„Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom. Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján.”
Károlyi Amy:
A névtelen
Mit akar tőlem és velem
e bennem élő névtelen
e szemek nélküli akarat
ő úr, én szolga csak
szavának engedek (de vonakodva)
előre-vissza von
sugall és visszatart
hol kegy, hol kény
ha én vagyok, hát minek?
ha ő, hát minek én
forrás: Új Írás, 1978. március (60.p)
Károlyi Amy (Károlyi Mária) (Budapest, 1909. július 24. – Budapest, 2003. május 29.) költő, műfordító. Weöres Sándor felesége volt.
Értelmiségi családban nevelkedett, édesapja a II. kerület helyettes elöljárója volt, édesanyja zongoraművésznek készült, de fiatalon férjhez ment, s a családi élet, a három gyerek gondja véget vetett művészi pályájának. Amy hat-nyolc éves korában már költőnek készült, s kamaszként Reviczky-utánzatokat írt. Budapesten magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett, később Bécsben tanult.
A Bajza utcai polgári iskola történelem, magyar és német tanára volt, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. 1939-ben jelent meg első verse a Magyar Csillagban, 1940-ben pedig már Babits Mihály közölte le verseit a Nyugatban.
“Nem reflektorfényben és keltetőgépben váltam költővé – írja Örök újrakezdés című vallomásában. – Lassan és sötétben dolgoztak bennem a kreatív erők, szinte biológiai türelemmel és nyugalommal. A sorsom ráért. A 40-es évek elején Babits nyitotta meg a Nyugatot a teljesen ismeretlennek, s adott olyan útravalót, melyből ma is élek.”
A háború után a magyar rádióban dolgozott, majd 1949-ben rövid ideig az Athenaeum Kiadó munkatársa is volt. 1948-ban lett Weöres Sándor felesége – írói neve ekkor a Károlyi-Weöres Mária volt -, harmonikus, művészileg is termékeny kapcsolatuk négy évtizedig tartott, “Tarka forgó” és “Hetedhét ország” címmel közös köteteik is megjelentek.
Műfordítóként angol, német, francia lírát fordított, “Vonzások és viszonzások” címmel jelent meg kötete válogatott műfordításaiból. Írt esszéket, visszaemlékezéseket is.
1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.
Szocialista Magyarországért Érdemrend; A Munka Érdemrend ezüst fokozata 1979, arany fokozata 1984; A Magyar Népköztársaság Zászlórendje 1989; Az Év Könyve Jutalom 1990, 1992; A Magyar Művészeti Akadémia tagja 1992-től; A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 1994; Arany János-díj 1996; Salvatore Quasimodo-életműdíj 1997.
Művei:
A kislány, aki fütyülni tudott, v., 1941;
Cili cica kalandja, verses képeskönyv, 1946;
Körhinta, mesék, 1947;
Szegezzetek a földhöz, csillagok, v., 1947;
Holdistennő, v., 1957;
Tik-tak, verses képeskönyv, 1955;
Tarka forgó [Weöres Sándorral], gyv., 1958;
A harmadik ház, v., 1965;
Anti-mennyország, 1969;
-talan, -telen, ögy. v., 1972;
Pakli kártya, v., 1974;
Hetedhét ország [Weöres Sándorral], gyv., 1975;
Kulcslyuk-líra, v., 1977;
A nyúl feje, v., 1979;
Két kis bunda bandukol, v., 1980;
Vers és napló, 1981;
Nincs út Avilába, v., 1982;
Születésem története, visszaemlékezések, tan., 1984;
Weöres Sándor és Károly Amy élete képekben, szerk. [Moldován Domokossal], 1985;
A szobrok elindulnak, v., 1986;
Egy marék por, v., 1988;
Bezárt ház, v. [rajz. Weöres Sándor], Pécs, 1989;
Requiem élőkért < élőkert*ÚMIL>, v., 1990;
Mindenért mindent, v., Pécs, 1992;
Weöres Sándor titkai. Károlyi Amy és Weöres Sándor kéziratos verseskönyve, 1947-1948 [szerk. Szigethy Gábor], 1993;
A tű foka, v., 1996; A lét határa, v., 1997;
Euridiké hallgatása, v., Pécs, 1997.
Műfordításai:
Vonzások és viszonzások, vál. műfordítások, 1975;
Emily Dickinson válogatott írásai, fordítások és tan.-ok, 1978;
Han-shan: A bölcs vigyor, v., 1997.
Károlyi Amy:
Bezárt ház
A bezárt házban
valaki kopog,
a bezárt házban
kopog a lélek,
maradék erő ráz ajtót, ablakot,
a hánykolódó lélek
kéri: engedjétek.
Még annyi minden mondanivalója
szorult ablaktáblák közé
és lakatba,
és hánykolódik, nem tud megnyugodni,
mert zárt a ház,
és nem nyílik szavakra.
2.
A lakatlan házat
bedeszkázzák
koporsószegnél keményebb
szegek,
valaki ül a deszkák mögött,
de kijönnie már
nem lehet.
A munka kész,
A rések betömködve,
a művet lezárja a vakolat,
valaki benn
egy sakktábla mögött
ül mint egy bedeszkázott gondolat.
3.
És nincs szó, ami kinyitja a zárat,
kihúzkodja a koporsó-szeget,
a szó, a gúzsbakötést bontó,
elveszett.
Hol keressük
a kicsi kulcsot,
a szerszámot, pontosan a zárba illőt
(a gondolat különben benn reked).
A kulcs a fűben rozsdál:
elveszett.
Károlyi Amy: A Nyugatról
Számomra – az irodalmi köröktűl messze élű embernek – a Nyugat a tiszta, romlatlan levegőt, az irodalom mércéjét és a tiszta értékek védelmezőjét jelentette.
Erős érzelmi szálakkal fűződtem a lap köréhez, már csak azért is, mert ott volt mesterem, Babits Mihály is, akitől egyszerre tanultam meg a költészet ABC-jét és felsőbb osztályainak anyagát is. Álmaim beteljesülését jelentette, hogy a Nyugatban publikálhattam.
A Nyugat végtelenül sokat jelentett irodalmunk számára. Ablakot nyitott a nagyvilágra, és élesztőt adott az igaz irodalom kenyerébe.
Károlyi Amy:
Kék virág
Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. –
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.
Weöres Sándor és Károlyi Amy levelei Gara Lászlónak
(1961-1964)
Budapest, 1961. dec. 15.
Monsieur Gara,
bocsásson meg, hogy – rózsatüske a selyemszőnyegbe – beleakaszkodom ebbe a levélbe. Húsz évvel ezelőtt Babits nyitotta meg előttem a „Nyugat” kapuját, most, a hasonlatot folytatva, a Maga kezében van a kapukulcs. Persze megjelenni, megszólalni nem minden, talán csak a fontossági tudatunkat ápolgatja; a legfőbb a hangtalan motyogás, amit aztán versbe másol az ember.
Igaz üdvözlettel
Károlyi Amy.
