Lovasz Evi : NORA – I. Rész – 3./1 Titkos napló

Lopva hátra-hátrapillantottam ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba. Vagyis tettem volna, ha nem vették volna le az ajtóról a kulcsot, és a zárral is volt valami, csak úgy tudtam becsukni, hogy erőből becsaptam magam után. De jelen pillanatban ez sem számított! Hátast ugrottam az ágyamra, az sem érdekelt, hogy tiszta hó lesz. Kivettem a fejem fölül egy hófehér díszpárnát és öleltem, csak öleltem, mintha ő lenne.
– Mit csinálsz? – Ádám nevetése törte meg a csillámportól ragacsos pillanatot.
– Te mit csinálsz? – rezzentem meg, és leestem az ágyról. – Nem sétálhatsz be csak így! – nyögtem, amint újra feltápászkodtam.
– Mert, mi van? Eddig sosem zavart, ha bejöttem!
– Hát, most zavar – zártam le a vitát.
– Akkor most menjek, maradjak? – kérdezte tétován.
– Mindegy – huppantam vissza a habpuha ágyra durcásan.
Még néhány pillanatig furcsállva méregetett, majd hátralépett, és becsapta az ajtót.
– Na, emlékszel a szomszéd srácra? – kérdezte, miközben lehuppant ő is az ágyam másik felére.
Akkor úgy éreztem, hogy körülbelül tíz liter nyál kövül sziklává a torkomban. Tudtam, ha elvörösödöm, akkor vége mindennek. De azt is tudtam, ha már ettől rettegek, már ha csak erre gondolok, akkor már rég ég a fejem.
– Nem vetnéd már le a kabátodat? – rivallt rám hirtelen.
– Hű, de, nagyon meleg van! – fújtattam. Elvörösödésem tökéletes alibijévé vált a kabát.
– Szóval, emlékszel a srácra?
Óvatosan bólintottam.
– Nem tudom, mondtam-e, hogy az ő csoportjába tettek az egyetemen?! – Világoskék szeme kérdőn meredt rám.
Csak ennyit örökölt anyánktól. Míg én?! Megszólalásig hasonlítottam a fiatalkori önmagához, a szemeket kivéve. Isten fenomenális humora…
– Nem tudom, Ádám! Amióta itt vagyunk mást sem hallok tőled, mint hogy tedd be a lázmérőt, vedd be a gyógyszert, „juj, tudod, mi lesz, ha csak egyet is kihagysz?!” Bla-bla-bla… Tegnap még azt is elmesélted, hogy ezek a baktériumok valami kókuszfajták cukorzsákban*?!
Ádám nevetni kezdett, és elterült az ágyon.
– Kókusz? Cukorzsákban? Jaj, Norci… – vihogott.
– Mit tudom én – nevettem én is. – Egyáltalán nem akarok tudni ilyesmikről!
Amiről tudni akartam, az Zsolti volt. Így hát összeszorítottam a számat, és hatalmasra tágult pupillával vártam, hogy folytassa. Felült, lábait törökülésbe húzta, és láttam, azon gondolkozik, hogyan kezdjen hozzá. A szívem a torkomban dobogott, mozdulni sem mertem, hátha lemaradok akár egyetlen szóról is.
Az ablak irányába pillantott, majd újra rám.
– Még szerencse, Norc, hogy még kicsi vagy hozzá… – kezdte, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándult. – Mert ha kikezdene veled valaha is, péppé verném – fejezte be a gondolatot, és ezzel a világom megsemmisült… – Klassz veled beszélgetni, hol jársz? – kérdezte.
– Miért? – tettem fel a kötelező kérdést, mire Ádám vizslató tekintete mélyre ásott bennem.
Megesküdtünk egymásnak, még a kezdetek kezdetén, hogy egymás előtt soha, de soha nem vesszük fel az álarcot.
Az ablak felé néztem küszködve a könnyeimmel. Újra ránéztem, és tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy milyen választ vár. Talán játékot kezdett ezzel a mű bevezetővel? Lehet, hogy látott minket. Vagy…
– Te elolvastad a naplómat? – sikítottam.
– Mi? Nem, dehogy!
Jézusom, Krisztusom. Végem. Így elcseszni!
– Azt sem tudtam, hogy naplót írsz! Jézusom, Norci, nem írhatsz naplót! Megőrültél? És ha megtalálják? Belegondoltál, mi lenne? Norci?
Ádám a kezemért nyúlt, és megrázta azt.
– Meglenne a nervus probandi**! A döntő! – hangsúlyozta újra. – Ha a koronatanúkat megtalálják… – Szinte hangtalanná halkult – Édes húgom! – suttogta.
– Igen, sajnálom! Teljesen igazad van! Csak… – sírtam el magam.
– Csak mi? – Hangja enyhülni kezdett, érintése finomodni.
– Én miért nem lehetek olyan, mint a többiek?
– Nemsokára, kicsi – próbált vigasztalni, és megölelt.
Neheztelve eltoltam magamtól, és megtöröltem az arcom.
– Mert mi van Zsoltival, hogy ennyire nem bírod? – szedtem össze magam.
– Én nagyon bírom, jóban vagyunk, rendes tag, de amit a lányokkal művel, az kész kabaré… – nevette el magát, és ismét szünetet tartott. Nekem pedig betelt a pohár a szappanoperás tempótól, így sürgetve közbekérdeztem.
– Mert mi van? Kettővel jár egyszerre? – vonogattam a vállam, mire szélesen elvigyorodott.
– Kettővel, Norc?! Inkább huszonkettővel!

 

Megjegyzés: 

*Pneumococcus poliszacharid tokkal
**Döntő bizonyíték

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:12 :: Lovasz Evi
Szerző Lovasz Evi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/