Péntek délután a forradalmiság is alszik. Nincsenek betonkerítések, szögesdrót csíkok, pengékkel szőve, hogy elvigyék az álmot. A péntek jó nap a meditációra. Már mögötted van minden, ami ellehetetlenít, hazugságba kerget, nem tisztelve semmi tekintélyt. A péntek már jó. “De csütörtök, a babonák napja, amikor a legnehezebb.” Felfordult világban élek. Minden más helyen van, mint a megszokott, és én nem találom a helyem. Te elmentél, mert menned kellet, te pedig még nem érkeztél meg. Ebben a felemás állapotban még a lélegzetvétel is fáj. Az izmaim feszülésére koncentrálok. Görcsök végig a testemen, megfeszült idegrendszerem játszik velem. Oda kell menni, és meg kell mondani, hogy kezd valami értelem nyiladozni bennem, felvilágosult agyammal igyekszem felfogni, megérteni a jelet, amit küldesz felém. Reménytelen. Nem merem érteni, amit értek. Péntek van, és ebben a délutáni bódulatban megrekken az idő. Régóta vágyom rád, de messze vagy nekem. A folyó, amely elválaszt minket, sebes sodrásával ledönt a lábamról. Mennék feléd, de nincsenek hidak, még csak gázlók se tudnak segíteni. Félek, rajtam már a közelséged sem segítene. Érzem az illatod. Napraforgóba csavart szemed, átható, égető tekinteted. Vállamon kezed, megpaskolod, és egy jóízűt nevetsz rajtam. Mert péntek van, amikor a vágyak útra kelnek, mezítláb taposva az éles köveket. Estére elfáradok. Visszatérek búvóhelyemre, a csillagok alá.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Horváth János