[Kézirat; címzés: „Monsieur / László Gara / Paris VII. / 29. Rue Surcouf. // Exp. Weöres Sándor / Budapest II. Törökvész út 3/C. / Hongrie.” Ajánlott]
Kedves jó Laci,
úgy látjuk, Brüsszelben kell összehalásszon minket. A vízumfejlemények a következők: május 10.-én, Nr. 63 CN jelzéssel, – a Kultúrkapcsolatok, vagyis Antal Laci1 kérésére –, a francia követség távirati úton kérte a fr. Belügyminisztériumot vízumunk megadására. A fr. Belügyminisztérium válasza további dokumentációt kívánt, ti. úti célként tanulmányút volt jelölve. Erre beadtuk Rousselot tavalyi meghívását (úgy is, mint fr. Írószövetségi elnök). De ez már csak a május 30-i futárral mehet, s úgyis tavalyi. Következő jó tanácsokat kaptuk: Rousselot újítsa, vagyis érvényesítse erre az évre meghívását saját aláírásával, ez bemutatandó a fr. Belügyminisztériumban, az ő engedélyük táviratilag jusson a brüsszeli fr. Főkonzulátusra, akik aztán beüthetik a pecsétét útlevelünkbe. Ez az egyedüli járható út, különben Weöresék macskaugrásokra Páristól visszafordulhatnak Pestre. Sajnos zavaros, nehézkes, ellentmondó úton ment ez a vízumügy, a legjobb szándékú emberek sem ismerik ki magukat a rendeletdzsungelben. Komplikálta dolgunk, hogy kétféle útlevélről van szó, hivatalos + turista, nekem jó volt a magánmeghívás, Sanyinak viszont, úgy látszik, hivatalos kultúrcél kellett. Mindenesetre könyörgöm, a két név (Weöres és Weöresné) együtt fusson, egy engedélyünk legyen. Különben sose találjuk meg egymást. Tehát az itteni fr. Konzulátus Nr. 63 CN jelzéssel küldte mindkettőnk összekapcsolt kérését, és a fr. Belügyminisztérium Nr. 1224 CMD számmal kért részletesebb dokumentációt. Brüsszelbe május 30-án indulunk, az ott-tartózkodás nyolcnapos, hotelcímünk: Hotel Cosmopolite. Isten vele, Lacikám, átadom Sanyinak a szót, aki közben nagyjából rendbe jött. Meleg üdvözlet
Amy
S. útlevélszám 23020. Amy 8321
Bpest 1963. dec. 4.
Kedves Lacikám,
hálátlanság tőlem, hogy csak most írok. Lehetővé tetted első nyugati utazásunkat, ami az életünk legnagyobb élménye volt, aztán hazatérésünk után még meg se köszöntem. Tulajdonítsd krónikus hálátlanságomnak, de az atmoszféra-különbségnek is. Berekedt a torkom, most kezd fölengedni. Az út, el és vissza, nemcsak gyönyörűség, hanem megrázkódtatás is. Most nekifogok a mai francia költők fordításának, a keveset, mely eddig elkészült (két Goffin-vers) itt küldöm szeretettel. Ha itt lesz nyersfordítóm, Dobossy Laci1 (jelenleg valahol Tifelétek kószál), nekilátunk Frénaud, Follain, Bosquet, Guillevic, Vandercammen és mások fordításának is.
Köszönöm az Illyés-köteteket, mit Bajcsa Bandi2 címére küldtél; még nem láttam, mostanában fogja továbbítani. Várom válaszodat, és le sem írható köszönettel, szeretettel ölellek,
Sanyi.
Kedves Laci, most december 4-ről 5-re virradó éjjel fél háromkor lett a Sanyinak annyira sürgős a levélírás, hogy engem is sürget, másképpen nem megy el a levél holnap! Mit csinálhat ilyenkor a zseni felesége? Leül és ír a zsena, ahogy Illyés Gyula becéz engem. – Igaza volt. Páris után felfedezték Sanyit. Mindig a más tányérján levő ebéd a vonzóbb, úgy látszik, párizsi tányéron szervírozva már menübe illeszthető. Ha igaz. Ittlétünk első fele mindenféle hivatalos és félhivatalos bajjal volt vegyítve, szerencsésen bele is betegedtem, most meg a gyógyítás közben szerzett gyógyszeres allergiától szabadulhatok. Közben egy kis kollekció Emily Dickinson-verset fordítottam, s rendeztem a házunk táját, ez az egész. Legyen olyan jó, Lacikám, legyen segítségünkre, s írja meg Frénaud, Guillevic, Bosquet,3 Clancier4 és Rousselot címét, mert baráti hazánkfiával pocsékul halaszthattuk a levélírást, de idegen nációbeli ne nevezzen a nevünkön. A karácsonyi üdvözlet fusson be hozzájuk idejében, s nemcsak azért, mert illik, hanem mert őszintén szeretjük őket, hálásak vagyunk minden jó szavukért. A drága Chaulot5 címét el ne felejtse! És a tündéri kis Anselm mesterét se! Sanyi mindnyájukat munkába veszi majd, csak egy kicsit utolérjük magunkat. S kérem, el ne felejtse őket külön-külön üdvözölni a nevünkben, s különösen Frénaud-t a kis antik bagolyvárában. – Lám, ha elkezdtük egyszer a levélírást, alig tudjuk abbahagyni, pedig már hajnali fél négy van, s így itt az ideje, hogy köszöntsem Magát: jó reggelt, Monsieur Gara! Sokszor üdvözli
Amy
[Kézirat; boríték nélkül]
Jegyzet:
1 Dobossy László (1910–1999) író, irodalomtörténész, a levél keletkezése idején az ELTE docense, a hetvenes években a Sorbonne vendégprofesszora és a párizsi Magyar Intézet igazgatója.
2 Bajcsa András (1911–1985) esszéista, műfordító, Weöres Sándor munkatársa a Pécsi Városi Könyvtárban. 1957 után Ausztriában, majd Franciaországban élt. Felesége, Blaskovich Hanna Weöres unokahúga volt.
3 Alain Bosquet (1919–1998) francia költő, író, kritikus, számos magyar költő (köztük Babits Mihály, Szép Ernő, József Attila, Füst Milán, Illyés Gyula és Weöres Sándor) fordítója.
4 Georges-Emmanuel Clancier (1914) francia költő, író, kritikus, a Gara által szerkesztett Anthologie de la Poésie Hongroise de XIIe siécle á nous jours (Seuil, Párizs, 1962) és Hommage á Gyula Illyés (1963) című kötetek egyik fordítója.
5 Paul Chaulot (1914–1969) francia költő, műfordító, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes fordítója.
Monsieur,
hallgat, mint a hal. Pedig de jó lett volna, ha megszólal. Így túl későn jutott tudomásunkra, hogy S. kézirata, mit emlékül és kézirat gyanánt hagyott a Műhely fiataljainak, szóbeli megállapodás és írásbeli szerződés nélkül, S. tudta és akarata ellenére megjelent kint. Könyörgöm, informáljon a dologról, a ránk szakadt tablót elképzelheti. Különben is rossz félévünk volt, tele izgalommal, betegséggel, hőemelkedéssel, munkával rogyásig. S. könyve itt heteken belül megjelent volna, egy betű változtatás nélkül – s most az egész leállítva. S nem is a megnemjelenés keseríti az embert (aki tíz évekig hallgat, megtanul örökkévalóságban gondolkodni), de az egész izgalmas, belepusztulnivaló hercehurca. Ebből elég ennyi.
No már most, mikor via Brüsszel értesültem, mennyi gondja-baja volt télen (leánya súlyos betegségével kapcsolatban, Úristen! száj- és körömfájás a párizsi aszfalton), elhatároztam, hogy segítek Magának nyersfordítás-ügyben (segíts magadon, a Gara is megsegít). S kérésemre Dobossy László lefordította a Harmadik házat. Fülep pontosnak, sőt szépnek találta a fordítást. Íme, itt küldöm. Egy-egy „magyarizmus” ugyan nehezen megy át a franciába, de ugyan hol van a francia költ?, aki nyelvi telitalálattal átsegíti az idegen közegbe? (Ilyenre gondolok, mint: „meglakni a lakást”, „dél-kenyérbél”, stb.) Fülep továbbra is a XX. sz. magyar líra legjelentősebb alkotásai közé sorolja, s Dobossy is valami nagyon meghatott intenzitással dolgozott rajt. Nos, talán az L’VII.-ben lenne helye a nap alatt? Legyen szíves, válaszoljon postafordultával. Vigaszra és biztatásra nagyon szükségünk van
Amy
Hálás szeretettel gondol Rád és ölel
Sanyi.
