– Megmondanád, légy szíves, édes, drága bátyám… Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek?
Szinte égetett a boríték, amikor percekkel korábban a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját:
„Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra!
U. i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más országban az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet!”
Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni, hirtelen jeges fuvallat ragadt torkon. A levélpapír bűzlött anyám méregdrága parfümjétől. Öklendeztem egy párat, majd olvasni kezdtem. Szememet végigfuttattam a nyomtatott betűkön, és szinte azonnal idegrohamot kapva rongyoltam át Ádám szobájába. Megálltam az ágya előtt, és a mellkasához hajítottam a lapot. Felébresztve őt, feltettem neki a kérdést.
– Mi van már? – kérdezte félálomban, miközben felkönyökölt.
Elvette a papírt, belenézett, majd vigyorogva bámult bele vérben forgó szemembe.
– Legalább nem fogsz unatkozni! – nyújtotta vissza a papírt.
– Igen, Ádi? – rivalltam rá. – Ennyi erővel szemüveget is mellékelhetett volna, vagy inkább vakoknak való fehér botot!
Ádám arca kérdően meredt rám, miközben még feljebb tornázta magát.
– Haló! Tél van, és nem kapcsolhatunk villanyt?! – őrjöngtem továbbra is, mire végre leesett neki.
Majd újra magam elé vettem a papírt, és sorolni kezdtem az olvasmánylista főcímeit. Csak a főcímeket!
– Az orosz irodalom a tizenegytől a tizenötödik századig, a tizenhetedik század, a tizennyolcadik századi orosz klasszicizmus: vígjátékok és költészet, a tizenkilencedik századi orosz romantika, realizmus, a huszadik századi OROSZ – üvöltöttem a szót – költészet, a szimbolisták, akmeisták, futuristák…
– Ateista matricidákat** miért nem említ?! – fújtattam, és köhögni kezdtem.
Majd az oldal legaljára futtattam a szememet. – „U. i.: eredetiben” – sikítottam, amitől szinte megrepedtek az ablakok, és kiszakadt a tüdőm. – Nem is tudok oroszul!
– De tudsz! – javított ki Ádám.
– De nem akarok tudni! – dühöngtem, és köhögésem csillapíthatatlanná vált.
– Norc! – Ádám rémülten ugrott ki az ágyból. – Elég!
Elém lépett, és én éreztem, amit ő látott: vércsíkokat az arcomon. Az éjjeliszekrényhez fordult, amiről egy zsebkendőt adott a kezembe. Három élénkpiros cikk-cakk a fehér papíron.
– Be kell mennünk a kórházba! – mondta szigorúan úgy, mintha bárhova is elmehettünk volna…
– Nem lehet! – A köhögés bár csillapodott, de minden alkalommal vér jött. – Ott a faktor! Add be, és elmúlik! – értetlenkedtem.
Megszorította a felkarom, szemei kemény kékre váltak, nem volt benne sem engedékenység, sem bizonytalanság.
– Húgom, ez a tüdőd! Tudod, azzal vesszük a levegőt! Nem gondolom, hogy hagyni kéne vérben tocsogni.
– Fúj, inkább menjünk, csak hagyd már abba! – borzongtam.
– Előbb a plazma! – emlékeztette magát, és ahogy elindult, megszorítottam a karját.
– Várj! És ha pont most jönnek haza?
– Hagyok jelet! – vágta rá, és az íróasztalához lépett, ahonnan papírt vett elő.
Tekintete sietve pásztázta végig az orvosi könyvektől roskadozó asztalt – tollat keresve. A „Belgyógyászat gyakorló orvosoknak” című rettenet alól húzott ki végül egyet, majd idegesen mozgatta a lap felett – nem tudta, mit írjon.
– Na, majd én! – löktem félre, és kivettem a kezéből a tollat.
Gyorsan, hanyagul firkáltam a lapra – persze anyámra célozva: „Bernanos: A sátán Napja alatt (francia lélektani thriller).” Írás közben úgy vigyorogtam, hogy majd’ kiestek a fogaim. Ádám a vállam fölé hajolt, olvasta a szavaimat, majd összenéztünk.
– Ebből nem tudlak kirángatni! – válaszolta komolyan.
– Ezért megéri meghalni! – A vigyorgásom köhögésbe csapott.
Hiába tettem kezem a szám elé, a lapra így is hullt néhány vércsepp. Összehajtottam, és a bátyámnak adtam.
– Így a tökéletes!
Tekintete egyáltalán nem enyhült, karon fogott, és a konyhába sietett velem, hogy beadja a faktort. Miután túlestem a kellemesnek semmiképpen sem mondható tortúrán, elhelyezte a jelet, majd elindultunk.
Az ajtón úgy léptünk ki, mintha börtönből szöknénk. A kocsifelhajtón úgy lépkedtünk, mintha taposóbombákkal lenne telehintve a hó-takarta előkert. Még be sem szálltunk a fehér Volvóba, amikor Ádám nagyot sóhajtva, baljós pillantást vetett a főkapu felé.
