Horváth János : Szakítás

Nyomtatás

– Szeretsz? – kérdezi a lány.
– Szeretlek – válaszol a fiú.
– Miért szeretsz?
– Hogyan?
– Azt akarom tudni, miért szeretsz?
– Nem tudom, még nem gondolkodtam rajta.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen. Nem tudom, csak úgy szeretlek. Te tudod, miért szeretsz?
– Tudom. Kezdettől fogva tudom.
– És, miért szeretsz?
– Te miért szereted a friss, ropogós kenyeret?
– Mert jó az illata, és mennyei érzés beleharapni a ropogós héjába.
– Na, látod? Tudod te, hogy miért szereted a friss kenyeret, de hogy engem miért szeretsz, azt nem tudod?
– Most erre mit mondjak?
– Az igazat.
– Mert jó veled sétálni, jó veled beszélgetni.
– Ennyi?
– Most nem jut eszembe más. Ne haragudj, nem is értelek, miért fontos ez?
– Mert ez a legfontosabb. Hogy tisztában legyél vele, hogy miért vagyok fontos neked.
– Szeretlek, és kész.
– Nem elég.
– Most, mi bajod van?
– Semmi különös. Csak tudni szerettem volna, miért vagy mellettem, mi köt hozzám, miért szeretsz?
– Ha tudod, miért szeretsz, akkor mondd meg!
– Mert jó volt hallani a hangodat, mert imádtam az illatodat, ahogy hozzám érsz. Mindig libabőrös lettem, ha megfogtad a kezem, forróság öntött el, ha a fülembe súgtad, hogy szeretsz. Mert jó volt veled lenni, reggel melletted ébredni, ha csak ritkán is adatott meg nekünk. Mert nem tudtalak nem szeretni, el sem tudtam képzelni, hogy mással legyek.
– Értem. Csak nem tudom, miért beszélsz múltidőben? Holnap találkozunk?
– Nem. Holnap sem, és azután sem.
– Azért, mert nem tudom, miért szeretlek?
– Mert ha nem tudod megmondani, miért szeretsz, akkor nem is szeretsz. Érted?
– Nem.
– Na, látod, ezért nem is akarlak látni többet.

(Budapest, 2019. július)