[Kézirat; boríték nélkül]
Károlyi Amy: Nem könyörül (Mácsay Pál)
Egy elveszett szó nyomában
Weöres Sándor és Károlyi Amy
Károlyi Amy és Weöres Sándor otthonában
1984
Fotó: Kozák Albert
[…]
A Rózsadombon, amikor még az ott lakók többsége nem kocsival közlekedett, rendszerint a közért felé vezető Törökvész úton találkoztunk, vagy az akkor még elérhető, nem annyira exkluzív, a gyerektársadalom fagylaltforrásaként is népszerű Vadrózsában, ahol rendszerint Amy kíséretében – sőt, felügyeletével – fogyasztotta el szűken mért italát. És közben halkan és szívesen mesélt. Régi, csodálatos utazásokról, versekről, az élet szebbik oldaláról. Kedves volt és közvetlen, hiányzott belőle mindenfajta, az eleven érettségi tételektől elvárható nagyképűség. Mégis mindenki tudta, hogy A hallgatás tornyának foglya és őre, Babits Mihály örököseként szolgálja a magyar líra folyamatosságát.
[…]
Gondosan ápolt kertből tágas földszinti térbe jut a látogató, onnan kanyarog a felső szintre, a költőházaspár otthonába a lépcső. Jó képek, könyvek és virágok között kezdem meg faggatózásomat a szépről.
– A szép szónak sokféle tartalma, jelentése van, több oldalról is megközelíthetnénk. De azért hadd mondjam el, mennyire meglepett, amikor a telefonbeszélgetésünkben előkerült ez a szó. Tapasztalatom szerint, a mai ember nem nagyon használja a szép jelzőt. Ha csak nem lesajnáló éllel, hogy „szép, szép, de…” Ha más haszna nincs ennek a mi beszélgetésünknek – mondja Weöres Sándor –, akkor is érdemes egy elveszett szó nyomába indulni. Végiggondolni, hogy vajon hogyan pottyant ki – zűrös és zaklatott korunkban, vagy tegnap vagy még régebben, még a XIX. században, a teljes elgépiesedés kezdetén – a kocsikasból a szép szó…
– Ha kipottyant, kár érte!
– Bizony kipottyant, hiszen már kocsikas sincsen! Talán túl sok a feszültség ahhoz, hogy az ember ilyen hívságokkal akarjon, tudjon foglalkozni.
– Vallom, hogy az embernek szüksége van a szépre.
– Szüksége volna rá – javít ki a költő. – De sajnos, már a művészet is kommercializálódott. Ki kérdi ma egy Picasso-kép előtt, hogy vajon – szép-e ez a kép? Jóval gyakrabban ötlik fel, hogy mennyit ér, hogy mibe kerül.
– Ettől még lehet szép…
– Természetesen, az is… Szerintem ravasz kérdés ez a „szép” – kapcsolódik Weöres Sándor poétafelesége, Károlyi Amy, a beszélgetésbe. – Hiszen szép a nyár, de szép lehet az ősz is. Szépnek láthatunk egy csupa ránc öregasszonyt is. A képzőművészet remekei sem egyformák. Nem a szimpla látvány, hanem a mi kommentárunk, a látványhoz kapcsolódó asszociáció, gondolat tesz valamit széppé.
– Hogyan és mikor találkozott Weöres Sándor csöngei gyermekkorában a széppel?
– Falun már annak idején sem nagyon emlegették a szépet. Ha csak nem mérgesen, hogy „szépen cserben hagyott a sógor!” Az engem körülvevő igazi, természetes szépre – a népdalok, a népköltészet világára – akkor még nem voltam fogékony. Talán túlságosan magától értetődőnek – és ezért alacsonyabbrend?nek – hittem például a regélők karácsonyi kántálását. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De akkoriban jobban vonzott az, ami más… hat-nyolc éves lehetettem, amikor a csöngei lelkész, Hutter Zsigmond – maga is író és kiváló Petőfi-kutató – kezembe adta Shakespeare drámáit. Sokat nem értettem belőle, de mégis, ez a XIX. századi fordításban megismert végtelenség először letaglózott, aztán magával ragadott. Hutter Zsigmondtól kaptam Madáchot. Csokonait is: neki köszönhetem, hogy viszonylag hamar bejuthattam a művészeteknek a köznapitól szélsőségesen különbözőnek, ünnepélyesnek érzett birodalmába.
– Napjainkból talán éppen az ünnepélyesség hiányzik…
– Mióta történelemben élünk, mindig is megvolt az emberben az ünnep igénye. Legfeljebb az ünnepek természete változott.
– Ne feledjétek: apróbb dologból is lehet ünnepet csinálni! – veti közbe intő szóval Károlyi Amy. – Az ünnep ugyanúgy bennünk él, mint a szépség. A tőlünk idegen, érintetlen szépség csak olyan, mint a képeslapon hivalkodó virágcsokor. Ha tarka is, lapos és illattalan. Az élményt az adja, ami mögötte él. A magunk tapasztalata, vágya és a minden emberben felébreszthető kreativitás, hogy befogadjuk és megpróbáljuk tovább is adni a szépet.
– Én talán részvételnek, átélésnek vagy azonosulásnak mondanám – egészíti ki Weöres Sándor. – De a rettenetes is lehet szép. Hieronymus Bosch vagy Goya képein az Apokalipszis groteszk rettenete a legszebb. Van Gogh-nál egy ócska bakancs, egy kopott szék, roskadozó vaskályha válik a szépségek hordozójává.
– Emily Dickinson csodálatosan tömör meghatározást adott: szép az a vers, amitől megborzongok – jegyzi meg Károlyi Amy.
– Weöres Sándornál is olvastam valami hasonlót. Hogy nem feltétlen tetszeni, gyönyörködtetni akar, inkább arra törekszik, hogy műve felett ne lehessen egyszerűen napirendre térni.
– A műalkotás a tárgyától függetlenül szép – magyaráz a költő. – A remekmű értéke nem azon múlik, hogy idillikus, vagy borzalmas az, ami a képen látható, hogy ábrázol-e valamit a festő vagy sem. A lényeg a kivitelezés, mondhatnám azt is, hogy a kisugárzás. Minden remekműnek aurája van, a kisugárzás, amire gondolok, nem fizikai és nem is megfogható jelenség. Benne foglaltatik az az élmény, amit a remekmű közvetít. És az erő, amely lehetővé teszi a befogadó számára az átélést.
– A teljesség felé című tanulmányában a versek belső szépségéről értekezik, arról, hogy a nyelvek zenéje a lelkek muzsikájára hat, és a szavak testetlen tánca az, ami magával ragad. – Mikor, mitől szép a vers?
– Ne kívánjon tőlem tankönyvi meghatározást. Az, hogy egy vers mitől szép, számomra is rejtély. Azt tudom, tapasztalom, hogy a kortársak általában mást tartanak szépnek, mint az elődök és az utódok. Az ősi barlangrajzok máig a legmagasabbrendű, a történeti ember számára utolérhetetlen művészetet képviselik. A szaladó szarvas, a félelmetes bölény, amit talán a vadászat sikere érdekében ábrázoltak ilyen híven, reálisan eleink – önmagán túlmutató csoda. Ehhez képest meghökkentően primitív, szinte jelzésszerű az emberek korabeli ábrázolása. Ugyanakkor a kiklád szobrok elnagyolt arca olyan kifejező, hogy a múzeumi tárlókban is szinte sugárzik.
