– Ádi! – kiáltottam, amennyire kínlódásom engedte.
Néhány másodpercig vártam, majd felemeltem fejem a párnáról, hogy halljam, jön-e válasz. Nem jött, helyette léptek hangja a lépcső felől.
– Mégis csak a kaszás… – motyogtam magam elé, majd bebújtam a paplan alá.
Minden mozdulat égetett. A bőrömet a puha szövet alatt, mintha smirgli csiszolta volna. A hasam nyilallt, a pánik fojtogatott.
– Hahó!
Nem a halál jött… Rosszabb! Zsolti volt az.
– Norci! – hallottam ismét a hangját, és kopogást a szomszédos szobám felől.
– Ádám szobájában vagyok! – szóltam, és kimásztam a takaró alól.
Kettőt kopogott, aztán benyitott.
– Úgy tudtam, hogy titokban orvosi könyveket falsz! – mondta, miután vetett egy gyors pillantást a szobára. Ádám megszállott volt. Lépni alig lehetett a szakkönyvektől.
Széles vigyorral futott neki az ágynak, és úgy ugrott rá, mint egy gyerek. Nagyot nyikkantam, ahogy a rázkódás ezer nyíllal szúrta át a hasam.
– Mi van? – nézett rám aggódva.
– Betörtél? Honnan a kulcs? És a kód, azt meg honnan tudod? – rivalltam rá nyekeregve.
Újra mosolygott, és szórakozottan kezébe vette a hasfájós könyvet.
– Összefutottam Ádám bátyáddal – belelapozott a könyvbe, és vigyorogva folytatta. – Ádám bátyám, Pápán járván, száját tátván… Hogy is volt a mondóka? – nézett újra felém.
– Ne akard, hogy téged is a kretének közé skatulyázzalak! – morogtam rá flegmán.
Továbbra is vigyorgott. Néhány pillanatig csak néztük egymást. Én a bosszantó mosolyát, ő a fájdalmas arckifejezésemet. Végül én győztem. Letörölte arcáról a mosolyt.
– Mi bajod van? – kérdezte kissé feljebb emelve a könyvet. – Beteg vagy?
– Nem – kezdtem, és minden anyámtól örökölt gúnyt beleadtam –, igazad volt, titokban orvosi könyveket falok! – grimaszoltam. Könnyed mosoly után újra kérdezett.
– Na, és mi a diagnózis?
Nem válaszoltam. A hasam élesen lüktetett. Rettenetesen féltem, az orvos bátyám sehol, minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne törjek ki zokogásban.
– Norc! Hol fáj a hasad? – nyaggatott, és végre tartott egy pillanatnyi mosolyszünetet, mire a könyv felé mutattam.
– Valami cicitisz…
– Cici?! – Meglepettségét újra nevetés követte. Ám hamar összeszedte magát dühtől villódzó tekintetemet látva.
– Milyen cici? – erőltetett komolyságot az arcára, miközben el-elvigyorogta magát.
– Jaj, valamilyen apró… – vetettem oda.
– Apró cici?
Szélesen vigyorogva döntötte tekintetét a C-kosaras mellem felé. Ellilult a fejem, és karjaimat a pólóm elé kaptam.
– Bunkó! – közöltem, és a könyvért nyúltam. – Na, add ide!
De tartanom kellett volna a nem-mozgok esküt. Előrenyúltam, és egyszerre úgy éreztem, mintha kettészakadt volna a testem, a csípőm vonalában.
– Ááá! – sikítottam, mindkét kezemet a ponthoz nyomva, amitől csak még jobban fájt. Zokogni kezdtem, ujjaimmal szerencsétlenkedve szeletelve hasam előtt a levegőt, majd ránéztem. – Ezt műteni kell, Zsolti! Te meg sebész vagy! És nem tudod, miről beszélek?!
Arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor. Az ágy végéből mellém csúszott, bal csípőjét az enyémhez nyomta. Halálra rémültem a hirtelen közelségétől. Egy másodpercre még zavarba is jöttem. Megpróbáltam feljebb csúszni tőle, akkor azonban újra nagyon fájt.
– Appendicitis? – kérdezte komoly tekintettel.
– Az – sziszegtem –, és ha nem lennél ekkora marha, már rég rájöhettél volna, de te csak röhögsz!
Kezével a pólóm felé nyúlt. Azonnal elapadtak a könnyeim, és rémülten rámordultam.
– Várj, mit csinálsz?
Kezét lassan újra az ágyra tette.
– Mit? Megnézlek! A végén még igazad lesz, basszus! – közölte.
– Jaj, ne! Ne nyúlj hozzám! – hisztiztem.
– Hé… – A hangja nyugtatólag szólt, kezével átfogta ökölbe szorult ujjaim. – Nyugalom… Miért nem szóltál egyből, hogy ennyire fáj?
– Mert-mert… – dadogtam, és próbáltam kerülni a tekintetét.
– Nézz rám, Norc…
És akkor újra sírni kezdtem.
– Mert nem akarok beteg lenni – Ránéztem. Kérdő tekintete egyre mosolyodott, ahogy a pánik határán soroltam a szavakat. – Mert nem akarom, hogy orvos legyél. Mert én utálom az orvosokat, és téged nem tudlak utálni – bukott ki belőlem.
– Az nem olyan nagy baj ám, ha nem utálsz – mosolygott –, tudod, én sem utállak – húzódott ajka megint gúnyos vigyorra.
