Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.
– Ki vagy te? – kérdem az állatot. Nem várok választ. A varjú felröppen, tesz egy kört, és leszáll a korlátra. Nézzük egymást. Nem merem elhinni, amit látok. Mintha Juli… a szeme, olyan ismerős. Próbálok józanul gondolkodni, de ez lehetetlen. A varjú ütemesen veri a korlátot, csőre szabályos ritmust kalapál, a korlát vasán. – Te jó ég, ez morzejel – kiáltok fel a meglepetéstől. A madár megretten, de látja, nincs semmi veszély, folytatja a jelek kopogását. Ismerem a jeleket, de már régen használtam. Visszakopogom neki, hogy „Ki vagy, honnan jöttél?”
– Nem tudom, ki vagyok. Nálunk nincs olyan, hogy ki. Mindnyájan egyformák vagyunk.
– Na, jó, ez baromság. A többiek is tudnak morzézni?
– Nem, nem tudnak – néz rám meglepetten.
– Akkor, te más vagy, mint a többiek.
– Miért pont Julira gondoltál, amikor a szemembe néztél? – kopogta a madár, és a rám nézett.
– Mert ő ugrott be, az ő arcát láttam magam előtt.
– A lelkiismeret? Lehet, hogy van adósságod, és még nem törlesztettél ennyi évtized után sem?
– Igen, ez valószínű.
– Én hírt hoztam neked róla. Juli tegnap este meghalt.
– Nekem erről tudnom kell?
– Feltétlenül. Ez volt a kívánsága.
– És te kitől kaptad az utasítás, vagy mit tudom én mit, hogy ide gyere, és emlékeztess rá?
– Neked ezt nem kell tudnod. A lényeg, hogy Juli üzent, te leszel a következő.
Akkor ugrik be, hogy a varjú a halálmadár. Akkor minden érthető. Jött, hogy közölje, itt az idő.
– Mennyi időm van?
– Amennyit akarsz. Te döntöd el.
– Ezt nem értem. Akkor miért vagy itt?
– Ne akard tudni – kopogta a varjú, és elröppent a fák felett, tett egy kört, majd elindult a tó fái közé, hogy nyugovóra térjen.
Fáradtan ébredek. Micsoda ostoba álom. Kávé, zuhanyzás. Nem frissít fel. Juli jár a fejemben. Az utóbbi években gyakran gondolok rá. Vajon, milyen lenne az életem mellette?
Julit hívom. Kikerestem a számát az interneten. Nem volt könnyű megtalálni.
– Haló, tessék, itt Szűcsné.
– Juli, te vagy az?
– Gábor, istenem, Gábor! Jó hallani téged annyi évtized után.
– De jó, hogy beszélhetünk. Amikor elhagytál, hónapokig csak bolyongtam Pestimre utcáin, de nem találtalak sehol. Nem vetted fel a telefont, nem akartál beszélni velem. Nagyon fájt, Juli. Szerettelek.
– Én is téged, te csacsi.
– Akkor miért?
– Emlékszel, amikor karácsonykor megkérdeztem, akarsz-e családot tőlem? Elváltál, otthagytad a gyerekeket, és én azt gondoltam, egy család lehetünk.
– Igen, még sírtam is, annyira meghatott a kérdésed.
– Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell válnunk egymástól.
– De hiszen, annyi szép emlékünk volt. Te berendezted a nyári konyhát találkahelynek, én pedig télen, törött lábbal is kerítést másztam, hogy bejussak hozzád. A szüleid nem engedtek be a házba. Már elindult a válás, de volt még egy tárgyalás. Addig hallani sem akartak rólam.
– Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Szinte nap nem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád.
– Akkor, miért.
– Mert nem szülhettem neked gyereket. Érted?
– Igen, értem. Később, évekkel később tudtam meg, hogy karácsony előtt azért nem találkoztunk, mert kórházban voltál, megműtöttek, és nem lehet gyereked.
– Itt volt nekem Pisti. Fel kellett nevelnem. Fájt, hogy nem tudok neked szülni.
– De szólnod kellett volna. Tudod, hogy mennyire szerettem volna veled élni.
– Igen, hibát követtem el. De hogy-hogy hívtál? Eltelt negyven év, és most jutottam eszedbe?
– Igen. Egy varjú… nem, butaság, álom volt az egész.
– Miről beszélsz?
– Tegnap egy varjú szállt a korlátra, és felismerhető morze hangokat kopácsolt. Nem, azt hiszem, megőrültem.
– Nem őrültél meg. Látod azt a fát, a kert végében?
– Igen.
– Nézd meg jobban. Mit látsz a tetején, a legfelső ágba kapaszkodva?
– Egy varjút.
– Igen. Ott van nálad, és vigyáz rád. Azt mondta, te vagy a következő, ugye?
– Honnan tudod?
– Mert itt is járt, és nekem is azt mondta.
– Tudod, ez mit jelent?
– Igen. De te is hamarosan meg fogod tudni. Tudod, mi bánt? Hogy feladtad. Három hónap elegendő volt, hogy feladd, és ne keress tovább. Ez fájt. Még egy képeslapot se kaptam a születésnapomra. Pedig vártam rád, te csacsi, évekig vártam, hiába…
A vonal megszakadt. Próbálom újra hívni a számot. Egy férfi veszi fel.
– Halló, tessék. Szűcs lakás.
– Bocsánat, Julit keresem. Az előbb beszéltünk, de megszakadt a vonal.
– Az lehetetlen uram. Juli tegnap este meghalt, nem beszélhetett vele. Maga nem Gábor, véletlenül?
– De igen, Gábor vagyok.
– Az ön nevét szólította, mielőtt eltávozott. Nagyon szerette magát.
A vonal végén csend, még hallom a férfi szuszogását, nehéz légzését.
– Örülök, hogy megismerhettem, Gábor – szólt a férfi a vonal másik végén, és letette a kagylót.