– Weöres Sándor költészetében szenvedélyesen keresi, őrzi mindazt a szépet, amit az ősi kultúra, a népköltészet és a tegnapi poézis létrehozott. Feltételezem, hogy tudatos, gondos szelekcióval választotta ki a magyar költészet múltjából a megőrizni érdemest.
– A Három veréb hat szemmel antológia legfőbb célja: kincset találni irodalmunk elsüllyedt rétegeiben. Elválasztani a nagy értékű költeményeket az egykor divatos rigmusoktól és irattári klapanciáktól. Attól tartok azonban, hogy ezt a célt – az esztétikai élménykeltést – nem sikerült elérnem: az emberek inkább az érdekességet értékelik, magukat a verseket lefitymálják.
Károlyi Amy kételkedik:
– Én nem hiszem, hogy csupa filológus vásárolta volna meg a köteteket! Valószínű, hogy a többséget nem az irodalomtörténeti érdeklődés, hanem a versolvasó kíváncsiság vezette .
A magyar költészet Atlantiszából a legtisztábban az a szobor magasodott fel, amelyet Weöres Sándor formált: Psyché általa teremtett „életműve” – költői telitalálat.
– Psychét nem én választottam, ő választott engem.
– Hogy értsem ezt?
– Sokat és szenvedélyesen foglalkoztam a kor költőnőivel és ezt, úgy látszik, nem tehettem büntetlenül. Az általuk felfedezett gondolat- és érzelemvilág, korabeli erotika egyszercsak kényszerítő erővel hatott rám. Ezért vallom, hogy Psyché elődei és kortársai választottak ki engem arra, hogy megszólaltassam közülük azt az egyet, aki mindannyiukat képviselheti a magyar költészetben.
– Felismerni ezt a kényszert és engedni neki – lehet hogy itt kezdődik az ihlet?
– Csak az a vers igazi, amely mögött ott feszül ez a kényszerítő erő. A versírásban kevés az elhatározásszerű mozzanat.
– Senki sem szánhatja el magát, hogy „most ír egy remekművet”. Még az sem megy, hogy a költő leül az íróasztalhoz azzal, hogy jó verset szándékszik írni. Nem a feladat, a vers maga vonzza a költőt, ami meg akar születni. Az alkotásnak ez a késztetése valahogy úgy működik, úgy vezet, mint egy varázsvessző…
– Ezúttal tehát Psyché kezében volt a varázsvessző?
– Én magam csak a médiuma lettem, eszköz, hogy Lónyay Erzsébet megvalósíthassa önmagát. Más dolog a vers kivitelezéséhez szükséges tudás, erő, energia, szorgalom. A vers vivőerejét szolgáló művészi kidolgozásban már nagyobb szerepe van az elhatározásnak és a befektetett munkának is.
[…]
– Mi a véleménye a költő mai közönségéről, a kortársak befogadókészségéről?
– Azt tapasztalom, hogy mostanában elsősorban a könnyebb művek, versek vonzzák az embereket. Ezeket zenésítik meg, ezek válnak Sebőék és a Kaláka révén sokszor még slágerré is. Előfordul, hogy egy-egy vers – mint annak idején az Antik ecloga – felháborodást vált ki. De ma már talán megkockáztathatom, hogy ha ez a vers nem lett volna, még most is gátoltabb lenne a szexhez való viszonyunk.
– Eljut-e valamiféle olvasói visszajelzés a költőházaspár rózsadombi otthonába?
– Ha alkalomszerűen is, de a társadalom minden rétegéből, korosztályából érkezik visszhang, vélemény. Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom – gondolkodik el Károlyi Amy. – Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján. A múltkoriban egy nyíregyházi agronómusnő beszámolt róla, hogy véletlenül rálapozott valahol egy versemre, és most „visszafele” végigolvasott mindent, amihez hozzájutott.
– Talán nem túl konvencionális a kérdés: milyen forrásból meríti ma Weöres Sándor az élethez és a munkához elengedhetetlen, folyamatos esztétikai élményt? Mit jelent a költő számára a zene, a képzőművészet, a természet?
– Életemben mindez együtt van jelen. Ahol a természet szép, ott a kép, a zene is felragyog. Fogalmazzunk talán úgy, hogy a szépség mindenkor fürtökben jelenik meg.
– Vajon hol virágoznak, hol teremnek ezek a fürtök?
– Számomra – talán ez korommal is összefügg – jobbára a múltban. A mi korunk friss szépséghajtásai szinte elférnek a kiállító- és koncerttermekben. És ami ennél is jellemzőbb: előtérbe került az apokaliptikus szépség.
– Az előbb beszéltünk arról, hogy a rettenetes is lehet szép…
– Említettem Boscht és Goyát. De szólhattam volna Baudelaire és Blake vízióiról is. Most hadd tegyem hozzá: nem véletlen az, hogy aki korunkban Kafkától Joyce-ig és Beckettig jelentőset alkotott, annak a horizontján majd mindenütt megjelenik az Apokalipszis, a teljes pusztulás fenyegetése. A korunkra jellemző remekművekben legtöbbször van valami baljós, haláljós.
– Soha nem felejtem el, hogy amikor utoljára Schaár Erzsébetnél jártunk, már költözni készült és a budafoki műteremben elszállításra vártak a szobrok. Mi ott sétáltunk köztük a holdfényben, és az egész olyan kísérteties volt, mint a szobrász művészetének túlvilági útja. Ez a félelmetes, már nem is e világi szépség születhetett újjá később az Utcában – meséli Amy.
– Korunk rettenetének szépségét valamennyien sok formában éltük már át. De Aushwitz pokla, azt hiszem, kívül vagy túl van azon, ami még összeegyeztethető az esztétikummal.
– Gondoljon Országh Lili képeire! Az ő füstté váló héber betűiben igenis benne él Aushwitz rettenete.
Visszakozom és megpróbálok fordítani egyet a témán.
– De talán más is megjelenik a művészet horizontján?
Megint csak a költőfeleség segít ki:
– A teljes valóság minden egyes darabjába belefér a mővészet szépsége. Lehet a szépség idilli, harmonikus is. Néha elég egy állat szemébe belenézni, és – Walt Whitmannal szólva – ott is megjelenik a zene.
– Engem az emberszemek zenéje hamarabb hoz lázba.
– Megjelenik abban is… De sajnos, sokan elvesztik, elkoptatják. Még szép nők is akadnak, akiknek üres az arca, hideg a tekintete. A számomra szép emberi arcban mindig jelen van a legfontosabb: a morális szép is. Minden ember arcán és minden emberben keresem az átélt, intenzív élmények nyomát. A gyönyör, a bánat megrendít, meglágyít, sőt megszépít. Az ember, ha teljes intenzitással átélte, megszenvedte anyja halálát, mássá válik: a fájdalom életre szóló gazdagsága által mélyebben megérti a másik embert is.
Most Weöres Sándor az, aki Walt Whitmant idéz, Koszolányi fordításában: „Szépek a fiatalok! – de az öregek még szebbek!”
– Biztos?
– Legalábbis, ami a megélt tapasztalatot, a természetükké lett segíteni akarást illeti.
– Tanítani kellene a szépet…
– Ha megnézzük különböző korok szépségideáljait kiderül, hogy azt sem sikerült megfejteni, mi az, ami megborzongat, és mi az, ami közömbösen hagy. Még önmagunkat sem tudjuk megtanítani, nemhogy másokat… – így Weöres Sándor.
