Életem nagy álma itt van előttem. Kilenc évig spóroltam erre a lakásra, albérletből albérletbe költözve. Mennyire utáltam már a főbérlőket, akik közül az utolsónak tegnap intettem búcsút. Pedig biztosan rendes ember volt a legtöbb, nekem mindig csak főbérlők voltak. Felesleges személyek az életemben. Ó, és azok a lakások, a szörnyen ízléstelen bútoraikkal, a folyton okoskodó szomszédokkal.
Most végre lezártam egy korszakot, remélem örökre. Még rengeteg tennivaló akad: be kell bútoroznom, ki kell festenem… Hívjak festőt? Minek? Én is meg tudom csinálni. Meg kell terveznem a színeket. Először a falakét, majd ahhoz veszek bútort. Addig is ezen az elhasznált matracon alszom. Kit érdekel? Az én lakásom, az én matracom. Boldog vagyok! Milyen is legyen? Inkább otthonos színeket válasszak, vagy legyen ultramodern? Esetleg őrült, mint én? Lehetne minden fal más színű. Na, jó, ez azért túlzás. Alszok még rá egyet. Vagy kettőt, vagy tizenkettőt.
Ráérek, most már ráérek. Anyuék lakása milyen otthonos. Én is ilyet csináljak? Arra még ráérek, majd ha gyerekeim lesznek. Addig is maradok a modernnél. Mi most a menő? Vennem kell lakberendezési újságokat. Dehogy kell vennem, ott van az internet, majd ott böngészek ötletekért. Mindent úgy alakítok, ahogyan szeretném. Milyen furcsa érzés ez most. Ha akarom, feketére festek mindent. Dehogy akarom, csak örülök, hogy ezt is megtehetném. Bármit. Csengetnek? Ki kereshet itt?
– Jó napot kívánok! – köszönök rá a velem szemben álló nénire.
– Jó napot, fiatalember! Magdi néni vagyok a szomszédból -mutatkozik be kedvesen. – Gondoltam, beköszönök, üdvözölni az új szomszédomat.
– Ez rendkívül kedves Öntől. Én biztosan elfelejtettem volna.
– Jöjjön át egy kicsit hozzám, ha van egy kis ideje. Beszélgetünk, mesélek a házról, megiszunk egy kávét…
– Nagyon köszönöm a meghívást, rendben van, megyek – mondtam azonnal, bele se gondolva, van-e más dolgom. Amúgy nincsen most, miért ne mennék.
Először körbevezetett a lakásában. Meg is dicsértem a rendet és a tisztaságot, aminek nagyon örült. Ismerősek ezek a bútorok, ezek a virágok. Mintha csak otthon lennék a szüleimnél. Persze máshogyan néznek ki, de a lényegük ugyanaz. Otthont teremtenek, baráti, családias hangulatot. Utána kiültünk a konyhába. Ez a kredenc! Ez a mi kredencünk.
Gyerekkoromban ebből csentem ki a cukorkákat egy kis fémdobozból. Igen, pont ilyen dobozból, mint amit most ő is elővett. Ezek a matricás csempék! Ugyanilyen volt nálunk is. Már nem emlékszek a mintákra. De igen, virágosak voltak. Ezek is virágosak. Hirtelen rám zúdultak az emlékek. Ültünk az asztalnál, a rezsón főtt a tea, vagy a kakaó. Fonott kalácsot majszoltunk, anya egy merőkanállal szedte az italt a bögréinkbe.
Egy könnycsepp folyt le az arcomon, tavalyelőtt temettem el édesanyámat. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok most éppen, amikor egy hang megzavart.
– Iszik egy kávét, fiatalember?
– Nem, anya, inkább egy kakaót kérek!
– Mit mondott, fiatalember? Egy kicsit nagyot hallok – mosolygott Magdi néni.
– Ó, bocsánat. Igen, kérek egy kávét, köszönöm!
Magdi néni öntött a csészékbe, az egyiket letette elém az asztalra, és megsimogatta a vállamat. Hát persze! A nagyim is ezt csinálta. Amikor olyat mondtam neki, ami nem volt a kedvére való, egyszerűen eljátszotta, hogy nem hallja. Vajon ezt tanítják a nagyot hallóknak, vagy rájönnek maguktól erre a trükkre?
– Tudja, fiatalember, én pár éve vesztettem el az egyetlen fiamat. Elvitte a rák szegényt – nézett rám szomorúan, én pedig azon gondolkodtam, hogy illendő lenne-e nekem is megsimogatnom, vagy ez korai még. Biztosan örülne neki, de én inkább megszólaltam:
– Fogadja őszinte részvétem. Borzasztó lehet egy anyának elvesztenie a gyermekét. Látom a kereszteken, hogy vallásos, így nem fogja meglepni, amit most mondok. Engem a Jóisten vezetett ebbe a lakásba, ide, az Ön szomszédságába. Ha egyszer véletlenül fiamnak szólítana, én nagyon fogok neki örülni – ahogy kimondtam, már azonnal szívtam is volna vissza, mert túl tolakodónak gondoltam, de aztán ránézve az arcára, rögtön láttam, mennyire örül neki.
Magdi néni szemeiből patakokban folyt a könny. Átöleltem, így már együtt folytathattuk a sírást.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Bereczki Gizella - Libra
