Gyerekkoromban sokat utaztam vonattal, jobban is szerettem a busznál. Valahogy megfogott a hangulata. Igaz, hogy koszosabb, büdösebb, pontatlanabb, de én mégis azt választottam. Gyakran kellett átszállnom, várnom a csatlakozásra. A pályaudvarokat már feltérképeztem, ismertem őket a büfétől a wc-ig. A legtöbb lehangoló volt: vasak, kövek, korom, kosz és bűz. Vasúti idill. Általában ültem magamban, kikapcsolva a környezetet és csak néha figyeltem oda a hangosbemondóra. Gondolataim elkalandoztak, olykor olyan messzire, hogy meg is lepődtem amikor valami vagy valaki visszarántott a valóságba. -A testem itt van, egy pályaudvar várótermében. Mennyivel szebb világban jártam!-
Aznap csípős hideg volt, bár már áprilist írtunk és a nap is kikukucskált, de azért én még fáztam. Fűtés nem volt. Ilyenkor már nincsen. Itt télen sincsen. Gondoltam rágyújtok, jólesik az ilyen időben. Kimentem a peronok elé, kerestem egy padot, majd miután alaposan végignéztem, hogy nem lesz-e koszos tőle a ruhám, leültem. Ahogy szívtam a cigarettát, tekintetemmel elkezdtem vizslatni a környezetemet. Jó aprólékosan, ahogyan ilyenkor szoktam. Kiszúrtam egy magányos gazt. Látszott rajta, tele van életerővel, csak úgy duzzad. Semmi különös, csak egy értéktelen gaz a sok közül. Na de mégis, ez különleges volt. Szembeszegült a lehetőségeivel, előtört a rideg kövek közül és zászlóvivőként hirdette az életet. Hirtelen gyönyörűnek láttam a maga szemtelenségében. Ahogy peckesen állt a kisajátított területén, ellopva a napsugarakat a kövektől, élénk zöldjeivel letaglózva a szürkeséget, az maga volt a csoda. Az élet csodája.
-Fiam, nem veszel szép virágot?
Felnéztem, és egy cigányasszony állt előttem, kezében kis csokrokba kötött nárciszokkal. Szépek voltak a rikítósárga színükkel, látszott, hogy frissen vágták őket. A nő kedvesnek tűnt, mosolygott rám a hiányos fogsorával.
-Csak húsz forint öt szál.
Visszamosolyogtam rá, megcsodáltam a virágait, majd ránéztem újra a gazomra. Ez már az én gazom. Mennyivel szebb volt a halott nárciszoknál! Elővettem a zsebemből egy húszforintost és odaadtam az asszonynak.
-Tessék, ez az öné. Kifizetek öt szál virágot, de nem kérem őket. Viszont arra kérném, hogy holnap öt szállal kevesebbet vágjon le, hagyja őket a helyükön. Annak az ötnek az árát adom most oda.
-Rendben, így teszek. -még mindig mosolygott, amikor elment, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon bolondnak tart-e.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Győri Nagy Attila