Lassanként a bíborvörösre festett eget felváltotta a fekete színű sötétség. A Hold még valahol késésben volt, ám hamarosan kibújt a felhők mögül, és ezüstszínűre varázsolta az eget. Ahogy baktattak a Via Appia ki tudja hány ezer éves kövezetén, Veronika kis hatásszünet után folytatta a megkezdett előadását.
– Amit képről már bizonyára többször is látott, most itt van élőben. Íme, a Colosseum,- mutatott az előttük magasodó romos épületre.
– Itt a kor legmodernebb technikáját alkalmazták. Ha a császár tengeri ütközettel akarta szórakoztatni a nagyérdeműt, pillanatok alatt az aréna tengerré alakult át. Miután véget ért a tengeri ütközet, rövid átalakítás után, már a gladiátorok viadalát élvezhette a közönség. Jöjjön, talán be tudunk valahol menni közelebbről megszemlélni a romokat.
Volt némi világítás, de a sötétben igen nehéz volt a tájékozódás. Ám Veronika biztos léptekkel vezette Jancsit.
– Itt vigyázzon!- figyelmeztette,- mert egy árok van előttünk.
– Honnan ismeri ennyire jól ezt az épületet?- kérdezte Jancsi.
– Csak nem archeológus is magácska?-
– Nem vagyok az, de nagyon érdekel, és amikor csak tehettem idejöttem körülnézni. Még esténként is, amikor hivatalból nem lehetne belépni ide. Vannak még olyan kapuk, fel nem tárt folyosói járatok, amik engem érdekelnek. Ám ide csak nappal merészkedek be, ha az őrök éppen ebédszünetet tartanak.
– Gondolom, amolyan kincskereső, hogy hátha ráakad valami értékes leletre.
– Nem egészen. Ha találnék bármit is, azt azonnal be kellene szolgáltatni a hatóságoknak. A műkincslopást itt is nagyon büntetik. Márpedig ha valaki a leletet, amit talált, nem szolgáltatja be, az lopásnak számit. Itt vége az útnak. Jöjjön utánam, és ki fogunk hamarosan jutni oda ahonnét elindultunk.
Úgy is történt.
– Milyen trattoriába menjünk?
– Az micsoda?- kérdezett vissza Jancsi.
– Olyan kicsi étterem, amilyenek vannak Budapesten is a Vizivárosban vagy a Tabánban.
– Na, az remek. Akkor vezessen el egy ilyenbe, mert eléggé megéheztem. De gondolom, maga is.
Hamarosan egy kivilágított kapualjhoz értek. A falon cégér lógott. Veronika elolvasta az olasz szöveget, és fordította Jancsinak.
– „A Tenger örömei” nevet viseli ez a kis kocsma. Én már ettem itt egy párszor. Nem csak tengeri halakat, de az olasz konyha ismert ételeit is remekül készítik. Van pizza, tortellini, spagetti. És nem is annyira drága.
Nehezen, de találtak egy szabad asztalt. Jancsi az étlapban nem az ételek nevét próbálgatta, hanem az árakat nézte. Meggyőződött róla, hogy a nála lévő összeg bőven fedezni fogja a várható kiadásokat. Nagyon belaktak. Mondhatni végig próbálták a teljes kínálatot. És elég szépen ittak rá jó olasz vörösbort is. Valamikor éjfél után álltak fel az asztaltól, és indultak vissza a pályaudvarra, hogy Veronika holmiját az új otthonába szállítsák.
Fogadtak egy kocsist, akivel hosszas alkudozás után sikerült megegyezni. Hajlandó volt a fuvarra, noha a konflis nem éppen arra volt berendezve, hogy nagyobb ládákat és bőröndöket szállítson. Ám ezúttal kivételt tett, mert Jancsi egy csinos kis összeget helyezett kilátásba, ha a cipekedés után kiviszi a pályaudvarra, utána Veronikát még vissza a lakására.
Mire mindennel végeztek éppen időben voltak, hogy kiérjenek a Terminire, ahonnét Jancsi vonata indult.
– Aztán majd írjon ám nekem pár képeslapot onnét Amerikából, – kérlelte Veronika.
– És ki tudja, talán valamikor még összehoz minket a sors.
Jancsi elhelyezkedett a kupéban.
– Nem fogok megfeledkezni magácskáról. Írok, ahogy tudok és lesz állandó címem. A magáét belevéstem a kicsi noteszembe.
– Jó utat Nápolyig kiáltott az éppen kigördülő vonat után Veronika.
folytatás következik…
– 
