Éppen csak hajnalodott. Hűvös, szeles napnak nézett elébe a város. A széllel néhány csepp eső is jött. Felhő nemigen volt az égen, meg ha volt is, azt még így hajnali négy óra tájban nem nagyon lehetett látni.
– Megjöttem Dénes bácsi! Átöltözöm, aztán megfuttatom a Hunt egy kicsit.
– Rég járt nálunk, már azt hittem nem is akar jönni többet! De aztán láttam a szekrényben a csizmáját meg a ruhákat. Gondoltam, csak nem hagyja itt szó nélkül őket.
– Elnézést Dénes bácsi, de annyi minden összejött, aztán meg elutaztam egy hónapra, és sok minden elmaradt, amit most kell majd bepótolnom.
– Na, menjen csak, még főzök egy kávét, és lassan én is készülődök.
A téglával lerakott folyosón az öltözőszekrények sora, és két-három hosszú pad volt. Dénes bácsi ott lakott a folyosó végén balra, egy kicsi szobában, ami iroda, hálószoba, nappali és étkező is volt egyben. Talán tizenkettő négyzetméter lehetett. Egy öreg íróasztal, egy ágy, egy kétajtós nagy szekrény, egy kicsi éjjeliszekrény, és egy kerek öntöttvas kályha a sarokban. Ennyi volt a szoba berendezése. Vastag pokrócdarab a földön, amin az öreg tacskó lustálkodott. Ha valaki megnyitotta a folyosó ajtaját, már ugatott is.
Dénes bácsi zsoké volt, de már kiöregedett belőle, aztán itt a méntelepen tudtak neki munkát adni. A fiatalokat tanította lovagolni, meg az állatokat gondozni. Mert egyik, a másik nélkül nem megy. Aki lovagolni akar, annak előbb rendbe kell tenni a lovat. Fényesre kefélni a szőrét, a patáit megtisztítani, és kiganézni alóla vasvillával. Aztán seprűvel tisztára seperni a követ. A ganét pedig talicskával hátratolni az udvar végébe. Új almot kell rakni a ló alá szalmából, aztán lehet csak nyergelni. Mindenki magának, mert erre a munkára ott nem volt ember. De ha lett volna, akkor sem csinálta volna meg. Dénes bácsi mindenkinek egyszer mutatta meg, mit, hogyan kell csinálni. Onnantól kezdve aztán dolgozni kellett, különben nincs lovaglás.
Már hiányzott az öreg ló, akivel, sok bajomat megosztottam, és aki meghallgatott, bár a feltett kérdésekre sosem válaszolt. Se jó, se rossz tanácsot nem adott. Néha horkantott egyet, és olyankor, mintha a bőre külön lenne a testétől. A farától a nyakáig egy hullám szaladt végig a hátán. Ezt csinálta akkor is, amikor a kemény kefével hozzáértem. Tizenhat éves volt már. Koromfekete herélt nóniusz, egy körömnyi fehér folt sem volt rajta sehol.
Végig mentem a sötét udvaron. Az istálló falán égett egy lámpa, talán negyvenes izzóval. Felette rozsdásodó ütött-kopott zománcozott fémcilinderrel, amit a szél neki-nekicsapott az istálló falának. Árnyékom – ahogy közeledtem a gyenge fényben az istálló felé – egyre nagyobbá vált. A hűvös időben a leheletem fehér foltként hullámzott az arcom előtt, amit a szél egy pillanat alatt elkapott és lenyelt. A kétszárnyas nagy ajtó, három méter magas lehetett. A felső egy méterét csak akkor nyitották ki, amikor a lovak is kijártak. Az alsó ajtó nyikorogva nyílt. Beléptem a félhomályba. Csak egy petróleumlámpa világított a faoszlopon, ami az előtér közepén volt. A tömény ammónia illattól a szemem könnybe lábadt, és az orrom is folyni kezdett. De csak azért, mert rég voltam már itt.
