A fűszerüzlet előtt futottak szembe. Akkor vette észre az egyik a másikat, mikor már lépésnyire voltak egymástól.
– Te itt? – szólalt meg a nő meglepetten.
– Ó! – kiáltott fel a férfi, és a tőle megszokott gráciával kezet csókolt a nőnek.
– Bevásárolni indultál? – folytatta, de nem várt a kérdésre választ.
– Igen, igen – motyogta a nő még mindig zavartan a váratlan találkozástól.
– Elkísérlek – mondta a férfi.
Ezt is a tőle megszokott módon mondta. Kijelentette, nem kérdezte, hogy elkísérheti-e, hanem kijelentette. A nőnek felcsillant a szeme. Ezt várta. Ezt a határozottságot, hogy mindig tudja, mit akar, hogy nem kérdez, hogy nem kér engedélyt, hanem bejeleni az óhaját.
Bent az üzletben a nő vásárolt minden féle finomságot, ami egy bőséges reggelihez kell, s csomagjait a megszokott mozdulattal nyújtotta át a férfinek, aki ugyanolyan módon át is vette. Ahogy gyűltek a csomagok, a férfi a zsebéből előhalászott egy nagyobbacska fonott táskát, és abba rakosgatta a megvásárolt finomságokat.
Az üzletből kilépve az utcát elöntő tavasz napfényben önkéntelenül is a lakás felé vették az irányt. Nem beszélték meg, nem is gondolták végig, csak lépegettek egymás mellett kissé elfogódottan, és a megszokott, sok ezerszer megtett útvonalon haladtak a régi, többemeletes bérház irányába.
A nyikorgó kapun belépve is éppen ilyen természetességgel mászták meg az emeletre vezető lépcsőket és léptek be a lakásba. A férfi az asztalra tette a cekkert és körülnézett. Semmi nem változott: kedvenc ülőhelye, a dívány is ott állt az ablak előtt. Jólesően leereszkedett a megszokott helyére, egyik lábát áttéve a karfán. Az asszony mellé kuporgott maga alá húzott lábakkal.
Elfelhősödött tekintettel néztek egymásra. A csóknak olyan íze volt, mint a legelsőnek, évtizedekkel azelőtt. Utána hosszan egymásba fúródott a tekintetük, mintha most látnák egymást először.
– Fáradtnak látszol – szólt a nő.
– Egész éjjel utaztam.
– Megengedem a kádba a vizet. A forró fürdő majd helyrehoz.
Ameddig a férfi befeküdt a kádba, s szappanozta magát, a nő a sarkban levő hokedlin ülve nézte, mint régen. Egészen addig a napig, amikor a férfi a fürdővíz dús habjai védelmébe nem menekült a rátatapadó tekintet elől. Akkor elfordulva terítette magára a fürdőlepedőt, mert már idegennek érezte az asszonyt. Most nem zavartatva magát lépet ki a kádból, s engedte, hogy a nő törülje meg a hátát.
A tavaszi nap besütött a nyitott ablakon, vidám fénybe vonva a helyiséget. Néhány madár szállt az ablakpárkányra morzsát, lisztkukacot remélve.
– Ideszoktak – jegyezte meg a nő. – Mindig szórok valamit nekik, de most nincs. Na, hess madár, hess!
Élesen felberregő bejárati csengő szakította félbe az intim pillanatot.
– Menj csak – mondta a férfi és gyorsan felöltözött.
Élénk beszélgetés zaja szűrődött át a bezárt ajtón. A szomszéd házaspár jött megkérni az asszonyt, nézne rá a lakásra, s öntözgetné meg a virágokat, amíg nyaralni mennek.
– Itt a kulcs, kedvesem – hallotta férfi, ahogy kilépet a fürdőszobából – Mallorcára megyünk két hétre.
Csodálkozó tekintetek meredtek rá.
– Gyere, mutassalak be a kedves szomszédoknak! – fogta meg a nő a kezét, és húzta magához közelebb – A volt férjem – tette hozzá egyszerűen.
Kölcsönös bemutatkozások után, indultak is kifelé.
– Várjatok, mi is megyünk – szólt az asszony.
Az ajtóban értetlenkedő udvariaskodás alakult ki. A nők csivitelve, beszélgetve kiléptek, de a férfiak egymást tessékelve álltak az ajtón belül.
– Parancsolj! – szólt a szomszéd -. Kor szerint…
– Menj csak, én itthon vagyok! – jött a válasz
Az asszony már kint állt a lépcsőházban, de meghallotta, és büszke öröm öntette el a szívét erre a kijelentésre. A szomszédok gyermekei zajongva rohantak be az utcáról, siettetni szüleiket, így azok gyorsan búcsút vettek és elmentek. A férfi és a nő lassan leballagott a lépcsőn és kilépet a napfényben fürdő utcára.
Vacsorának valót készültek vásárolni. Bementek a hentesüzletbe, a nő válogatott, vásárolgatott, a férfi újra a csomagok cipelését vállalva megállt a pénztár mellett, s ott várta a következő csomagot. Miután megunta ott álldogálni kilépett az utcára. A közeli állomásról odahallatszott egy mozdony sípolása. Idegesen rápillantott az órájára, s a nap minden romantikája a semmibe tűnt. Visszament az üzletbe, s a pultra téve a csomagot szólt az asszonynak, hogy itt a táska, neki el kell mennie, siet.
– Várj! Ne menj el! – kiáltott a nő – Már végeztem.
Felkapta a táskát és a férfi után eredt.
– Mi a bajod? – kérdezte – Mi történt? Hova rohansz?
– Mindjárt indul a vonatom.
– Kilépsz? Most is kilépsz az életemből? Vagy parancsot kaptál? Ügyeletes vagy? Bevetésre kell menned?
– Ügyelet, bevetés, parancs… Mit tudsz te rólam?
– Semmit, semmit nem tudok, hisz kizártál az életedből tizenöt évvel ezelőtt. Azóta semmit nem tudok rólad.
– De hiszen a fiúnk minden szünidejét nálam tölti. Nem beszélt rólam?
– De igen. Hogy hétvégén mindig nagyokat horgásztok, kirándultok, hogy hétköznap kora reggel elmész, és késő délután jössz haza, hogy esténként pazar autókról, égig érő hegyekről, híres sportolókról mesélsz. De hogy ki vagy soha sem mondod el neki sem. Ahogy nekem sem mondtad el soha.
Ezzel a férfi vállára borult zokogva. A férfin átviharzott minden félreértés, félrehallás, minden vita és meg nem értés, minden dühös kifakadás, ahogy a nő próbált belső világába beférkőzni, kisajátítani őt magának. Megfeszültek az izmai, lefejtette magáról a nő karjait, és elindult a téren keresztül, az állomás felé.
– Isten veled! – mondta mielőtt lelépett volna a járdáról.
– Légy jó! – suttogta a nő – és vigyázz magadra.
Látta, ahogy az állomás épülete elnyeli a férfit. Egy mozdony hangosan sípolt. Megfordult, bedobta a vacsorának valót tartalmazó csomagot a kukába, és határozott léptekkel hazaindult.
– Hess madár, hess! – suttogta maga elé, de nem fordult hátra, hanem felemelt fejjel folytatta az útját…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: dr Bige Szabolcs-
