A cukorka bolt előtt áll. Nézi a kirakatot, a sok szép, színes cukorkákkal teli üvegtartót. Gyerekkorában állt meg így a Pozsonyi úton, egy trafik előtt.
– Nézd, mama! Sípcukor – mondta minden reggel, amikor Szentistván parkba mentek a mamával.
Rázúdultak az emlékek, a gyerekkor legszebb emlékei. Különösen egy ragadt meg benne az évtizedek során, Panniról alkotott képe, amit nem fakított az idő.
Állhatatos gyerek volt, sosem hagyta nyugodni, ha a fejébe vett valamit. Küzdött érte. Mindig elérte a célját, ha meg akart kapni egy labdát, vagy egy felhúzható versenyautót. De a sípcukor, Isten tudja miért, az más. Azt ki kell érdemelni. Azt nem lehet csak úgy megkapni. Ezek a reggeli szertartások. Ő ott áll a kirakattal szemben, és szabadjára engedi a fantáziáját. A kakas nyalókát megkaphatta volna, de a sípcukor nem tartozott a könnyen elérhető édességek közé.
– Veszek neked Pischingert – mondta a mama ilyenkor. – De csak hazafelé.
Ennek a süteménynek varázslatos neve volt. Egy habos, kakaókrémes, csokoládéval bevont fánktészta, amely a nevében hordozta a titokzatosságot, amit csak félve lehet kimondani. A presszós nő sokáig főzte a kávét. Addig ő összeszedte a bátorságát, mert ki kellett mondania a sütemény nevét. Szégyellte, hogy ilyen nevet adnak egy kedvencnek, de hát, nem volt mit tenni, ki kellett mondani, ha meg is akarta kapni.
– Tessék, fiatalúr, mit adhatok? – mosolygott a presszós nő. Szándékosan kivárt, tudta, eltart egy darabig, amíg a fiúcska kimondja a bűvös szót.
– Pis…
– Igen, hallgatom.
– Azt az izét kérem.
Mama nevetett. Minden nap eljátszották ezt a játékot, amikor betértek egy kávéra, és arra a furcsa nevű süteményre.
– Ez komoly dolog, kérem. Én izét nem ismerek. Tud olvasni? – kérdezte a megszeppent fiúcskát a presszós nő.
Érdekes, hogy az emlékezetében megmaradt ez a lány. Fekete blúz, fekete szoknya, és fehér simára vasalt előke, vagy inkább kötény. És a mosoly az arcán. Életében először érzett vonzalmat valaki iránt. Ismeretlen, homályos érzés. Izgalomba hozta, amikor meglátta a lányt. De igazából nem tudta, hogy mit is érez. Húzta az időt.
– Persze, hogy tudok olvasni – mondta magabiztosan. Mama odakapta a fejét, miközben kortyolgatta a forró feketét.
– Már honnan tudnál? – kérdezte.
– Apa tanított meg rá.
– Dehogy tanított, honnan veszed?
– Tessék. Az van odaírva a táblára, hogy Férfiak, a másikra meg hogy Nők – mutatott a fiúcska a szembe levő ajtókra.
– És ide mi van írva? – csapott le rá a presszós nő.
– Pisi.
– Nem, nem az. Olvasd el figyelmesebben!
– Pisinger.
– Úgy van – mondta felszabadult nevetéssel a presszós nő. – Kér rá tejszínhabot a fiatalúr?
– Kérek – szólt határozottan a fiúcska, és nagyon elégedett volt magával. Ezért még a sípcukrot is megkaphatom – gondolta, és elkomorult. Lehet, hogy azért ennél többre lesz szükség.
Pálmai bácsi, az öreg zsidó a másodikon lakott. Az volt a szokása, hogy amikor találkoztak, megkérdezte a fiútól, elég bátor-e?
– Persze, hogy az vagyok – válaszolt megjátszott sértődöttséggel a fiúcska.
– Lássuk! Mondd ki, hogy faszagyerek vagyok!
Pálmai bácsi ilyenkor egy cukorkával jutalmazta a bátorságot. Amikor a mamának dolga volt, el kellett mennie, akkor a fiút bízta meg azzal, ha csöngetnek, akkor menjen, és nyissa ki a liftet. De ne menjen fel senkivel, mert nem fog tudni lejönni, csak a lépcsőn.
– Kicsi vagy még, a lift nem érzékeli a súlyodat – mondta a mama. – A liftpénzt megtarthatod.
