Kő kaviccsal koccan,
hullámsírja megfeszül
kész a mű lásd ahogyan
szíve, lelke felderül.
Elvonul, már dajka ár,
szoktatás sem alap,
kiszáradt hűs homokban jár,
vár gyűjtögető kosarat,
formája még lehet rút,
hátha még meg is tört,
szépsége belülről nyújt,
édes vigaszt és gyönyört.
Drágakövek friss burka,
nyers szavakkal nem mutat,
nem is lesz értékes múltja,
ha senki érte nem kutat.
Ha megtalálod ne rejtsd el,
adj neki nevet és vigaszt,
melegítsd a tenyereddel,
míg nem puhítja a tavaszt.