– Itt vannak – közölte.
Ki tudtam volna köpni a szívemet, miközben a kapu felé fordultam. A kovácsoltvas mögött Ferenc atyát sejtettem a fekete csuhás alakban, és mellette egy szintén feketébe öltözött, alacsonyabb alak – Dávid. Mire újra a bátyám felé fordultam volna, már a kapuhoz loholt. Tíz másodperc múlva pedig visszafele, majd láttam, ahogy az atyáék tétován eloldalognak. Sietve beszálltunk az autóba, csúszkálva a havon megfordultunk, s már nyílt is a kapu, amelynek távirányítója a kezemben volt.
Ádám lassított, és szinte leállt, hátrafordultam, aztán a kapcsolóval a kovácsoltvasra céloztam.
– Jó, most engedd ki a kutyákat! – utasított.
Még a három behemótnak is automatikus ajtaja volt, egyedül az enyém nem működött sehogy – és ez annyira jellemző volt!
Még a kapunál lehagytuk váratlan vendégeinket. Ferenc atya komótosan lépdelt, maga elé nézve, kénytelen rugdosva fekete lepelét, de Dáviddal összeakadt a tekintetünk. Ilyen távolságban is élesen láttam, ahogy vibrál felém éjfekete írisze. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött. Semmi. És ez még jobban idegesített, mintha csak szimplán csúnyán nézett volna.
De nem volt időm sokat töprengeni a srácon: a világ tárult elém. A szűk földutat itt is hó takarta, ez körülbelül egy kilométer hosszú volt, és a falu főutcájában folytatódott. Mindkét oldalon vén tölgyek sorakoztak, ágaik csupaszon meredtek a tér minden irányába. Távol az úttól egy tó terült el, a messzeség kék fagyában. Az ég koszos fehéren csüngött felette. Havazás készülődött. A bátyám oldalán a táj havas tisztásként húzódott egy távoli erdő felé. A tölgyeket arra bükkös váltotta fel, majd ott, ahol a felhőpárnák a hegyek csúcsán ágyat bontottak maguknak, most feketének tűnő fenyves hullámzott – le, a lankákba, majd fel. Fel? Talán egész a mennyig nyúltak, karácsonyfákká válva, ahogy az éji ég megcsillagozta tetejüket.
– Ha miénk lenne az a tó, egész nap koriznék rajta! – sóhajtottam. A köhögésemet messzire szívta a végtelen tér látványa.
Ádám elnevette magát, ránéztem.
– Miénk a tó – jelentette ki.
– Ja persze! Meg a bükkös is, ami a hegy mellett van, mi? – finnyogtam, majd egy pillanatra felém mosolygott.
– Aha, és a hegy is a miénk – válaszolta komolyan.
– Vér ömlik a tüdőmben, és ennyire gyökér vagy, hogy itt szívatsz? – Ádi nem válaszolt, csak mosolygott.
– Ne! Komoly? – rökönyödtem meg. – Kit nyírtak ki ezért? – néztem újra körbe, ahogy még mindig a földúton zötyögtünk.
– Semmire sem emlékszel akkoriból, amikor még itt laktunk? – kérdezte, válaszként megcsóváltam a fejem.
– Mit gondolnak rólunk az emberek?
– Hát, mit gondolsz, miért hív Zsolti királylánynak? – vigyorgott, mire az arcomon végigszaladt a rémület jeges fuvallata.
– Igazi királylánynak hisznek? – rivalltam.
– Ja, nem! Nem, dehogy! Csak azt tudják, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Nagyon.
– Értem – hümmögtem, majd Ádám újra vigyorogni kezdett.
– Na, meg azért, mert úgy is viselkedsz – Kérdőn néztem rá. – Kicsi drámakirálylány…
Amikor elindultunk, eszem ágában sem volt megkérdezni tőle, hogy mit fognak velem csinálni a kórházban, egyszerűen nem bírtam volna végighallgatni. De akkor láttam, hogy másodperceken belül ki fog bukni belőle a nagy báty-kishúg beszélgetés első felvonása. Éreztem, hogy Zsoltin jár az esze és azon, hogy távol kell-e tartania tőlem, vagy engem tőle. Már vette a mély lélegzetet:
– Figyelj… – kezdte, de még idejében sikerült közbevágnom.
– Mi lesz a kórházban, Ádi?
Egy pillanatra újra rám nézett, majd a főútra, amire éppen rákanyarodtunk.
– Kell egy röntgen, CT, bronchoszkópia… – vágta rá gondolkozás nélkül, mintha vizsgázna.
– Na, állj-állj-állj! – szakítottam félbe. – Brocho-izé, az mi? – kérdeztem, és semmi jót nem sugallt számomra ez az idegen kifejezés.
Megjegyzés:
*Klasszikus balett: térdhajlítás, guggolás kifelé fordított lábbal, a sarok csak a legvégén emelkedik fel a földről.
**anyagyilkos