Harminc fillér volt egy menet, fölfelé. Két menetből már megvolt egy gombóc fagylalt Medvééknél, a Visegrádi utcában. Egy nap, hiába keresett többet a liftezéssel, legfeljebb két gombóc fagylalt árát tarthatta meg. A többit be kellett dobnia a gázóra melletti papírdobozba.
Ma jól keresett. Vívódott, menjen Medvéékhez, vagy titokban sétáljon el a Pozsonyi útra, és vegye meg, az annyira áhított, a kirakatban kívánatosan mosolygó sípcukrot? A Pozsonyi úti séta mellett döntött, de, egyedül nem mert nagyobb utat megtenni, mert mama megtiltotta, hogy elcsavarogjon, amikor dolga van. Pannit hívta. Panni a zöldséges lánya, már iskolás nagylány. Sokan megfordultak utána, mert szőke, hosszú haja vonzotta a férfiak tekintetét, és kezdett gömbölyödni is, ahol kellet. Csípője is szélesedett, ahogy a kamaszlányoknak, mikor megérnek, és zamatos, kívánatos gyümölcsként kínálják magukat a világnak. A fiút azonban, nem izgatták Panni domborulatai, ő a lábaiért volt oda. Gyakran töltötték együtt, az időt, mert a mama Pannira hagyta, ha hosszabb időre el kellett mennie, és nem vihette magával a fiút. Ilyenkor átment hozzá, és ott töltött néhány órát. Panni mesélt neki, vagy játszottak. Láthatólag, a lány is élvezte a dolgot, mert nem csak a pénzre volt szüksége, amit kapott a felügyeletért, de a fiú okos, nyílt tekintete, intelligenciája is lenyűgözte.
– Elkísérsz? – kérdezte a fiúcska, és reménykedett, hogy a lány, igent mond neki.
– Persze. Mit kapok érte? – incselkedett a lány a fiúval.
– Fagylaltot. Megfelel?
– Nagyon is. De van egy kis dolgom, mielőtt elmegyünk. Aztán, útba ejtjük az boltot, és mehetünk is.
Panni okos volt, tudta, nem csavaroghat el a fiú anélkül, hogy ne tudnák, merre jár. Gondolta, bemegy a boltba, és szól az anyjának, hogy a fiúval van. Ne aggódjon érte mama, ha hazajön, és nem találja.
Meleg nyári nap volt, és Pannin csak egy szál ruha volt, amit eléggé felhúzott, amikor leült az íróasztalához.
– Meg kell csinálnom a leckémet – mondta a fiúnak. – Mikor is mész iskolába?
– Az ősszel. Ide nem messze, a Csanádi utcába.
– Én is odajártam. De ősztől már középiskolás leszek.
A fiú figyelte, ahogy a lány koncentrál. Néha a szájába veszi a ceruzát, és megrágja a végét. Letérdelt a földre, és nézte a lány gyönyörű lábait. Közelebb ment, és átölelte az annyira vonzó testrészeket. Panni nem húzódott el, gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét. Valami borzongás futott át a testén. Magához húzta a kisfiút, aki egészen szorosan ölelte őt. Hallotta a gyerek zihálását. Soha nem érzett hasonlót. Kigombolta a ruháját. A fiúcska a mellei közé fúrta fejét, és sírni kezdett. Érezte, ahogy a meleg könnyek szétáradnak a testén. Lassú, hullámzó mozgása ösztönösen arra késztette, hogy maga is a fiúval mozogjon. Panni még nem érzet ilyen gyönyört. Még nem fedezte fel a testét egészen, de tudta, valami olyasmi történt, ami soha többé nem fog megtörténni vele. A fiúcska zihálása is csillapodott. A pillanat, amikor a fiú teste megremegett, leírhatatlan volt. Ő nem tudta, mi történt, de amikor később visszaemlékezett azokra a csodálatos másodpercekre, nem volt számára kétséges, hogy a lány átsegítette őt élete első orgazmusán.
Csend lett. Nem szóltak, nem tudtak szóhoz jutni. Panni tért magához elsőként.
– Vihar lesz – mondta csendesen.
– Akkor nem megyünk most sehova? – kérdezte a lányt.
– Nem, de hoztam neked valamit – mondta, és kinyitotta a tenyerét. Egy sípcukor volt benne.
Budapest, 2019. július
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Horváth János