Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.
Szétszedem a subclaviádat. Aztán az övét, meg az övét, és mindenkiét. Mert nincs különbség. A rák ugyanígy zabálja át magát ereken, lágy szöveteken, csontokon. Ti vagytok a gyilkosok, nem én.
Harapós a kis hölgy!
Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finom és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás.
De Occam megér ennyit. Mindent megér. Hét metszet és hét óra. A szakorvos bőrén hét varrat.
Táncolj velem, Alex!
Hiszen, még alszol.
Félek, nem melletted ébredek.
De igen, itt maradok.
Aztán sírni kezd. Ennek végül is örülök. Ha nem ő kezdi el, belőlem bukott volna ki, és az óriási baklövés lett volna. A tehetetlenség mindig ellágyítja az embert. A lágyság pedig hibára csábít. Így rontott el Éva mindent. Pedig Occam imádná, ha minden nap kertnap volna. Éden.
Azonnal hozok neked mézfüvet. Szereted az illatát.
Mirtusz vagy nekem, Alex. A mennyekből származol.
Én ott élek, Occam, ahol végzetes a hideg. Halálra fagytam volna nélküled.
Sikerült a műtét?
Hippocrates reinkarnáció a sebész. Lelkiismeretes gyógyító…
Ettől nyugszik meg. Ezért szorít erősebben, úgy ölel, mintha táncra kérne fel. Megvárom, míg átlép az álmok világába, aztán követem csak én is.
Hét, egymásból nyíló kórterem. A szív egyre szűkülő álomtermek sora. Az elsőben tombol az Under Pressure David Bowie-tól. A falra mászom tőle. De itt nincsenek falak. Mintha egy diszkógömb belsejében volnék… sokszöggé vágott és illesztett tükör-Alexek bámulnak. Legalább háromszáz klón, és mindegyik nő. De én itt állok, lent a tükörtalajon, két meztelen talppal nyomom a saját valóságomat. És én férfi vagyok. Mindig is az voltam. Minden más csak Isten kegyetlen és gyönyörű plasztika-ecsetvonása a testemen. Talán ő adta ezt az ollót a kezembe, hogy azt higgyem, a csonkolás segíthet. Levágjam a pofámba tükröződő farkamat?! Bal kezemmel megragadom forró tövénél, kissé elhúzom a szeméremdombomtól, a jobb kezemben célra fűzöm ujjaimra az eszközt, kinyitom, és… A másodikban levágom a fülem, ám a zene még hangosabban zúg. Így a ritmus már közvetlenül tapos bele az agyamba.
A szerelem óceánnyi hó alá süllyedt világ, de még így is pengét szorít a mellkasodhoz: légy kedves, törődj azzal, aki a sötétben él, majd hagyd, hogy önmagát szúrja szíven. Csak akkor élsz, ha fáj. Ha elmúlik, akkor meghaltál. Így táncoljuk az utolsót. Így. Halálra rettentve, belekeringőzve a végzetes hidegbe. De szerelembe esve.
Három. A mamuterdő.
Négy. Az utolsó önfeledt nevetésünk.
Öt. A zuhanás.
Hat. Feltámadás.
Hét. Katarzis.
Táncolj velem, Alex!
De ma csütörtök van. Csütörtök pedig…?
Csütörtök az álmok valóra váltásának napja.
Rosszat álmodtam, Occam. Nagyon-nagyon rosszat.