– Tudom, csak nem lehetne mégis, hogy ne nyúlj a hasamhoz?! – néztem fel rá kérlelve.
– Mert csak az nyúlhat a hasadhoz, akit utálsz? – vigyorgott.
– Mi? Nem… Csak…
– Na, jó – váltott szigorúra –, figyelj, franc se tudja, Ádi mikor ér vissza. Vagy kihívhatom a háziorvost. De találkoztál már vele? A saját feleségét nem ismeri fel, nem hogy egy vakbélgyuszit. Otthon nyammog fogatlanul a vasárnapi ebéden, szerinted mit szólna, ha iderángatnánk, amikor én sebész vagyok?
– Szóval műtöttél már ilyet… – sóhajtottam.
– Száz után már nem számoltam – bólintott.
– Mmm – nyávogtam, beletörődve sorsomba.
– Jaj, cica! – simította meg az arcom mosolyogva.
– Jól van, oké – egyeztem bele.
– Jól van, oké – utánozta gúnyolódva a teljes apátiámat. Elmosolyodtam.
– Na, azt kéne, hogy felhúzod a lábaidat – mondta a térdem alá nyúlva, és megcsinálta helyettem. Felszisszentem. Ahogy a pólóm felé nyúlt, elkaptam a csuklóját.
– Figyelj… – húztam az időt.
– Na?
– Nagyon fáj! Tényleg! Úgyhogy légyszi, ne brutálkodj, jó? – pánikoltam. Lábaim úgy reszkettek, mint nyárfalevelek vad viharban.
– Nyugalom! – mosolygott. Szabad kezével összekulcsolta remegő térdeim.
Sóhajtottam. Elengedtem a csuklóját, és elfordítottam a fejem. Feltűrte a pólóm, és a hasam másik oldalát tapintotta, nem ott, ahol fájt. Meglepődve ránéztem.
– A másik oldalon!
– Szólj, ha fáj! – Koncentrálva felnézett a szemembe, miközben tovább nyomogatott. Tényleg nem volt brutális, nagyon finom volt a keze. És én belevesztem a barna szemekbe. Teljesen elfelejtettem, hogy közben félni kellene. Egy pici szúró érzés zökkentett ki, akkor megugrottam a keze alatt.
– Érzékeny? – kérdezte, de nem hagyta abba, haladt egyre jobbra.
Egy ponton felszisszentem, és szeméből lenéztem a hasamra. A vörös minden árnyalata, ezred másodpercenként cikázott az arcomon a megdöbbenéstől. Az ujjai annyira lent voltak, hogy hozzáért a bugyimhoz.
Elengedett, és mosolyogva átölelte a reszkető combjaimat.
– Na, túl lehetett élni, nem? Te, királylány… – rázta rosszallóan a fejét.
– És minden betegednek ölelgeted a combját? – vágtam vissza. Szó nélkül elengedett.
– Hánytál? – kérdezte visszakomolyodva, és kihúzta magát.
– Háromszor – bólintottam.
– De mióta fáj? Éjjel még semmi bajod nem volt! – tárta szét karjait. – Leszámítva a műbalhét…
– Hát, ahogy bejöttem, kidobtam a taccsot – válaszoltam.
– Nem vagy lázas? – kérdezte, majd újra közel hajolt, és a homlokomhoz nyomta a kezét, de nem kommentálta.
– Szóval, meg kell kérdeznem… – kezdte nagyot sóhajtva.
És akkor nem is tudom, mi ütött belém. Talán a zavar, amibe belekergetett a hosszan tartó közelsége…
– Nem méhen kívüli terhesség! – csúszott ki a számon.
Látva sosem ismert zavarát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ezt még fokozni is tudtam…
– Még szűz vagyok.
Köpni-nyelni nem tudott. Én pedig centikkel lettem kisebb.
– Szóval olvastam erről is! – próbáltam menteni a helyzetet. És sikerült is, felkiáltójelek csillanását láttam a szemében.
– Tökéletes differenciál diagnózis! – tért vissza ő is a jelenbe.
– Kedves egészségedre! – próbáltam nevetni, de nagyon fájt az az izé.
– Én igazából… – Arcán ismét átfutott az alig látható pír. – A véraláfutásaidra gondolok. Megüthette? – köhintett. – Megüthetted a hasadat is?
– Nem – válaszoltam határozottan. Felrémlett lelki szemem előtt a tegnap este képe, amikor anyám próbált péppé verni.
– Értem, de – nyelt egyet – ugye tudod, hogy köt a titoktartás? – kérdezte komoly szemekkel.
– Az orvosi?
– Az is, és minden más is.
– Akkor elmondod, hogy miért kellett eltűnnöd? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott.
– El, de ezen legyünk túl – kérte, és felállt. – Utolsó kérdés, mi van az amfetaminnal?
– A bemutató óta nem… – válaszoltam.
– Gyere, menjünk, jó? – szólt, és nyúlt értem, hogy kisegítsen az ágyból.
– Várj! Engem nem lehet megműteni, én elvérzek! – jutott eszembe, és rémülten néztem fel rá.
– Amíg engem látsz, nem vérzel el – közölte, és kiszedett az ágyból.
Sietve távoztunk ezután, csupán egy cetlit hagyva Ádinak a hűtőn:
„Városi kórház, sebészet, vakbélgyulladás. N & Zs”
