A három testvér, Okoska, Butuska és Röfi békésen éldegélt együtt, gazdájuk jó erős ólat készített nekik, védve őket a ragadozóktól. Éppen a reggeli moslék elfogyasztásához készültek, mikor egy erős kopogásra lettek figyelmesek.
– Ki az? – kérdezte Butuska.
-Csak én vagyok az, Ordas, a farkas – próbált kedvesen válaszolni. – Kérlek, engedj be, beszélgetni szeretnék.
Butuska megindult az ajtó felé, ám Okoska rákiáltott: – Megállj, te! Megőrültél? – majd félretolva testvérét, ő ment előre.
-Hát ide figyelj, te Ordas! Mi nem valami ostoba malacok vagyunk! Ide ugyan nem fogsz te bejönni.
-De miért féltek tőlem? Jámbor egy állat vagyok – próbálkozott tovább Ordas.
-Hogy állat vagy, az biztos, de közel sem jámbor. Félni? Ugyan már, ne nevettess! Hát te még nem hallottad a magyar népmesét a három gyilkos malacról és a farkasról? – kacagott Okoska.
-Nem. Nem olvasok meséket. Elmondanád, mi lett a vége?
-Dehogy mondom. Nézz utána, ha akarsz.
Ordas gondolkodott, gondolkodott, zavarta a gyilkos kifejezés, majd döntött.
-Legyen. De nehogy azt hidd, hogy megijedek pár nyamvadt malactól. Elmegyek a könyvtárba, elolvasom azt a mesét, de aztán visszajövök és ti lesztek az ebédem is, meg a vacsorám is.
Így is lett, a farkas elment az erdei könyvtárba, hogy utánajárjon a dolgoknak. Egy fiatal őzgida volt a könyvtáros, aminek nagyon megörült, folyt is a nyála rendesen, mikor meglátta. A gida azonban kedvesen köszöntötte.
-Szép napot, farkas úr! Csak közlöm, hogy könyvtárost nem eszünk, védi az erdei törvény. Miben segíthetek?
Ordas úgy érezte, az egész világ ellene van, de kitartó volt, nem adta fel.
-Egy mesére lennék kíváncsi. Három gyilkos malacról és egy farkasról szól. De nem akarom elolvasni -igazából nem tudott olvasni, de ezt szégyellte-, csak érdekelne, mi a vége.
-A malacok megeszik a farkast – az őzgida mosolya még szélesebb lett. – Egyébre nem kíváncsi?
-Megeszik? Hát az meg hogyan lehetséges? De ez csak mese, nem igaz?
-Óóóó! Álljunk csak meg egy kicsit. Hát nem tudja, hogy a magyar népmesék mind igazak?
Ordas újra lázasan nekiállt gondolkodni, majd meglátott két nyulat a sorok között. Már nagyon éhes volt és ez látszott is rajta, a könyvtáros is észrevette.
-Középületben és ötven méteres körzetében nincs vadászat. Huszonharmadik paragrafus – ezzel aztán jól felidegesítette az amúgy is egyre feszültebb ragadozót.
-Olyan törvény nincs véletlenül, te mindentudó, ami az éhes farkasokat védi? – üvöltötte, majd kirohant az épületből.
Egy egész napot gyalogoltam a könyvtárig, a nagy semmiért, most még egy nap, míg visszaérek a malacokhoz. Nem érdekelnek az ostoba meséik, megeszem mindegyiket, bármit is mondjanak – döntötte el.
Mire odaért, már alig állt a lábán, lassan egy hete, hogy nem evett, a bordái is kilátszódtak volna, ha nincs rajta szőr. A malacoknál addig is zajlott az élet. Sajnos, a gazda megkívánta a malachúst, így Rőfit elvesztették. Nagy szomorúságukat törte meg Ordas dörömbölése.
-Ki az? – szólt ki elkeseredetten Okoska.
-Én vagyok az, Ordas! Visszajöttem a könyvtárból, hogy megegyelek titeket – üvöltötte olyan határozottan, amennyire a maradék erejéből futotta.
-Akkor már te is ismered a mesét a gyilkos malacokról. Mégis ide mertél jönni?
-Tudod, Okostóni, én egy konzervatív farkas vagyok. Az őseim is ettek malachúst, én is fogok és nem érdekelnek holmiféle mesék.
-Hát rendben. De most rosszkor jöttél, éppen gyászolunk, Rőfit megette a gazda, már csak ketten maradtunk Butuskával – próbálkozott Okoska, hátha megszabadulnak Ordastól. – Gyere vissza pár nap múlva.
A farkas először hallott jó hírt napok óta, visszajött az életkedve, még az se zavarta, hogy a vacsora mennyisége csökkent.
-Ketten? Akkor viszont már nem érvényes a mese a három malacról – üvöltötte, majd berúgva a disznóól ajtaját, elkapta és megette a maradék két malacot.
A történetük így hamar véget ért, de legalább happy end-del zárult. (legalábbis azoknak, akik a farkasnak drukkoltak)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.12. @ 20:12 :: Adminguru