– Én mégis hiszem: annyit elérhetünk, hogy az olvasó, a zenehallgató ne utasítson el valamit csak azért, mert más… vagy legalább annyit, hogy körülnéz a világban, a maga környezetében, és ott ráérez egy kert vagy egy napszak szépségére!
– Valóban, a környezet, a természet szépségéről alig esett szó…
A környezet látványos, monumentális szépségét én elsősorban az olasz városokban, Sienában, Velencében, Rómában éltem meg. De ez a szépség van jelen – sajnos, csak nyomokban – Visegrádon, Jákon, vagy a pécsi altemplomban is… – gondolkodik el Weöres Sándor.
– Engem a természeti szép sokszor apró mozzanataiban érint meg. Egy szál virágot szebbnek látok, mint egy csokrot. De van valami megható, paradicsomian szép abban is, ha kertünk egy sarkában maguktól nőnek a százszorszépek.
– Ameddig nem jön a fűnyírógép!
– Lehet, hogy jön és lekaszálja. De gondolj arra, Sándor, hogy a százszorszép anélkül is elhervadna. És a szépen nyírt fűben új százszorszépek dugják ki a fejüket.
*
Ideje véget vetni a hosszúra nyúlt beszélgetésnek. Kifelé menet Weöres Sándortól, Károlyi Amytól, Bálint Endre és Országh Lili képeitől, a zöldellő kerttől egyszerre búcsúzom. Azzal a jó érzéssel, hogy társaságukban talán sikerült visszahívni közénk azt a bizonyos, elveszett és mégis elveszíthetetlen szót.
(1983)
Európai kulturális füzetek 20-21
Károlyi Amy:
Pályaudvar
Álmomban anyám elvesztettem,
akár egy gombot, gombostűt, ékszert.
Pályaudvar, vonatok, sínek.
Elindulások, érkezések.
A tolongásban kezemből tépték.
Most karok és lábak közt kering.
Félelemtől, erőlködéstől
verejtékes hátán az ing.
Akár egy tökmagot, hol keressem –
most -, most egy cipő rája lép.
Meg nem bocsátom a kezemnek,
hogy elengedte a kezét.
Jelenits István 1932-ben született. Magyar és hittan szakos piarista tanár. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a PPKE BTK tanszékvezető tanára.
Írása a vigilia.hu oldalról:
Versolvasó
Károlyi Amy emlékének
Milyen szépen idézte fel Babits saját költői indulásának idejét, a világháború előtti éveket: ,,Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.,, Károlyi Amy Sorok című kései versében valami hasonló fogalmazódik meg:
Ahogy járni tanul a gyerek
Vers-sort vers-sor mellé teszek
Vagy megdicsérnek, vagy megszidnak,
nem ártanak a vers-sornak.
Azok csak nőnek és hallgatnak,
Felelgetnek a csillagoknak,
Jelei az ittmaradásnak,
ittmaradói az elmúlásnak.
A Cigány a siralomházban című vers arról szól, hogy Babits Mihály költői magatartása megváltozott a történelmi tapasztalatok kényszere alatt. Tudjuk, ha Jónásként vonakodva is, végül vállalta a tizenkilencedik századból örökölt próféta-költő szerepét. Károlyi Amy viszont átélte az egész huszadik századot látszólag anélkül, hogy verseivel bármiképpen megpróbált volna beavatkozni a történelembe. Ámulva élt, mint aki nem szereplője a kornak, fölötte vagy alatta él azoknak a céloknak, törekvéseknek, indulatoknak, amelyekből a számottevő emberek sorsa összeállt. Egy levegőt szívott velünk, nem idegenként járt-kelt közöttünk, mégsem az kötötte le a figyelmét, amit mi olyan fontosnak éreztünk. Ahogyan az anyák, ha kell, óvóhelyre bújva, ha úgy fordul, fát aprítva, munkába feszülve: gyermekük növekedésére figyelnek; ahogy Archimedész a hadakozó katonák közt földre rajzolt mértani ábráinak tanulságain tűnődött; úgy igazgatta ő egymás mellé a verssorait. Most, halálakor úgy érezzük, hogy ezek valóban a csillagokkal beszélgetnek, itt maradnak akkor is, amikor múlttá válik sok minden, amiről azt gondoltuk, hogy elveszíthetetlen.
Nemrég temettük el, azóta nem tudok szabadulni a köteteitől. Mint amikor éjszaka egy hatalmas szélroham elfújja a felhőket az égről, s egyszerre szelíd, hatalmas fénnyel ragyogni kezdenek a csillagok.
1909-ben született, Radnótival volt egyidős. Első kötete 1947-ben jelent meg. Harmincnyolc éves volt akkor, hány nagy magyar költő meg sem érte ezt a kort! Fiatalok című versében ír arról, hogy gyermekkorának, világra nyíló hajdani örömének fényét egy új nemzedékben látja viszont:
Játékainkkal mások játsznak,
új gyerekek, s nem is az elsők,
labdáznak, futnak, fára másznak.
Szerelmünket kamaszok élik,
próbálgatják, ha nem is jobban,
az első érzés nagyot dobban.
Mások választják hivatásunk,
másé minden gazdátlan percünk.
Mohó kezekkel felveszik
az éveket, a napokat,
a játékokat, a játékokat,
amiket a kezünkből ejtünk.
Mennyire hiányzik ebből a versből minden, amit hivalkodásnak érezhetnénk: egyetlen szokatlan kép, egyetlen meglepő rímpár sincs benne. De az eszköztelenségével sem kérkedik. Soraiban hagyományos jambikus lejtést fedezünk fel. Csaknem mindegyik ötödfeles jambusi sor, mint ilyen, gyöngéden zárul le, ha rímel, nőrímmel, fátyolosan. A tizenkét sorból csak háromra nem érvényes ez. Ezeknek a helyzete is különös: beékelődnek a harmadik versszakba, az egymásra rímelő és szabályos második és hatodik sor közé. A harmadik és a negyedik sor egy szótaggal rövidebb a többieknél: ettől különös módon izgatottá válik a vers, s az izgalmat még növeli, hogy négyes jambusi sorokról van itt szó: ezek a korábbi zárlatoktól elütő, kemény ,,hímvéggel,, fejeződnek be. Ugyanígy végződik az ötödik sor is, amely viszont ötös jambusi sor, egy szótaggal hosszabb a vers kilenc ,,szabályos,, soránál, egy jambussal, vagyis két szótaggal hosszabb, mint az előtte álló két sor. Ha azok izgatottak voltak, mohók, ez meg – különös szóismétlésével – csaknem feljajdul. Egyébként ebben a sorban tűnik föl újra, hogy megkettőzve mindjárt különös nyomatékot is kapjon a költemény legeslegelső szava, amelyet az első sorban egy figura etimologika tett hangsúlyossá: ,,Játékainkkal mások játsznak…,, Mik is ezek a játékok? Ha jól meggondoljuk: tán minden, ami az ember életét betölti. Visszanézve vesszük észre – talán az utolsó szó ízlelgetése közben (amely egy többes szám első személyű ige) -, hogy a költő nem pusztán saját tapasztalatáról beszélt, hanem nemzedékének nevében szólt. Ez is valami különös méltóságot ad a költeménynek.
