Tehát kiderült, hogy Ádám sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán. Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta, melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni…
Talán mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul dereng fel, aki segíteni akart nekem teljesíteni az elvárásokat.
Az elvárásokat, amelyeket nem lehetett teljesíteni. Akkor még nem tudtam, hogy szándékosan emeli túl magasra a lécet. Akkor még úgy hittem, én vagyok a béna, a buta, a szerencsétlen lúzer.
Aznap valóban túllőttem a cuccot, de legalább a táncom fenomenális volt. Később megtudtam, hogy a Táncművészetiről látott egy muksó, aki azonnal belém szeretett – rossz lábak ide vagy oda. El akart vinni, felreptetni egészen a csillagos égig, ahol fiatalságom végéig nagy csillagként ragyoghattam volna. Vagy addig, amíg rá nem jönnek, hogy csak egy szánalmas kis drogos vagyok. Mindegy is, anyám zsarnoksága alatt többé nem táncoltam. Többé senki sem táncolt a városban, az oktató meg korai nyugdíjazásra kényszerült.
Aznap aludni sem bírtam. Éjfélig a szer pörgetett, később pedig valami egészen más.
Az asztalomnál ültem, a nemi kromoszómákhoz kötött öröklődést próbáltam a fejembe verni, de Dávid szónoklata rettenetes horrorképek alakjában úszott a biosz könyvem betűi elé.
Holtan rohadó testemet tiporta a négy lovas. Ömlött a vér, bugyogott a genny, az idegvégződéseim szikrázva jártak haláltáncot. Remegő gyomromhoz kapva szusszantam egy nagyot, és a gyűlölt balerinaórámra pillantottam: negyed kettő. Amikor újra a tankönyvre néztem, szemem megakadt a „hemofília” szón.
„Hemofília, azaz vérzékenység, melynek oka, hogy a beteg szervezetéből hiányzik egy véralvadási faktor, emiatt sérülések következtében hosszabb ideig véreznek, mint az egészségesek.” – futtattam szemem a betűkön. Amíg e magyarázat az osztálytársaim számára, csupán egy száraz definíciót jelentett, nekem a mindennapokat tette vértől tocsogóvá.
„A férfiak nemi kromoszómája XY, a nőké XX. A hemofília az X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik. Ha tehát a betegséget okozó gén jelen van a férfi nemi kromoszómáján, akkor vérzékeny lesz, a nők kettő X-kromoszóma okán csak hordozóvá válnak, bennük a betegség nem manifesztálódik.”
– Hogy? – emeltem fel fejem döbbenten a könyvből. Idegesen lapoztam egyet, de a következő oldalon nem volt folytatás, már más téma kezdődött.
Elolvastam újra és újra, de hiába. Nem értettem, akkor én mégis hogy lehetek vérzékeny.
– Úristen! Férfi vagyok! Egy hermafrodita! – sikoltottam felpattanva.
A székem hanyatt dőlve, nagyot csattant az ágytámlának csapódva. Megrémültem egy pillanatra, és gyorsítva forgott le szemem előtt a kép, ahogy felébresztem a szüleimet. Éreztem arcomon az elképzelt pofonokat. Aztán eszembe jutott, hogy nincsenek is itthon.
– Hermafrodita! – emlékeztettem magam, és szélsebesen robogtam át Ádihoz.
– Ádám! – döntöttem be az ajtaját kiabálva.
– Mi van? – ugrott ki azonnal az ágyból.
– Mindent mondj el a hemofíliáról!
– Mi van? – Ugyanaz a kérdés, most fáradt fásultságba torkollt.
– A vérzékenység! mindent tudni akarok róla!
Ádám szeme aztán újra kikerekedett.
– Mi bajod van? Rosszul vagy?
– Nem, a biológia dogára tanulok.
– Holnap vasárnap, majd holnap elmondom – nyekeregte visszamászva az ágyába.
– Akkor adj egy könyvet róla! – hadartam.
Rám nézett, fejcsóválva pusmogott valami olyasmit, hogy: még mindig pörögsz, mint egy… – nem hallottam, hogy mi, nem ismételte meg. Odavánszorgott a polchoz, levette, és a kezembe nyomta az ezeroldalas hematológia könyvet.
– Hát, kellemes olvasgatást! – nyögte, és nyikorgott az ágy, ahogy rávetette magát.
A kezem jegesre hűlt, ahogy siettem vissza a szobámba. Felugrottam az ágyra, és felcsaptam a hatalmas könyvet a tartalomjegyzéknél, majd eszeveszetten lapozni kezdtem.
„Ha az apa egészséges és az anya hordozó…” – olvastam az öröklődésmenetet.
Minden lehetőség fel volt sorolva. A biológia könyvemben csak annyi volt, hogy a férfi beteg génnel biztos, hogy beteg, ő hordozó nem lehet, az csak a nő.
Először az bátyámra vonatkozó részt találtam meg:
„Ha az apa egészséges, és az anya hordozó, a fiúgyermeknek 50% esélye van arra, hogy hemofíliás lesz.”
– A mázlista tökfej! – konstatáltam félhangosan.
Majd egyből alatta, a rám vonatkozó rész:
„Hemofíliás apa és hordozó anya utódainál előfordulhat, hogy lányuk hemofíliás lesz. Ez az állapot nagyon ritka, mivel két kóros X-kromoszóma többnyire életképtelenséggel jár.”
Hosszú percekig ízlelgettem a szavakat. Azt jelentette, hogy lány csak úgy lehet vérzékeny, ha az apja is az, az anya meg hordozó. Ráadásul többnyire nem is maradnak életben az ilyen kombinációk.
– De hát, apa nem beteg! – tekintettem fel a könyvből. – Én pedig élek! Hogy-hogy ezt még senki sem magyarázta el nekem?
És akkor leesett…
Becsaptam a könyvet, és rohantam volna újra Ádihoz, de az ajtaja előtt megtorpantam. Hirtelen tört rám a rosszullét. A mellkasomhoz kaptam, ami sokkal, de sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy lélegeztem. Úgy éreztem, menten megfulladok. Ki kellett jutnom a levegőre. Fulladva, köhögve baktattam le a lépcsőn, zihálva ütöttem be a biztonsági kódot, majd a ház oldaláig vonszoltam magam.
Éreztem, hogy hűvösen friss a levegő, ami bár bejut a tüdőmbe, de valahogy mégis fulladtam. Mintha minden légmolekula kevés lett volna. Hátamat a rücskös vakolatnak támasztottam, majd előrehajoltam a térdemhez. Egy pillanatig jobb volt, de akkor meg úgy éreztem, hogy kilélegezni nem tudok. Köhögtem, sípoltam, az éjfekete sötétségébe neonlila cakkok bevillanását láttam. Szorított a fejem, görcsölt a hasam, fel sem fogtam, mi történik velem.
