A vonat lassan döcögött célja felé. Jancsi egy darabig bírta tartani magát, ám az álom nagyobb úr volt, és mély álomba döntötte. Nem tudta pontosan mennyi idő, amíg Nápolyba ér. Úgy számolta körülbelül a délelőtti órákban fog megérkezni.
– Meg kellett volna kérdeznem a kalauzt. – dohogott magában a figyelmetlenségén.
Ám nem nagyon törődött már ezzel. Megérdeklődte még Rómában, hogy a vonat nem megy tovább Nápolyból, nyugodtan elaludhat. Arra ébredt, hogy valaki keltegeti.
– Signore! Avanti! Siamo arrivati a Napoli, Si prega di scendere. (Megérkeztünk Nápolyba, kérem leszállni.)
Jancsi álmos szemekkel meredt a kalauzra, és egy „gracia”-val köszönt el.
Kinézett az ablakon. Már erősen sütött a Nap. Összepakolta a holmiját, és leszállt a vonatról. Nem volt sok ideje gondolkodni, mert a hordárok, egyik a másikat túlkiabálva, ajánlották szolgáltatásaikat. Jancsi leküzdve a nyelvi nehézségeket olyannal próbált alkudozni, aki beszélt franciául. Elmondta mit szeretne, hogy kéne egy kocsit fogadnia, aki elvinné a Hotel Vezuvióba. Ebben a hotelban szállt meg Clara, mielőtt útra kelt a „pocsolya“ másik oldalára. Úgy gondolta, itt használható információkhoz juthat. A hordár miután elintézett mindent, nyújtotta a markát Jancsi felé, hogy megkaphassa a jussát. Jancsi még megtoldotta a kialkudott összeget ötszáz lirettával. A hordár elégedetlen volt a „borravalóval“, de Jancsi intett neki, végeztek.
Jancsi hatalmába kerítette a mediterrán város hangulata. Élvezni kezdte a kellemes meleget, és a zsibongó tömeg sokszínűsége elvarázsolta kicsit. Amint a kocsi befordult a hotel Vezuvió bejárata elé, Jancsit kiverte a víz.
– A fene egye meg,- káromkodott egy jót magában. – Gondolhattam volna, hogy Clara luxushotelben szállt meg.
Még le sem lépett a kocsiról, már két szállodai fiú is ugrott a holmijaiért. Jancsi nem tudta nekik megmagyarázni, hogy ne fáradjanak, ő nem megszállni akar. Egyenesen a recepcióhoz ment, ahova a két hordár fiú elvitte a csomagjait. Az egyikük várakozóan ránézett Jancsira.
– Pénzt akarsz mi? – azzal elkezdett kotorászni a zsebeiben némi apró után. Az első fém érme, ami a kezébe akadt, egy száz lirettás volt. Nem talált többet. Hiába nyomta a százast a fiú markába, az nem mozdult, csak egy olasz köszönömöt rebegett oda, meg sem nézve mennyit kapott. Megállt Jancsi csomagjai mellett.
– Na, rossz kuncsaftot választottál. Nem fogom igényelni, hogy a szobámba vigyed, és ismét tartsad a markodat. Nem ismeretlen világ ez számomra. Sok-sok pénzt kiadtam a semmire Európát barangolva.
A portás várakozóan fordult felé.
– Szabadna a kedves nevét? – szólította meg franciául.
– Szeretnék egy kis információt, és egy ötszáz lirettást tett ki a pultra. Egy vendégük után érdeklődnék, bizonyos Clara Wald után.
– Ne haragudjon, de nem adhatok információt, még akkor sem, ha esetleg rokona az illetőnek.
– A férje vagyok.
– Sajnálom uram, a ház szabályzatait sérteném meg, és az állásomat kockáztatnám.
Látva, hogy itt bizony nagy az ellenállás, az ötszázas mellé odatett egy ezrest is. Ám a portás hajthatatlan maradt.
– Nem lehetne Önnel privát beszélni valahol, ahol senki sem lát bennünket?
A portás gyorsan körbe tekintett, és zsebre gyűrte a pénzt.
– Hol lakik? Valahol itt a közelben?