Óvatosan elindultam balra a széles folyosón, ahol a lovakat csak a strajfa választotta el egymástól. Ez egy erős, 10 cm átmérőjű fagerenda, egy hosszú rúd, melynek egyik végét a jászolhoz, a másikat, ami a folyosó felé volt, azt a födémről lelógó lánchoz erősítették. A folyosó végén volt egy kis lámpa, amiben szintén csak negyvenes izzó lehetett. Megkerestem a kapcsolóját. A régi porcelán billentyű gömbölyített végét egy kicsit befelé nyomva kellett tartani, és úgy felkapcsolni a villanyt. Halvány fény gyúlt az istálló végében, éppen csak annyi, hogy a lovak mozgolódni kezdtek, és dobbantottak egyet-egyet patáikkal a kövön. Farral a folyosó felé voltak, két sorban. Akik jobban megfértek a másikkal , azok kerültek egymás mellé. A jobb oldalon Gitár, Hun, Fakír, ők barátok voltak. Már, ha van barátság lovak között.
Halkan szólítottam a lovat:
– Hun, én vagyok, megismersz még?
Illik szólni, mielőtt az ember bemegy a ló és a strajfa közé, mert ha megijed, akkor rúg, de nagyot.
Hun hallotta a hangomat, és hátracsapta a füleit, de nem mozdult.
– Hun, patát! – megütögettem a ló hátsó lábszárát.
Emelte is a lábát. Balkézzel megfogtam a patája felett, és jobb kézzel kiszedtem a patkóba ragadt szalmát, majd kaparóvassal szépen letisztítottam a patát is. Aztán a többi lábával is elvégeztem ugyanezt. Na, most már nem fog rúgni. Bementem mellé, közben beszéltem az öreg lóhoz, hogy biztos megismerjen. Láthatóan jó kedve volt. A zsebemben mindig ott lapult egy félbevágott alma. Szájával már matatott a jussa után, amit meg is kapott. Aztán az öreg ló viccesen a strajfához szorított, és nemigen akart arrébb menni. Megijedni nem szabad, mert azt az állat rögtön észreveszi.
– De nagy disznó vagy te öreg! Ez a hála az almáért?
Aztán egy rövid, de erős, és pontos horogütés az utolsó borda alá, megtette a hatását. Egy horkantással, és fejrázással helyre állt a rend.
– Miért kell ezt minden alkalommal eljátszanod velem? Nem is értem!
A paták tisztítása, ganézás, seprés, és az új alom után jöhetett a nyergelés. Két hónapja nem ültem lovon, és már nagyon hiányzott.
Nyolcasozás ügetésben, aztán egy kis rövid vágta, mert hely az nem sok volt. Egy félig elkorhadt, vastag akácfatörzs felett ugrattunk néhányat. Ez az, ez hiányzott, de nagyon.
Éreztem, hogy baj lesz, mert a nyereg kezdett félrecsúszni.
– Hő! Hő! Fogtam vissza a lovat, de már estem is lefele, kantárral a kezemben. A ló megfarolt, majd szembe állt velem. A felső ajkát felhúzva a fogait mutogatta, mintha kinevetne. Aztán elindult az istálló felé, hasa alatt a lefordult nyereggel. A kantárnál fogva húzott magával.
– Állj meg! – az anyád jó istenit! A pálcával egy hatalmast húztam a ló farára. Csak úgy porzott. Meglepődött az öreg Hun és szembefordult velem. Sosem bántottam a pálcával, de most muszáj volt. Felálltam és visszaigazítottam a nyerget a ló hátára. Most láttam a hajnali derengésben, hogy két lyukkal arrébb van a hevederen a dupla-csatos szíj, mint kellene. A térdemet a lónak támasztva húztam a szíjat, de nem ment.
– Már megint kezded öreg?
Aztán bal kezemmel feszesen tartva a szíjat, a másik kezemmel egy kemény jobb horgot nyomtam a ló utolsó bordája alá. Hun a farkát égnek emelve, tornádószerű szélviharral engedte ki magából a levegőt.