Az emberi élet egyik legcsodálatosabb tapasztalata a nemzedékek egymásra következése. Ha a Fiatalokban a játékok átadásáról esett szó, a következő kötetben rátalálunk néhány gyönyörű versre, amelyek viszont arról szólnak, hogyan búcsúzik Károlyi Amy saját szüleitől. A Kórházkert címűből csak egy néhánysoros versszakot idézek, a költemény második, záró versszakát: ,,Apám kínjának árnyékában, / anyám holtának sejtésében / háttal ülök a gyászos háznak / egy galagonyafa tövében.,,
Valamivel hosszabban szeretnék elidőzni annál a tizenkét soros költeménynél, amely erre a Kórházkertre következik, s így minden bizonnyal vagy a költő édesanyjának vagy apjának elvesztésére utal:
In memoriam
Hát elporzott a könnyű kis kocsi,
elvágtatott.
Az égen sávot, alig láthatót
hagyott:
Akár a vizet ketté szelő
gyors hajó,
vagy csónak orra, a nádat ketté
hajlitó.
Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű
út vezet.
A víz, a nád, a lég bezárul,
ég veled.
Eszköztelenséget, egyszerűséget emlegettem. Hát ez a vers is egyszerű. De milyen rafináltan az! Ritmusát a hosszú páratlan sorok s a rövid páros sorok ellentéte teszi játékossá, lebegővé. De mennyi apró változtatás van ennek az alapötletnek alkalmazásában! Figyeljük csak meg először a rövid, páros sorokat! Az első négy szótagos és jambikus lejtésű. A másodikat egyetlen jambus alkotja, a két sort nagyon egyszerű ragrím kapcsolja össze. A következő rövid sorpárok mind három-három szótagosak, s ha időmértéket keresünk bennük, trochaikus lejtésűeknek bizonyulnak: nemcsak a megelőző rövid sorpárral, hanem a hosszú sorokkal is ellentétesek. A hajó-hajlitó rím egészen visszafogott, az utolsó sorpár rímelése viszont akusztikai szempontból is gazdag és grammatikailag különböző szavakat csendít össze, tehát meglepő, legalább a többiekhez viszonyítva.
A hosszú sorokat lehet jambikusan ritmizálni. Ha megpróbáljuk, két sorban egy-egy anapesztuszt is lelünk (,,akár a vizet ketté szelő,, és ,,vagy csónak orra, a nádat ketté,,). A ,,Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű,, sor viszont kivételesnek látszik, mert ellenáll a jambikus ritmizálásnak, inkább tán trochaikus lejtésű, mint a négy utolsó rövid sor. De talán jobb, ha nem is vesszük egészen komolyan ezt az időmértékes ritmust. Ki tudja, nem csak azért dereng-e át némelyik soron, hogy aztán elillanjon, elhomályosodjék. Inkább egy sormetszetet kellene talán komolyan vennünk, amely rendre ketté osztja ezeket a hosszabb sorokat. A hat közül ötben ez a sormetszet mintha az első öt szótag után jelentkeznék. De itt is kivétel a ,,Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű,, sor, mert itt az ötödik szótag után nincs szóvég, ha erőltetnénk a dolgot, a sormetszet a keskeny szót kettévágná. S ha máshová tesszük? Akkor két megoldás is lehetségesnek látszik. Kerülhet ez a sormetszet a keskeny szó elé vagy mögé. Ha elé tesszük, s az olvasásban az éppoly után tartunk egy leheletnyi szünetet, akkor két nagyon szorosan összetartozó szót választunk el egymástól. Ha a keskeny mögé helyezzük a metszetet, akkor meg szokatlanul hosszúvá válik ez a félsor, s viszont egyetlen sóhajtássá rövidül (három szótagnyira) a sor második fele.
Egyébként itt, ennél a ritmikai szempontból olyan sok meglepetést tartogató sornál megváltozik a vers nyelvtani jellege. Eddig sem első, sem második személyre utaló nyelvi elem nem szerepelt a szövegben. Ez a sor azzal kezdődik, hogy Hozzád. Itt, váratlanul megszólítja a költő az eltávozót, s ettől kezdve már hozzá beszél: ki tudja, hallja-e még az utolsó jókívánságot: ,,ég veled!,, Milyen könnyedén foglalja össze az utolsó előtti sor mindazt, amit az első nyolc sorban olvashattunk. Kocsiról és hajóról, égről és vízről esett ott szó. Itt három, egyenként egy szótagú szó fölidézi még egyszer az egészet: ,,A víz, a nád, a lég bezárul.,,
A Fiatalok című vers idézte – többek közt – az első szerelem emlékét. Ebben a költeményben talán az első gyász élményét örökítette meg a költő. Annál szebb, hogy nem panaszkodik. Ámulva figyel még a fájdalomra is, amely a szívét összeszorítja, s a veszteség tapasztalatáról úgy beszél, mint aminek – törvényszerűen – egykettőre el kell enyésznie. Aki sokáig él, annak sokszor kell másokat elsiratnia. Károlyi Amy szülei után mesterétől, Fülep Lajostól búcsúzott el egy különös, ünnepi verssel:
Gyászbeszéd helyett
Fülep Lajosnak
Tiszteletreméltó öregúr
IGAZAD VOLT
nem való neked temető
megsértenéd a kerti illemet
nem való svéd és semmiféle gránit
és mégkevésbé műkőkotyvalék
és nem való úszó barokk koporsó
és rózsaszín vödör
egészségügyi tartály
urna
…,,engedjetek az elemek közé,,…
Meglógtál profom, hűlt helyed
lóvá tetted a gyülekezetet
talár, mikrofon mindhiába
s kárbaveszett a sok jó nekrológ
mind elhangzatlan
mind mivégre
meglépett a holt
Engedjük hát az elemek közé
őz suta lépked porában
madár fürdik porában
örökre táncol ferde fényben
ki őt keresi
hajoljon porba
nézzen égre
A gyászbeszédek óhatatlanul megfáradó fordulatai helyett itt egészen friss és személyre szabott szavakkal találkozunk. Fülep Lajos világéletében a hitelességet kérte számon a művészeten. Esküdt ellensége volt mindennek, ami megtéveszti a nézőt. Megérdemli, hogy holtában ne vegyék körül temetési szokásaink hazug kellékei. Tán maga is így kívánta ezt. Az idézet után következő második strófa egyenesen tréfás. Tréfálkozik a halottal, a temetés megszokott s megkopott ceremóniáival, de csak azért, hogy aztán annál ünnepélyesebben szólaljon meg a költemény zárlata. A professzor ,,meglógott,,, a köztiszteletben álló lelkipásztor ,,lóvá tette a gyülekeztet,,. A ,,tiszteletreméltó öregúr,, megtalálta a módját annak, hogy holtában hitelesen és egyszerűen az elemek közé vegyüljön. Álságra – kínjában – csak az ember képes. űt, a mit sem sejtő állatok veszik holtában körül. Aki keresi, ,,hajoljon porba / nézzen égre,,: az ember alatti s az ember fölötti mélységbe, magasságba.
Károlyi Amynak szülei, mestere után férjét is el kellett búcsúztatnia. Sok ide kapcsolódó költeménye közül egy nagyon rövidet idézek: ,,Ahogy a bányából kivágták. / Szárnyasajtó nagyságú vörös kő. / Érdes felületére eső / csorog, meg-megáll kicsi tó, / madarak számára itató.,, (Síremlék) Aki figyelmesen jár-kel a Farkasréti temetőben, ennek a versnek útmutatása alapján meglelheti Weöres Sándor sírját. Azóta a ,,szárnyasajtó nagyságú vörös kő,, alatt találtak helyet Károlyi Amynak hamvai is.
Az utolsó nagy veszteség után nehezen birkózott a magánnyal. Az Özvegy című rövid költeménye szól erről nagyon hitelesen:
Mit csinálsz egész nap?
Özvegy vagyok.
A magyar szótár rettenetes szava.
Szárazon, kopáran kopog.
Az életnedv zöldjéhez nincs köze.