– Még sehol. Alig egy órája érkeztem a városba, még nincs szállásom. De nem tervezek hosszas tartózkodást a városban. Amint tudok, hajózok tovább Amerikába. Tudna nekem valami olcsó szállást ajánlani itt a közelben?
– Foglaljon helyet a hallban. Egy óra múlva jön a váltás, és utána állok rendelkezésére.
Mit volt mit tenni, helyet foglalt a hallban. A boynak, aki eddig a csomagjait őrizte kitartással, hálás köszönetet mondott. Ő saját maga cipekedett át a hallba, jó néhány felnyársaló pillantástól kisérve. Nem pusztán a személyzet lekicsinylő tekintetét kellett eltűrnie, de a hallban forgolódó vendégekét is.
– Ha tudnátok, kit tisztelhetnétek bennem?- gondolta Jancsi. Egyesek még megjegyzéseket is tettek félhangosan, hogy miért engednek be egy ilyen hotelbe ágrólszakadt cigányokat. Pedig Jancsi, ha nem is frakkban csokornyakkendővel díszítve, de rendesen volt felöltözve. Öltönyt viselt. A bőre színén kívül semmi sem árulhatta el származását. Még a hóna alatt szorongatott hegedőtartó sem. Miért ne lehetne akár egy híres zenész? Hiszen valaha az volt, és nem is olyan régen számlálatlanul dobálta a pénzt. Fáradt volt ahhoz, hogy bárkivel vitába bocsátkozzon, na meg nem is igazán akart. Elbóbiskolhatott a kényelmes fotelben, mert az éppen szabaddá váló portás ébresztgette.
– Akár indulhatunk is, ha Ön is úgy gondolja.
Segített Jancsinak a bőröndök cipelésében. A szálloda előtt tébláboló kocsisok egyikének odaszólt Jancsi, hogy fuvart kérne, de kísérője leintette.
– Ne bocsátkozzon felesleges kiadásba. Nem kell messzire mennünk.
Egy egyszerű kis panzióba vitte Jancsit. Pár szót váltott a pult mögött álló alkalmazottal. Miután megállapodtak, közölte Jancsival az árat.
– Remek, nyugtázta a tapasztaltakat Jancsi.
Felmentek a szobába és lepakoltak, majd Jancsi előadta a kérését.
– Miből gondolta az úr, hogy én lehetek az az ember, aki segítségére lehet?
– Tudja, ez amolyan megérzés.
– Arról is van sejtése, hogy a kedves Clara mekkora kárt okozott nekem? Kis híján kirúgtak a munkámból. Helyette a kollégámat tették ki, de ő amúgy is elment volna Clarával, mint ahogy ezt is tette.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy maga volt az a szállodaportás, akit elsőre kiszemelt magának?
– De igen. Ám látta, hogy én nem vagyok az embere, mert nem akartam vele elhitetni, hogy gyáros vagyok, és Amerikában gazdag rokonaim vannak. A társam, Angelo viszont azt mesélte be neki, hogy az apja gazdag gyáros, és ő az egyik részvényese a szállodának. Ez imponálhatott Cláranak, mert alig egy hetes ismeretség után, elhajókáztak Amerikába.
– Maga igazán az én emberem. Meg tudná mondani, véletlen a címüket? Nem leszek hálátlan.
– Azt hiszem igen. Ámbár nem tudom, hogy ez maradt-e. Clara gyakran változtatja a tartózkodási helyeit. Hogy őszinte legyek Önhöz, mert látom azt, hogy Ön egy rendes becsületes alak, elmondanám a lényeget és a valóságot. Angeloval előzetesen egyeztettünk. Aki ügyesebb, az viszi a nőt. Nem számítottunk arra, hogy Clara hosszabb távra gondol partnert magának. Mi amolyan futó kalandra akartuk, aki, amíg itt tartózkodik, fedezi a szórakozásainkat, és minden felmerülő költséget.
Jancsi leszámolt kétezer lirettát, és kilátásba helyezte, hogy majd Amerikából átutaltat pénzt még a fontos információkért, amiket kapott.
Miután mindent így elrendezett, egyenesen a kikötőbe ment, hogy jegyet váltson a legközelebbi hajóra, ami New Yorkba tartott.
folytatás következik…
