Horváth János : Az alakváltó

Nyomtatás

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.
– Hiányoztam?
– Nagyon.
A fiú felkelt az ágyról, és átölelte az asszonyt. Érezte az illatát. Valamilyen keserű illatot, egy gyógyszer keserű, nehéz illatát. Ezt érezte akkor is, amikor anya elment. A fiola kiborult az éjjeli szekrényen, de tartalma már alig volt. Anya megitta mindet.
– Tudom, hogy el fogsz menni megint – suttogta a fiú, inkább csak úgy magának.
– Csináltam húslevest. Kéred?
– Nem, most nem. Válaszolj anya!
– Igen, majd elmegyek, de még nem most. Dolgom van, meg kell tennem valamit, amit elmulasztottam, amíg megtehettem volna.
A fiú lehajtotta a fejét, és azon gondolkodott, anya mit nem tett meg?

Az alakváltó ismét alakot váltott. A fiú nem látta jól, most mivé lesz anya. De tudta, ha azt mondja, visszajön, akkor hamarosan újra fogja látni. Apa alakja vált ki a sötétből. Az alakváltó visszahúzódott az árnyékba, leült a szekrény melletti székre.
– Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte a fiút, inkább gyengéden, mint számonkérően. Amióta anya meghalt, a fiú nagyon csendes, visszahúzódó lett. Jövőre iskolába megy, jó lenne, ha többet járna a többi gyerekkel játszani. Apa váratlanul rákérdezett.
– Már megint itt volt az alakváltó?
– Pszt! – halkította le a hangját a gyerek – még mindig itt van. Csak nagyon szégyenlős, nem mer előjönni a szekrény mellől.
Apa a szekrény felé nézett, de nem látott senkit.
– Jól van, aludj! Holnap nem dolgozom, kimegyünk a tóra horgászni. Korán kelünk, hogy délre legyen halunk elég.
Apa kiment a szobából. Az alakváltó előjött rejtekhelyéről, és odament a fiú ágyához.
– Hát, te hogy kerülsz ide? Neked nem anyával kellene lenni? – kérdezte a fiú az alakváltót, aki most egy ötéves kislány alakját öltötte fel.
– Én tudom, hol van anya – szólt vékony hangján a lányka.
– Na, hol?
– A pajtában. Éppen tüzet rak, mint két éve, amikor elfelejtette, hogy ott játszom a széna bálák tetején.
– Te semmit sem változtál. Megint fantáziálsz – mondta a fiú a húgának.
– Nem. Most nem.
– Te tudod, mi történt akkor?
– Igen, mindent láttam.
– Igaz, hogy apa, és az a lány, a Gizi ott voltak aznap este?
– Igen. De mire anya megérkezett, már elmentek. Azt nem tudom hova.
– És most miért rak tüzet anya?
– Megmondjam? – incselkedett a kislány.
– Hát, persze. Különben nem kérdezném.
– Apa megint bent van a Gizivel – mondta halkan a kislány. – Különben, most vagyok itt utoljára. Anya megtette, amit két éve akart megtenni, de én lettem az áldozat. Ne várd őt. már nem jön vissza többet.

Az alakváltó lassan zsugorodni kezdett, majd végleg eltűnt a semmibe. A fiú megnyugodott. Odament az ablakhoz, és nézte a tüzet. Látta, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok. Tudta, nehéz idők jönnek, de nem sietett, nem hívott segítséget.