Szóval a Gyuri is… Ma hallottam. Nem hiszem el! Én meg… állok itt az esőben, bokáig a sárban, és várok valamiféle csodára.
– Na! Mondjon már valamit, kollega! Ennek a szivattyúnak is vége? Értem.
Se alkatrész, se ember. Ezt már nem tudjuk megjavítani. Illetve, ember még csak lenne néhány, de valójában nem ért hozzá egyik sem, mindegyiknek nagyobb a szája, mint a tudása.
Ez a Gyuri meg… Ügyesen csinálta. Nem kockáztatott semmit. Ráadásul egy fillérjébe sem került. Én meg évek óta gyűjtögetem rá a pénz.
Ez a hatodik szivattyú, amelyik ezen a héten bedöglött. Persze ezen nincs mit csodálkozni. Mindet egyszerre állították be, nyolc évvel ezelőtt. Azóta egyfolytában nyomják ezt a mocskos vizet át a gáton, bele a tengerbe. Mi lesz így? Három hete zuhog. Azt hiszem ideje innen lelépni. Még mielőtt valami nagy baj történik, mert akkor majd azokat veszik elő, és hurcolják meg, akik nem tehetnek semmiről.
A Gyuri meg… Talán… Talán ott van, azon a hatalmas szigeten, amit a kínaiak most építenek az Indiai-óceán közepén. A hajdani vízügyis csapatból már csak én maradtam itt. Zoli még akkor lelépett, amikor a Venezia projekt befuccsolt. Hány éve is már? Nyolc vagy kilenc? A tenger magasabbra emelkedett, mint amekkorára számítottak. Tervezték, hogy megmagasítják a gátakat, de elfogyott a pénz. Így aztán most, Velencének annyi! Ha itt még bedöglik pár szivattyú, akkor Hollandiának is annyi, mármint annak, ami még megmaradt belőle. Nekem meg egyébként is.
Ez a Gyuri! Ezt a szerencsét. Nem megy ki a fejemből.
Itt az őrség. Lehetnek vagy tízen. Detektorokkal meg drónokkal vizsgálgatják a gátat, robbanóanyagot keresnek. Nem kell ide robbantás, ha az eső nem áll el, szétdől ez magától is. A biztosító meg fizet a gazdáknak. Igaz, hogy természeti katasztrófa okozta kárra nincs biztosítás, de a gátszakadás az más. A gátat ember építette, az egy építmény. A biztosító visszaperelheti a pénzét az építő cégtől, a tartománytól, a kormánytól, legvégső esetben pedig az Uniótól. A gazdák meg jól járnak, mert abból a pénzből, amit kapnak, hatalmas birtokokat vehetnek Dél-Amerikában vagy Ausztráliában. És ott nincs megkötve a kezük millió előírással, hogy mekkora legyen az uborka hossza, és hogy a paradicsom színe a piros nyolcszázféle árnyalata közül, megegyezzen az engedélyezett hárommal.
Hohó! Ezek találtak valamit. Integetnek, hogy tűnjünk el. Na, gyerünk innen, minél gyorsabban, mert ha tényleg történne valami, akkor magával sodor az iszap.
Engem elnyel az iszap, a Gyuri meg… talán Madagaszkáron lógatja a lábát a tengerbe. Ebből elég. Igen! Elég! Belevágok.
Csak mondja, mondja: „A Jules Verne Utazási Irodának ez a túrája, itt kezdődik Sigmaringenben, és az Al-Dunán, a bulgáriai Rusze kikötőjében ér véget. Az ottani irodánkban kapja meg a pénzét, és a vasútjegyét, amely ezerötszáz kilométer távolságig bármelyik vonalra érvényes. Gondolom nem olvasta Verne regényét: A dunai hajóst. A vízitúránk útvonala pontosan megegyezik az abban leírttal.”
De olvastam, te bunkó! És nem csak azt a modernizált kiadást, amelyiket te, hanem az eredetit is.
„Gazdag ügyfeleink gyakran maguk is beülnek az evezők mellé, ezért ez a munka nagyon nagy figyelmet, kitartást, és türelmet igényel.”
