Azon a nyáron, amikor kisdobos lettem Alpáron nyaraltunk öcsémmel, alpári mamánál és tatánál. Meleg nyár volt nagyon, éjszakánként kint aludtunk a tornácon, igazi tornácos parasztházuk volt, utcára merőlegesen, hosszú ház, középen konyha és két szélén a szobák. Egyszer, amikor alpári mama már nálunk lakott, mesélte az egyik évfolyamtársamnak, hogy „szép lány voltam bizony, voltam vagy százhúsz kiló”, Ernő alig bírta a röhögését visszatartani, de a valóság az volt, hogy alpári mama, vagy Zsuzsika néni, ahogy az ismerősök hívták, valóban tetszett a férfiaknak.
Ezerkilencszáztizenkilencben a kiskunfélegyházi piacon ült a szekéren, amikor Deskó Márton odament hozzá és az mondta, „te hozzám jössz feleségül”, akkor látta először a vagyonos, nála jóval idősebb férfit, és dehogy is akart ő férjhez menni senkihez, legfőképpen Deskó Mártonhoz nem, de sok szava nem lehetett, így az alpári százhúsz kilós parasztlány férjhez ment a nála huszonöt évvel idősebb módos emberhez. Beköltözött Félegyházára. Nem sokáig tartott a házasság, mert Deskó Mártonnak, aki a fehérterror idején tagja volt az egyik különítménynek, így egyszer hajnalban, még a saját ágyában valaki golyót röpített a fejébe, a tettes soha nem lett meg, de alpári mama rövid házasság után ott maradt gazdag özvegyként. Erre a jómódra bennünket, unokákat az alpári tisztaszobában egy bútordarab emlékeztetett, nevezetesen a komód márványtetővel, ez az ominózus márványtető végül egy sírkövesnél landolt.
Mindenesetre a Deskó család nem nyugodott bele, hogy Zsuzsika ilyen rövid házasság után örökölte a nagy vagyont, pereskedni kezdtek, de a törvény az törvény volt, a vagyon maradt az örökös kezében, immár alpári székhellyel. Nem sokáig lehetett szegénynek nyugta, mert megtalálta Németh László, akkoriban katona volt éppen, minden eltávozásánál megjelent Zsuzsikánál, aki igencsak restellte a dolgot, próbálta végleg elküldeni, de tata, mert ő lett a mi tatánk, megfenyegette, ha legközelebbi hazajövetelére nem lesznek a templomban kihirdetve háromszor, kiírtja az egész családot. Kemény legény volt. De az lehetett a dédapánk is, mert amikor megszületett a tizenharmadik gyermeke, dédmama végleg ott hagyta azzal a nem várt ténnyel, hogy testileg a szülőágyon rekedt, lelke pedig mennybe szállt. Így azután a kemény munkához szokott parasztember ott maradt egyedül tizenhárom gyerekkel, nem volt ideje gondolkodni, a gyerekek sírtak-ríttak, úgy döntött lesz, ami lesz, ide mostoha nem kell, így azután egyedül nevelte őket, pontosabban a nagyobbak nevelték a kicsiket, időnként oda-odacsapott egy vesszővel, hogy egyenes maradjon a sor, de mind felnőttek, kivéve azokat, akik már ideje korán a felhők közé repültek. Zsuzsika úgy középtájon született. Öreg korában is sorolta a testvérek nevét, göcsörtös ujjaival nyomatékosította a számsort, több- kevesebb sikerrel. Urbán, Antal, Magda, Zsuzsika, Orbán, Pityuka, Józsika, Rózsika, aki a háború alatt halt meg, összenőtt a végbele és nem volt orvos, aki megoperálja, Urbán a fronton halt meg, huszonkét évesen, Luck városánál érte a halálos lövedék, éppen házasság kötése után három hónappal. Volt még egy Veronika is, aki vízkóros volt és tizenhat éves koráig élt. A többit nem tudom már megkérdezni senkitől.
Egyszóval alpári mama kövér volt és én is annak tartottam mindig magamat.
Kamasz éveim alatt indult el a csont sovány, mell és csípő-nélküli tviggy-i láz, a világ női társadalma bámulta és irigyelte deszka felsőtestét, nagy szemeit. Így utólag nyugodtan mondhatom, hogy aki ezt a nőietlen alkatú manökent sztárolni kezdte, bűnös egy egész generáció életének megkeserítésében. Szégyelltük a melleinket, igyekeztük lelapítani, ha pedig egy kicsit is gömbölyödött a csípőnk legszívesebben világgá bujdokoltunk volna. Negyvenkét kilósan konkrétan úgy gondoltam, olyan vagyok, mint a bálna, akitől mindössze annyiban különböztem, hogy tele voltam szeplővel, ami megint nem volt pozitívum.
Azért, hogy a szökéseim sora teljes legyen, álljon akkor itt a harmadik is.