A lovászgyerek az istálló falát támasztva, hangosan röhögött.
– No, ez levitte volna még a sapkámat is!
Még egy gyors rántás bal kézzel, és a csat is a helyére került. Hun beletörődött, hogy a lustálkodásnak vége. Egy óra mozgás reggeli előtt, még nem ártott meg senkinek.
A méntelep istállóinak és épületeinek nyers téglahomlokzata gyönyörűen volt fugázva, különbül nézett ki, mint a modern betonelemekből összeállított, nyúlketrechez hasonlító kilencemeletes tákolmányok. Ezek ugyan lakást adtak az embereknek, de lelket nem. Annak is elvette, átformálta, vagy valami közös maszlaggá gyúrta a lelkét, akinek volt. Ott dolgoztam ezeken az építkezéseken, és közben szégyelltem, amit csinálok, hiszen ami itt épül, az nem otthon, csak lakás. Az otthon, az valami egészen más, ami nem mérhető négyzetméterekben, és nem mérhető emeletekben sem. Szerettem ezt a régi épületet, ami egy saroktelken volt, és szellőzőablakok sora figyelte az őt körülvevő panelrengeteget. A régi kaszárnyaépület még mindig büszkén állt a Lövölde úton. Aztán az élet úgy hozta, hogy az én irányításommal kellett elbontani. Helyén most egy gyorsétterem áll. Szándékosan nem írom le a nevét, mert nem szeretem ezeket a gyors dolgokat.
Itt, az utcasarkon a mének vágyakozó, és a kancák fájdalmas nyerítése és horkantása verte fel sokszor a csendet, amit a magas kerítésen kívül is hallani lehetett. Itt nem fogantak szerelemcsikók. Itt a lábbéklyók, dupla pányvák, farokfáslik és fedeztetőkarámok szorításában fogantak a kis jószágok. A sárló kancák illatára még a herélt mének is megvadultak, és rángatták a kötőféket az istállóban. Rúgtak a levegőbe, a semmibe, úgy, hogy a csontjuk is ropogott belé. Az öreg Hunhoz sem volt tanácsos ilyenkor közel menni, mert eszét vesztve hol jobbra, hol balra dobálta magát a strajfák között. Aztán lenyugodtak, amint az erőszakos nász véget ért, és a kiváltságos fedező mént egy vödör hideg vízzel leöntötték, hogy megnyugodjon, és a helyére vezethessék.
Az öreg Hun is lenyugodott. Megpaskoltam a mokány ló nyakát.
– Ugye neked is jólesne egy kis boldogság?
A ló nem szólt rá semmit, csak a zablát rágva, egy lemondó fejrázással tudomásul vette, hogy számára ez már sosem jön el.
– Öreg, azért nekem kívánhatnál valami jót, mert rám férne.
De nem kívánt! Meg különben is, mi az, hogy boldogság? Hunnak a boldogság néhány szóban meghatározható, hiszen ő csak egy egyszerű állat, és a vágyai beteljesülése egyben a boldogságot is jelentette a számára. Abrak és víz, állva vagy fekve alvás, neki mindegy volt.
Az én boldogságom viszont sokkal bonyolultabb mederben haladt, de ezt Hun nem érthette, és nem is igazán fogta fel. Ő csak azt érezte, ha ingerültebb voltam. Akkor a füleit hátracsapva figyelt minden kis neszre, majd a száján fújta ki a levegőt, pffrrrrr hang kíséretében, és finoman dörgölődzött. Ettől mindketten megnyugodtunk, és a közös munka is szórakozás volt. Az öreg ló szeretett bohóckodni, mint a kiscsikók. Rúgott három-négy aprót a levegőbe, majd egy két-lábon-állást is bemutatott. Nem azért, mintha megakarna szabadulni tőlem, hanem csak úgy jókedvében.
