M. Fehérvári Judit : Nagyapám még nem tudta…

Nyomtatás

In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte,
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett…
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is, kötözni, és oldani
– óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak –
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomjú gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke, s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a mennybeli színpadot.

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…

Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…

Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,
unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!

(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)