Könnyű a halottnak. Az ő síremlékén madarak pihennek meg. Isznak a vízből, amely a hatalmas kőlap egyenetlen felületén meggyűlik. Nehezebb annak, aki itt maradt. Milyen keserű játék villan a vers első két sorában: a barátságos kérdésre rácsattanó feleletben. S aztán a költő ízlelgeti a szót, amelyet kimondott, leírt. Mint szobrász a követ, markolja, vizsgálgatja. Nem kell ehhez hozzátenni semmit. Jelzőt, képet, határozót. Fölösleges mondatba foglalni. Elég kimondani, rávilágítani a szakszerű figyelem fényével. Rettenetes szó ez, kimond, szóvá tesz egy rettenetes helyzetet. Mi lehetne több ennél?
Az özvegy legutolsó köteteiben Istenről szóló verseket is találunk: ezek huszonegyedik századi líránk első jelentős istenes versei. Nem róluk írnék befejezésül. Inkább egy visszatekintő, összegző költeményt idézek:
Ismétlések
Dicsőítem az anyagot,
A szilvahamvas kedveset,
Az őzikéktől ellesett
Menekülő mozdulatot.
Dicsőítem a szellemet,
A dolgok mögötti lényeget,
Tollheggyel meg nem foghatót,
Nem mondhatót, nem láthatót.
Dicsőítem a mindig ugyanazt,
A folyton változót,
Hétköznapot, vasárnapot.
Nem láttuk inkább sejtettük csak
Egymás arcát alkonyodóban.
Van perc, mi nem úszik el a folyóban.
Igen, semmi kétség: igazi költőtől köszönünk el. Drága és áldott örökséget hagyott ránk.
Weöres Sándor levele Fülep Lajosnak ([Bp.] 1963. XII. 2.)
„[…]köszönöm Amy fordításainak szerető és gondos átnézését(1), örülök – írja Weöres –, hogy ő Emily Dickinsonnal foglalkozik, s úgy érzem, nem hiába. Fordításain keresztül én is megismerni vélem ezt a különös költőnőt: csaknem teljesen eszköztelen, vázlatos, mondanivalóját csontig lehántó, elegánsan kisméretű. Senkivel se versenyző kicsinységében, mellékességében rejlik nagysága; művének centrumát a néhány chef d’oeuvre-t, azt hiszem, lehetetlen kiválogatni.[…]
1 Emily Dickinson-versek fordításait küldte a levél mellett
Károlyi Amy levele Fülep Lajosnak. [Bp.] 1963. XI:. 24.
Kedves Professzor úr,
itt küldi Amely Emilit(1). Ördög tudja, hogy jók-e, mindenesetre itt vannak, arra készen, hogy még fúrjak-faragjak rajtuk. Nagyon hálás lennék minden észrevételért; félreértést, elkent kifejezést, mindenféle lapsust bizonnyára talál bennük Professzor úr. Megkérem az összevetés fáradtságos munkájára, további munkámban nagy hasznát venném megjegyzéseinek.2
Válaszát várom s hálás szeretettel üdvözlöm Amy.
1 Emily Dickinson-versek fordításait küldte a levél mellett
Fülep Lajos levele Károlyi Amynak [Bp.] 1963. XI. 27.
Dear Amely,
amint láti, a lapok jól meg vannak irkálva. Általános directíva: nagyon könnyű belecsúszni vele a dalba és a húsvéti rózsavízbe, holott ez a lady: operatios szobában éther, kámfor, benzinszag, kés, olló, tű, catgut villanása és csörrenése az asztalüveg lapján, kurta vezényszavak a fehér kappucino mögül – és mégis poesis – that is the point.
Tanti saluti L[odovico]
Emily Dickinson: Fogd hámba életem, Uram…
Fogd hámba életem, Uram,
Hadd indulhassak el.
Egy simítás a lovakon,
S rendben van, menni kell.
Fogj be, hol biztonságosabb,
Hol nem botolhatom,
Ítéletnapra kocsizunk
Lejtős domboldalon.
Mit bánom én, szakadékba,
Mit bánom, a tengeren –
Ez örökké tartó iram
Választásod s az enyém.
Isten hozzátok, élet
És megszokott világ,
Még csókold meg a dombokat
Helyettem. És tovább.
Károlyi Amy fordítása
Emily Dickinson: Alabástrom kamrába zárva
Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók –
Selyem a padlás,
Kő a fedél.
Felettük csillog
Várában a szellő,
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva –
Mi porladt itt, mily bölcsesség!
(változatok a második versszakra)
Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullanak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.
Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamránkban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.
Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Éjszakai tájról szabadúl a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.
Károlyi Amy fordítása
Csak lépte van…
Károlyi Amy halálára
Esti hírekből, kertek felől lengedező szélben tudtam meg: elment a költőnő, akit a harmadik házból ismertem ifjúkoromból, szép kötetből, amely igazi transzcendens vallomás. Most az esti szellőt hallgatom, a költő üzenetét már a túlpartról: Csak lépte van és nincsen lába, / csak hangja van és nincsen szája, / nincsen teste, de csupa fátyol / és csupa lengeség…
Ez már a lélek nyoma, állapota, ahogyan Hopkins, a jezsuita természetszerelmes verseiben elmélkedett anyag és szellem párbeszédes együttlétéről anélkül, hogy panteista lett volna.
Láttam kettőjüket, Károlyi Amyt és férjét, Weöres Sándort a pesti utcán, a posta felé tartva. Ő most lenne kilencvenéves. Sándor bácsi szatyrot cipelt, s közben skandálta valamelyik születendő versét. Játékosan zseniális versművész volt, aki a “teljesség felé” haladtában sohasem hitte el, hogy micsoda gyerekverseket (is) tud írni.
A könnyed szélben sétáló költőnő választotta a nehezebb részt, súlyosan, a század könyörtelenségében:
Bizonyosabb nekem a repülő koffer
mint a fizika tételei
valóságosabb Mária mennybemenetele
mint a nők egyenjogúsága / az én hitem ott végződik
ahol a brosúrák elkezdődnek
az én hitem ott kezdődik
ahol Lázár felkel és jár.
Már csupán a lépte maradt: versei sugár-lenyomata a lelkünkben, hogy továbbra se felejtsük: “Az oltár közepén a jó s a rossz csatázik.” Oltár lehet az életünk – így illenék -, s megannyi oltár-jelképben az odaátról való gyermekség őszinte áldozata, hiszen valamennyien szentségre vagyunk rendelve…
Élet-idejében már az ősz barangolt, s amikor azt olvassuk “szólongatásában”, hogy áfonyával telik meg harminc szőlőskosár, még a nyár delelőjén látjuk. Hogy elment, ezzel folytathatjuk: … mikor már majdnem minden elfogyott: / piros pecsét van a szájad helyén / mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
tóth
Károlyi Amy : A látogató
Mint aki elajándékozta életét,
és jön egy perc és visszakéri.
Beengedik, persze, hogy körülnézzen,
s ő elajándékozott életét nézi.
Sok mindent észrevesz, mit félig látott,
míg tulajdona volt,
mit meg nem látni kár volt,
lomb-zuhatagot, oly súlyosat,
mint Juno peplumán a ráncok.
Sok mindent mintha most venne észre,
egy hársat jobb és bal sarokban.
Suháng-alakban hozta vállán,
és most elkésve beleroppan.
Nyíltában egy ritka bimbófajtát,
kinyújtott nyakkal, mint a darvak
húznak nem ismert táj felé.
Nem ismert tájra nyit az ablak.
Elajándékozta életét,
a magas fűben rátalált.
A lélegzete még szabályos.
