Egyszer talán felszakadnak benned
a csituló csillagok fényes foltjai
hogy aztán nevetést vérezzenek
kóborult sebhelyet ütve
begyulladó fehér fények felett
úszol a levegőt sejlő csapdákba
és megfizetsz a mohó miértekért
lágy selyem sóhajokra szisszenve
mintha a szíved nem is éltetne
csak addig dobog azért ver ütemet
hogy kőbe kopogjon új üzenetet
még itt vagy még reszkethetsz álmokat
hogy szelet kavarjon bokrod levele
felsejlő forró zajokra szomjazva
a vétkek is hazug birokok telke
mindent szépítő száraz forrásban
hol magasba vágynak a mélységek
mind uralnak taposás mestereivé válva
és szellemek grafitporából gyúrnak
éj-fekete hegyes rajzeszközt neked
hogy elsatírozhasd az átható bűnt
magadba szívhatsz tudva tisztátalan
lesz a hófehérből lett olvadásom
sokáig kereshetsz nem hagyom híred
míg napom le nem nyugszik csak zenél
benned a hangszerem meddősége
s ha már nem hallod a képemet se
elfelejtesz gyászolni a szemeddel
már nem egy tömör átható boldog perc
csak egy húsdarálóból jövő kedvenc
az ég esti fénye fest látszó’ tisztára
magad előtt állj legyalult lélekkel
a kiáltásra tűnt szótlan szemeddel
harapj bele halál-születése által égetett
életünk gyors zsinat-zóna ételébe
képzeld hogy szép vagy és okos
így elégedetten rombolhatod elmédet
szobákban boruljanak rád a sarkok
mert a tér türelme viszonylagos
ne felejtsd el én mindig
és sohasem hagyok
2012.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Adminguru