Megfogta a kezét, a szemébe nézett. Nem látta benne jövőt, nem volt benne az univerzum minden fájdalma, nem volt benne ragyogás, szerelmes vágyakozás. Abban a pillanatban elengedte őt. A többi már menetrendszerű pontossággal érkezett. Időt kért, azt mondta szüksége van egy elmélyültebb gondolkodásra, hogy tisztázhassa érzéseit. Ez volt az a pillanat, amikor a ködbe veszett idő visszafordíthatatlan múlttá változik, amikor a vásznon feltűnik a vége főcím, de a kockák még peregnek tovább
Megbénította a tehetetlenség. Ordítani szeretett volna a fájdalomtól, mert egy kín volt számára, ahogy a jelen visszafordul az emlékek közé. Állt egyedül, magárahagyottan. A szakítás minden örömtelenségével. Lelepleződött vágyai késésben voltak érzékeihez képest. Még tapintotta, még érezte, még nézte a kidomborodott ereket keze fején. Szerette ezt a csöpp lányt, akinek ha megdicsérte formás kézfejét, ha boldogan vonta arcához, mindig az volt a válasza, kicsi. Azt a kicsi kezet szerette, és mindent, ami lehetett volna. Az együtt nem töltött éjszakákat, a meg nem élt nappalokat. Egy illúziót, amely ott lebegett a fejük felett, mint szárnyas angyalok, a reményt sugározták ezüstösen csillogó fényükkel. De a jövő ködbeveszett, mielőtt végleg eltűnt az időhorizontról.
Azzal vigasztalta magát, hogy jobb így. Miért is? Mert a szabadság így teljes, ha nem kötődsz, ha lebegsz a térben, és oda csapódsz, ahová kedved tartja. Minden kérdés, hogy miért csak az a néhány óra, eleinte hetente, aztán már csak egy hónapban egyszer, kétszer, számonkérésnek hat. Menekülés a kötöttségek elől, a hosszútávfutás magányába. És akkor, kimondatik. Végérvényesen, megmásíthatatlanul. A fejezet lezárul, és nincsenek tovább lapok, még az epilógus is elmarad.
Budapest, 2019. július
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Horváth János