“Az nem is nő! Az nem is nő” – Katalin fejében ez az egy mondat ismételgette önmagát, szinte már fészket rakva a tudatában. Egyszerre érzett elkeseredettséget, szégyent és valami számára ismeretlen új erőt, ami átjárta, szinte már széthasította mellkasát. Legszívesebben felüvöltött volna, beleordítva a gyerekek arcába, hogy „de igen, nő vagyok. Nő és érző ember!”
Tanárévei alatt többször találkozott már a gyermeki kegyetlenséggel, meg is szokta volna, ha ez nem róla szólna. De most ő volt a célpont.
Kinyitotta az optikus bejárati ajtaját és határozott mozdulattal a pulthoz ment.
– Egy 1,5-s dioptriájú kontaktlencsét szeretnék.
Gyorsan vásárolt, mintha egy belső hang utasította volna, mit vegyen. Az üzletekben azonnal kiszúrta a zsákmányokat, felpróbálta őket, fizetett és már ment is a következő üzletbe.
– Azt a fekete necc harisnyát kérném.
– Ebből a mini ruhából kérnék egy “S” méretűt.
– A kirakatban lévő vörös rúzsból kérnék egyet.
– Lépcsős hajvágást kérnék, egyenesre vasalással és előre pár szőke tincset…
Mire hazaért, hullafáradt lett. Vett gyorsan egy fürdőt, lefőzött egy erős feketét, majd vett egy nagy levegőt. Tetszett neki az új frizurája, még ha merőben szokatlan is volt, úgy érezte, egy új ember néz vele szembe a tükörben. Végigkente lábait testápolóval, mert a borotválástól kicsit kiszáradtak, aztán komótosan felvette az új ruháit.
Most jön a neheze – gondolta, hiszem már hosszú évek óta nem használt sminket. Némi bizonytalankodás után egész ügyesen elboldogult, a végén még arra is maradt energiája, hogy kifesse a körmeit, és belebújjon a tűzpiros tűsarkújába. A tükör előtt állva kinyitotta a szemeit, végignézett önmagán, és gyors leltár után az első szó, ami eszébe jutott, a kurva volt. “Kiss Katalin, egy példás életű matematikatanár, amint éppen strichelni indul!” Elnevette magát. Kacagva leült a kanapéjára, és elkezdte kevergetni kávéját. Merőben új és kicsit furcsa érzések tomboltak benne, önkéntelenül is piros körmeit nézte. “Még a kezemet is másképp tartom” “Kiegyenesedve ülök!” “Jé, nekem milyen jó lábaim vannak!”
Valamilyen erő arra késztette, hogy felálljon, kimenjen a lakásából egyenesen a térre, amin emberek százai rohannak keresztül, és tudassa a világgal: “Megjöttem, itt vagyok, nézzetek rám! Jó nő vagyok?”
Szembe jött vele egy idős pár, komótosan, mint akik délutáni sétájukat élvezik. A férfitag tekintete, ahogyan végigfutott a testén, önelégülést okozott neki. Először észre se vette, hogy a mellette sétáló hölgy szinte felnyársalja a szemével.
– Szégyellje magát! – szinte kiáltotta az idős nő. Katalin pedig boldog volt. Nagyon boldog. Csak annyit tudott kirebegni az ajkain, hogy:
– Köszönöm! Nagyon köszönöm!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Bereczki Gizella - Libra