Hét óra tíz, a szív megállt.
Kísértetjárás lesz e tájon,
amíg e lanka el nem süllyed.
S nem irigylem az örököst,
ki elfogadta életünket.
A magyar irodalom története 1945–1975
Károlyi Amy
Károlyi Amy (1909) a Nyugat és a Magyar Csillag körében kezdte pályáját. “Nem reflektorfényben és keltetőgépben váltam költővé – írja Örök újrakezdés című vallomásában. – Lassan és sötétben dolgoztak bennem a kreatív erők, szinte biológiai türelemmel és nyugalommal. A sorsom ráért. A 40-es évek elején Babits nyitotta meg a Nyugatot a teljesen ismeretlennek, s adott olyan útravalót, melyből ma is élek.” Szegezzetek a földhöz csillagok (1947) című kötetét a hang próbálgatása, az egyéni világ kikísérletezésének bizonytalanságai jellemzik. A Holdistennő (1957) a magányból való kilépés, az újrakezdés dokumentuma. Első érett kötete, A harmadik ház (1965) már teljes költ?i fegyverzetében mutatja. Rendkívül tudatos, tömören, puritánul fogalmazó költő, akinek lírájában az intellektus fegyelmező erejének jut a legnagyobb szerep. Érdeklődése a kötet első két ciklusában szinte kozmikus távlatokba szárnyal, de igazán otthon az apró részletek megfigyelésében, a rezzenésnyi változások számbavételekor van. Verseiben gyakran okoz feszültséget egy-egy hirtelen odavetett, nagyobb távolságot, gazdag asszociációs rendszert sejtető kép, jelző szó:
Fésülködöm.
Az ágyam bontom.
Gondom, hogy hol a szennyes-számla.
S már megszámlálva minden csontom.
(A harmadik ház III.)
Szívesen kalandozik az “antik mezőn”, de ezekben a verseiben inkább a műveltséganyag fog meg, semmint a közvetlen élményszerűség forrósága. Legszívesebben a görög mítoszok világát idézi újra az eredeti mondák távlatainak illúzióját keltve, kissé azonban közvetett marad, s inkább csak a múltat jeleníti meg igazi elhitet? erővel. Legnagyobb erőssége, hogy egy kép, egy jelzés mögött fel tudja villantani a mélyebb összefüggéseket is, egy csendéletből általános emberi tartalmakat tud kibontani: “Alma és kés magánya / kockás abrosz-oválba. / Várnak a kézre, szájra, / nyíljék életük csendje, / nyíljék csendjük oválja.” (Ovál)
Az Anti-mennyország (1969) feszült, belső erőkről valló kötete Károlyi Amy legteljesebb műve. Költészetének formai vívmányai, tömörítő készsége, nyelvi gazdagsága itt találja meg az adekvát formát. Most már a képeket is elveti, olykor csak jelzésekre szorítkozik, de “négy szó”-val is hatást tud kelteni: “Felhőért eped a felhőtelen.” Egyik legszebb – ars poeticának is beillő – versében arról vall, hogy ? nem tudja bőrét lehántani, hanem a lélek belső köreiben igyekszik megtalálni az igazat és a szépet:
A kígyónak jó
lehántja bőrét
mit ág tépett
szögtől szakadt –
A lélek másképp menekül
a mocsoktól mi ráragadt:
tégelyben olvaszt csillagi
hőfokon sárból aranyat
(Alkímia)
A “csillagi hőfokon” való alkotás, a világtól való távolságtartás, a lélek felizzítása e lírának egyik legnagyobb ereje, de veszélye is, hiszen ahogy a csillagok kihűltek, Károlyi Amyt is fenyegeti, hogy amint “szabálytalanra szabdalva kilép az égbe”, voltaképp a nehézkedésnek azokat a vonzásait gyűri le, melyek pedig valóságközelben tartják, élettel telítik költészetét. Mert az Anti-mennyországnak is azok a legszebb, legemlékezetesebb darabjai, melyekben rátalál a korábbi idillikus hangra, s az intellektus kontrolljával, a tömörítés formai fegyelmével kevés szóval is nagyon sokat tud mondani, s a költészetnek azt a korát idézi, amikor olyan vándor énekesek jártak a pásztorok között, mint Homérosz:
A búza nyugalma, a birkanyájé,
falusi temetők nyugalma
a fogyó dombok nyugalma, a táguló tájé
míg tüzes tarkóján bárány szimatol
nem fog rajt az elmúlás hatalma
aprószemű meggy vitorlázik rajt s vadalma.
(Lux perpetua)
Árulkodó címmel jelentette meg összegyűjtött verseit. A -talan, -telen (1972) tudatos lefokozást jelez, arról vall, hogy a költőnő vállalja a “hiány” megszólaltatását. Ezt a jellegzetesen egzisztencialista gondolatot azonban mélyen emberi, elkötelezetten humánus mondanivalóval telíti. Zaklatott nyugtalanság feszíti verseit, mindig a végső kérdések megoldása felé törekszik, noha újra és újra rádöbben, hogy ezekre nem tud válaszolni.
Újabb verseiben a költészet játékos elemei kerülnek túlsúlyba, így igyekszik minél teljesebben kifejezni magát, s nem enged a tér és idő korlátainak, azokat a szó szárnyalásával röpteti át. Lírája egyre egységesebbé válik: még azokban a verseiben is megfigyelhető az anyag és a látás egyneműsége, melyekben inkább a próza eszközeivel tolmácsolja mondanivalóját.
A gyermekköltészetnek azt a teljes átalakulását, melyet Weöres Sándor kezdeményezett a Bóbitával s melynek lényege talán az, hogy a tartalomban és a formában is egyszerre valósul meg a játékosság komolysága, Károlyi Amy is eredménnyel műveli. Legszebb példája ennek a Weöressel együtt írt Tarka forgó (1958), amely e műfajnak egyik legkitűnőbb, irodalmi szempontból is igen jelentős teljesítménye. Károlyi Amy jeles fordító, műfordításaival sok antológiában találkozhatunk.
Fordításainak gyűjteménye Vonzások és viszonzások címmel jelent meg 1975-ben. Rövid utószavában Emily Dickinsont idézi:
A prizma nem őrzi a színeket,
Csak hallja őket játszani.
Ezzel is jelezve, hogy a műfordító sosem törekedhetik teljességre, inkább egy megtalált, számára kedves hangot igyekszik más kultúrkörben, más irodalmi ízlésnek engedve visszhangozni. A világlíra legkülönbözőbb tájait barangolja be fordítás közben, s mindenünnen hoz magával ismeretlen kincseket, melyeket a megtalálás boldog örömével mutat fel olvasóinak. Túl a műfordítói munka áldozatvállalásán, érezni ezekben a tolmácsolásokban, hogy egy a költészetet nagyon szerető, szerepeket is szívesen alakító egyéniség választja e verseket önvallomása tárgyául.
Károlyi Amy: Szökés
Kétszer tízezer napja készülődöm,
nem hagytam pillanatot próbálatlanul:
mint aki folyton ugrani tanul.
Javamra vált a rossz,
ha repülhetek, ő bennem repül.
Hajtóerővé változott
belül.
Itt az idő, a hely,
átsüvítek kék gyűrűiken.
Messziről látom piciny önmagam.
Hogy visszatérek, már alig hiszem.
Forrás:
c3.hu
muzeumantikvarium.hu
jelenkor.net
alanyeset.blogspot.hu
ujember.katolikus.hu
mek.oszk.hu
vigilia.hu
pim.hu
40_felett.abbcenter.com
rejtelmek.hu
axioart.com
index.hu
mandarchiv.hu
jamk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: Adminguru
