Cancurka
/ macskagenerációk/
írta:Koosán Ildikó
Egyesek szerint bizonyosan kár ilyen történeteket leírni, hisz mindennaposak, máshol is előfordulhatnak, mégis úgy érzem az én történetem különleges. Leírásával szeretnék emléket állítani kissé szokatlan módon Nekik, akik életünk egy szakaszán önzetlenül örömet és jókedvet varázsoltak otthonunkba. Egy kertes családi házban a háziállatok is előbb, utóbb otthonra lelnek. Semmi különleges nem volt abba, hogy egy szép napon a szomszéd macskája, aki nálunk is többször jobb falatokhoz jutott, egyszer csak elővezette a hátsó fás színből a legújabb szaporulatot, két pöttömnyi kismacska személyében. Természetesen rögtön gondozásba vettük, a névadót is megtartván, melynek során a tiszta fekete s erősebb a Szürke Szem, a kisebbik nyámnyila pedig a Canzurka nevet kapta. Abban teljes volt az egyetértés, a macskák maradnak. Canzurka és Szürke Szem jó ideig a legteljesebb jólétbe nevelkedett, szépen fejlődtek a süldő kor eléréséig, csak az egymásra való féltékenység okozott néha-néha feszült viszonyt közöttük. Canzurkát én egy picit többet kényeztettem, most már bevallhatom, Egyszer- egyszer még a lakásba is beengedtem, de a legnagyobb örömet azzal okoztam, ha kerti padon ülve az ölembe újságpapírt teregettem, s megengedtem, hogy odatelepedjen. Mennyire örült. A körmeit kinyújtva, behúzva serényen dagasztott az újságpapírt gondosan átlyukasztgatva, miközben a lehető leghangosabb dorombolással adta tudtomra a boldogságát. A kis fejét olyan erővel nyomta az ölembe, hogy akarva akaratlanul is simogatással kellett viszonozni ezt a túláradó szeretet megnyilvánulást.
A lányom kisgyermekként többször megkérdezte – és bevallom nem tudtam rá igazán válaszolni- mi dorombol a macskába? Hiába magyaráznánk a fizikai történések legaprólékosabb fázisait, nem mondanánk el a teljességet, hisz azon túl, az érzés, igen a boldogságérzés az állatnál is fellelhető reflexei módosítják és alakítják ennek a hangnak az általunk észlelhető formáját. Gondolom, ahogy az ember életében, neki is ezek voltak a legszebb napjai, a biztonságérzet és szeretet, a valahová, vagy valakihez tartozás „tudatának” átélése. A fehér, de több helyen szürke, fekete foltos bundájában, okos szemével és azzal a kedves kis rózsaszín orrocskájával teljesen belopta magát a szívembe ez a macskalány. Ő meg bizonyára valami macskatársnak, magához hasonlónak képzelt, mert a szokottnál kifejezetten több bizalmat tanúsított irányomban. Mindenáron mellettem, velem akart lenni. Minden lehetőséget kihasznált, hogy ezt megtegye akaratosan, célratörően. A nyári időszakra való tekintettel akkortájt szereltük fel a szúnyoghálókat az ablakokra. Cancurka a szúnyoghálón felmászva és egyensúlyozva nyávogott, ordított, sírt, mint a gyerek, hogy bejöhessen, hogy közelembe legyen. Volt, amikor megszántam, készpénznek vette, ha így viselkedik, eléri amit akar.Egyszer aztán ahogy lenni szokott nála is elérkezett az idő, az utolsó percek a kismacskák születéséig. Délután volt, kint ültünk a kerti padon, ő az ölemben az újságpapíron. Felugrott, éktelen nyávogásba kezdett. Láttuk miről van szó, gyorsan hoztam egy nagyméretű dobozt, laposat, hogy kilásson, vattával béleltem az alját, és beletettem. Elfogadta. Igen ám, de az éktelen nyávogásra, sírásra a szomszéd kutya a kerítéshez jött és ugatni kezdte, ő nekiugrott, én elkergettem, bár nem tudott átjönni, de macskát szemmel láthatóan zavarta. Hozzám szaladt többször, mint aki tőlem vár segítséget, aztán újra dobozba. Azt hiszem én megkönnyeztem, de úgy tettem mintha nem erről volna szó. Nyugtattam, ahogy tőlem tellett a szokott becéző szavakkal, értette. Végül ott nyüzsgött három kisegérnyi apróság a dobozban. Hihetetlen, mennyire átváltoztatja az anyai szeretet az állat kinézetét, lehet, hogy képzelgés, de ott feküdt győztesen, kimerülten, valami érdekes megnyugodott kifejezéssel, végtelen puhasággal. A doboz mégis kicsi volt. Nem tudott rendesen elhelyezkedni az egyiket szerencsétlenül agyonnyomta, talán elfogadható, a legsatnyábbat.
Következett a kismacskás időszak. Játszott velük, etette, ugrált, szaladgált. Jó anya volt. Mosdatta, nyalta, takarította őket fülüktől a farkukig, és még tovább is. Megvolt a névadás. A kis feketét Korminak, a szürke cirmost Micusnak neveztük el. A pajkosság a macskákra is jellemző lehet. Erre abból következtettem, ha már jól laktak, akkor is nyúzták szegény anyjukat. Cancurka egy ideig tűrte, de aztán morgott, szétvágott közöttük, ami inkább további játékra sarkalta őket, addig – addig, míg az anyjuk kiugrott a dobozból magukra hagyva a hoppon maradt siserahadat. Örültünk nekik, változatosságot, természetközelséget jelentett a jelenlétük. Elcsavarogtak, de újra és újra visszajöttek. Nem tudom igaz –e, azt mondják a macska a házhoz hű, nem a gazdához, én mintha másként láttam volna.
Az egyik délután Cancurka hozzám jött, simogattam, nyávogott, mint aki mondani akar valamit, aztán elindult kifelé, biztosan képzelődés, hogy visszanézett, mint aki a gyerekeit rám bízza, úgy láttam akkor, és aztán soha többé….
2008.
*
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Koosán Ildikó