Már főiskolára jártam, az ok klasszikus, veszekedés az öcsémmel. Bepakoltam a sportszatyorba az általam fontosnak értékelt dolgokat. Életemben amúgy volt más szatyor is, két vénszatyor, Oláh néni és Oláh bácsi, a mama kártyapartnerei. Sütött valami pogácsafélét és hozzáfűzte, na, jön a két vénszatyor, mindig éhesek, és valóban, jöttek, a pogácsa pedig elfogyott az utolsó darabig. Oláh bácsi politizált és hidegháborúról beszélt, meg hogy egyszer csak elszakad az oroszok cérnája, azután megnézhetjük magunkat. „Gagarin az űrben? Hát egy frászt, hazudnak egytől egyig”, kiabálta.
De visszatérve az én konkrét szatyromhoz, milyen megfontolás alapján válogattam össze a szökéshez szükséges dolgokat, fogalmam sincs, mert például hálóinget nem raktam. Ez szombati napon történt, amikor esténként a helyi Pálma presszóban gyűltünk össze beszélgetni, táncolni. Én is megérkeztem a tömött szatyorral. Nagy ricsaj volt, a zenekar külföldi számokat játszott, füstös félhomály, mindenki táncolt mindenkivel, jól éreztem magamat. A baj akkor kezdődött, amikor haza kellett menni, de nekem nem volt hova. Végül az egyik fiú elhívott magához, nála aludtam, vele, tökéletes alkalom lett volna a szüzességem elvesztésére, de ellenálltam, ő pedig nem erőltette a dolgot. Másnap reggel vesztesen kullogtam haza.
Amúgy fogalmam sincs, hogy kerültem a város legjobb középiskolájába, a Kossuthba, de egyszer csak ott ültem és elég bénán éreztem magamat. A padokban nem gazdag és szegény családok gyerekei ültek, hanem értelmiségi és munkáscsaládból idekeveredettek, az én apám munkás volt, előbb molnár, majd sofőr. A malom, ahol dolgozott, a Teleki utcában volt, sokat jártunk ott. Valamiféle vállalkozó volt ezerkilencszázötvennyolcban, de elvették a malmát, ezután egy évig nem volt munkája, adományokból éltünk, mai napig emlékszem a svéd vöröskeresztes csomagokra. A sűrített tejet és a húskonzervet szerettük a legjobban.
A molnárság előtt apám a pénzügyminisztériumban dolgozott Pesten, de nem esküdött fel Kádárra ezerkilencszáz-ötvenhét január elsején, ezért kidobták, így kerültünk Debrecenbe, közel a mamához. Debrecenben hívták a rendőrséghez, de azt mondta, ő nem tudna más embereket letartóztatni, a családjától elhurcolni, így azután molnár lett, majd amikor a malmot elvették munkanélküli, végül sofőr. Ez a kádár-féle ellenállás nem volt jó döntés, mert egész életét végiggürcölte, még sem jutott sehová, de soha nem mondott se a pártról, sem pedig Kádár Jánosról rosszat, piros párttag igazolványát ma is őrzöm. Szóval munkásgyerek voltam a sok értelmiségi között. Gátlásosságom négy éven keresztül nem oldódott fel, nem emlékszem, hogy bárki is szeretett volna az osztályban, nem volt barátnőm, kilógtam a sorból és ez ettől kezdve mindig és mindenhol így történt, örökös kívülálló lettem, csak a szintek változtak. Nem csak otthon nem tudott rám hatni senki, szegény anyám pedig mennyit próbálkozott, életének utolsó időszakában is nevelni akart.
Legnagyobb küzdelmet számára a tanulásom jelentette. Közepes tanuló voltam, igaz, ezért nem tanultam egy kukkot sem. Délutánonként ellenőrizte, a táskámat egyáltalán kinyitottam-e, és ha véletlenül elfelejtettem kinyitni legalább egy pillanat erejéig, rögtön észrevette, fogalmam sincs honnan, lehet csak ráérzett, de mindig precízen, és ilyenkor megfogadtam, legközelebb odafigyelek, mert ez a nemtörődömségem a szidásnak olyan lavináját zúdította a nyakamba, mai napig élénken emlékszem rá.
Mániája volt még egyébként, karácsony szent napján délelőtt sütött-főzött, délután nagy takarított, este hullafáradtan estünk a fa alá. Amikor nagyobb lettem, nekem is ki kellett venni a részem a dologból, egyik ilyen délután ablakot kellett tisztítanom, na, hát azt már nem, ültem a fotelben, hallgattam a szidalmakat és sehogy sem értettem miért kell ezt pont karácsony délután. Végül elkezdte az ablakot pucolni, láttam rajta majd szétpukkan, igazi áldozat, nem érezhettem jól magamat egy cseppet sem, így lőttek a szent esti hangulatnak, ott álltunk a fa alatt fáradtan, haragosan.
És ez így ment évről évre, míg nem én rendeztem a szent estéket, azóta a délután a pihenésé, lehet, ezért, lehet, másért, de szeretem ezeket az estéket.