Teltek a hetek és eljött a tél. Az első havat a lovak patái beletaposták a földbe, és csüdig sárosan kerültek az istállóba. Még a téglás előtérben meg kellett tisztítani a lovak lábait, hogy ne száradjon rá a sár. Ehhez a vastag faoszlophoz kötöttük őket, majd mosókefével, és vízzel jól megdörzsöltük a lábaikat.
Eltelt néhány nap úgy, hogy nem tudtam lovagolni menni. Pedig nagyon hiányzott már az öreg ló társasága. Végre péntek lévén a feladatok is fogyóban voltak, így a heti munka után, jó kikapcsolódást nyújt egy hajnali lovaglás. Szokás szerint váltottunk néhány szót Dénes bácsival az öltözőben. Egészségről, és egyéb hétköznapi dolgokról. Majd sietve indultam az istállók felé, ahonnan egy teherautó járó motorjának büdös gázolajszagát hozta felém a szél. Dízelmotor kopogó hangja is hallatszott már, amibe valami furcsa, és jóval erősebb dobogás zaja is vegyült. Aztán ostorcsattogást és káromkodást hallottam. Mi ez? Lépteimet meggyorsítottam, és a legrövidebb utat választottam az udvaron keresztül. Egy teherautót pillantottam meg. Vasráccsal körbevett platóján a fent lévő két ló, már az autó rácsához kikötve, idegesen dobogott. A plató hátsó ajtaja lenyitva, és egy ferde, hosszú deszkarámpán éppen az öreg Hunnal küzdött két lovászgyerek. Hun nem akart felmenni a rámpára. Nyerítve két lábra állt, majd hatalmasokat rúgott.
– Mit csináltok a lovammal? – förmedtem rájuk.
– Ez nem a te lovad! A méntelepé, és megy a vágóhídra!
– Nem megy ez sehová! Azonnal vigyétek vissza
– Te, nem parancsolsz nekünk. Megmondta az igazgató, hogy melyik lovakat kell leadni, és kész!
– Dénes bácsi tud erről?
– Neki sincs semmi köze hozzá, ő csak tréner. Na, menj az útból, mert kapsz te is az ostorral!
– Ne üsd már, az anyád jó istenit! – ordítottam rá a lovászgyerekre. Add ide a szárat, és menjetek inkább hátrább! Aztán megpaskoltam az öreg ló nyakát, majd a fülei között megvakargattam a fejét, végigsimítottam egészen az orráig. Az orra felett lévő lágy részt egy kicsit összenyomva. Az öreg ló rázott egyet a fején, és kezdett megnyugodni.
– Gyere öreg! – és csendben felsétáltunk a rámpán, csak a paták ütemes dobogása hallatszott, amit soha többé nem tudok elfelejteni. Aztán kikötöttem a másik két ló mellé.
– Mindent köszönök öreg, amit tőled kaptam! Ne haragudj rám!
Lementem a rámpán és a leültem egy kis kőlépcsőre, ami egy befalazott ajtó előtt maradt ott. Hátamat az istálló falának támasztva, könnyek nélkül búcsúzva néztem a távozó autó után. Amint az út fordult, Hun még egyszer visszanézett rám, majd az autó eltűnt, a nagy boltíves kapu alatt.
– Ha ennyire szeretted, már holnap vihetsz belőle haza a Bableves kocsma melletti lóhúsboltból! – mondta röhögve az egyik lovászgyerek.
Felugrottam, és ha nyers fából lett volna a lovaglópálca, biztosan az utolsó csepp levet is kiszorítottam volna belőle. A lovászgyerekben bennakadt a nevetés, amint rám nézett. Aztán jobbnak látta csendben elsomfordálni. Dénes bácsi éppen akkor ért oda, fejét lehajtva, a köveket nézegetve közeledett, mintha valami érdekes lenne ott, és mintha csak a köveknek mondaná.
– Ez a sorsuk, fiam!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Adminguru
