg a tükör meg nem reped újra és újra. Aztán a világom sebét örök téllé zárja a nem létező Isten elbaltázott tűfogója.
…egy nap, a végítélet tornácán;
az idő régi mutatói és az összes csillag
ha majd együttáll,
a kulcs őrzője porolva tükröt, képet
kaleidoszkópjában rémet, álmot lát:
a Nihil szent arcát…
…s zuhant alá Édenkertje:
tört-zúzott angyalarcok kövültek, majd porladtak
rekedt kretén figuraként hörögtek és bontottak forrást.
Sav-zöld könnyük szökőkutat repesztett, és ereszti
hogy alvilági folyóval összecsókolódzon.
A vég előtti perc tövén halotti leplet gyújt a sötét
gyászlángok fodorja sistereg pecsétlőn vérként –
pettyezett menny-kő helyén holt angyalarc halmok;
hol mécsesként halkan elhallgat az idő
s tisztet áll csendben az elhalt fény felett.
— VÉGE —
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Lovasz Evi