Pökhendi, beképzelt majom! Etet itt, ezzel a pénzes turista dumával. A „pénzes turisták” nem ide járnak, hanem a Holdra, meg a G42-re, a legújabb műholdra. Ide csak azok jönnek, akiknek erre van pénzük… meg a zöldek. A sötétzöldek! Még ideológiát is kaphatnak hozzá: „Vissza a természetbe!” Bár, az azért igaz, hogy itt nincs tömeg, és felettük, meg közöttük nem cikáznak drónok, és a „bakancsosok” napokig gyalogolhatnak anélkül, hogy bárkivel is találkoznának. Nekik talán ez lehet a Paradicsom. Lehet, hogy paradicsom is, csak belül kissé rohadt. Amit ők látnak az egy szépen kidíszített kirakat.
„Természetesen a túrák teljes időtartamára ingyenes szállást, és étkezést biztosítunk.”
A sunyi képű ezt most mondja el harmadszor, mintha valami szenzációs dolog lenne. Utólag fizetnek (ha egyáltalán fizetnek, és ha tényleg valóban annyit, amennyit megígértek), előleget meg persze, nem adnak. Ki győzné pénzzel? Amerre a turisták járnak, minden ötszörösébe kerül, mint máshol. Mindegy. Mondja csak! Nem tudja, hogy ezt a munkát mindenképp elvállalom. Még akkor is elvállalnám, ha én fizetnék érte, mert valahogy el kell jutnom odáig, a harmadik határzáron túlra. Onnan állítólag már könnyebb lesz. Remélem.
Felvettek! Persze, hogy felvettek. Ennyiért ki vállalta volna el? A hűlye most röhög a markába, azt hiszi jó üzletet csinált, és várja majd a jutalékot, de majd félreáll a szája, ha megtudja az igazságot. Én lettem: Borus Demeter. És éppen úgy, ahogy Verne hőse, csak azért vállalkoztam erre az útra, mert valami titkos tervem van. Remélem azért az enyém, nem lesz tele rablásokkal, meg gyilkossággal, és nem tartóztatnak le, mert akkor egy életre elvágom magam, és többé még a tengerpart közelébe sem engednek. Végig csinálom és… és kész. Három napom maradt az indulásig.
Az eső meg csak esik. Állítólag a kínaiak, meg az oroszok már többször is belenyúltak az időjárásba. Persze lehet, hogy ez csak a szokásos propaganda duma, mert már évek óta a nyár minden napján esik. Jó! Nem is mindegyiken, de… Legalább kevesebb gondom lesz a turistákkal. Beülnek majd a csónak ponyvája alá, és bámulnak a ködbe. Én meg evezek, csak evezek. És… remélem, hogy nem akarnak majd minden kilométernél kikötni, vagy megmártózni a vízben. Vagy miután jól berúgtak, halat grillezni a csónakban. Na, még a végén, felhúzom magam, pedig még el sem indultunk, persze lehet, hogy nem is lesz velük semmi gond. Áh! Ez meg már túlzott optimizmus. Majd meglátom.
Na, szép kis társaságot kaptam: négy férfit. Legalább egy nő ebbe a csónakba is juthatott volna. Ezek közül tulajdonképpen egyik se tetszik, mind gyanúsak. Lehet, hogy kitört rajtam a paranoia? Talán tényleg turisták. Majd kiderül. Na, tessék! Kettőről már tudom is. Azok nem turisták. Előkapták a zsebükből az ócska térkivetítős gombmobiljaikat. Azokat a régiségeket csak az Unión belül lehet használni. Az új technológiát még nem vettük át. Talán nem is fogjuk soha. Minek? Csak beszivárognak rajta a hírek… és a végén még rájövünk, hogy legalább húsz évvel le vagyunk maradva ebben is. Lassan már képtelenség kintről bármit is megtudni. Amit hivatalosan közölnek az is félelmetes. Mint a Marakesh-Kairó járat. Túl lassúnak találták a vonatot, mert csak háromszáznyolcvannal haladt óránként. Erre most építenek tőle ötszáz méterre, vele párhuzamosan, egy gyorsabbat. A régi meg jó lesz „helyi közlekedésre”. Nálunk meg, még mindig az új Orient-expresszel kínlódnak. Tizenöt éve azon vitáznak, hogy merre menjen, Budapest vagy Zágráb felé.
A másik két fickó? Az egyik ázsiai, meg nem mondom, hogy milyen náció. Ő halradart is hozott, büszkén mutogatja a másiknak, aki amerikainak tűnik, legalább is a ruhájára ráaggatott apró gyorsdrónok amerikai gyártmányúak. Persze az is lehet, hogy itt vette valahol, mert ilyeneket nálunk is kapni.
Már egy óra késésben vagyunk. Végre! Kezdődik a cirkusz. A kikötő bejáratánál sorra felhúzzák az Unió ötvenkét tagállamának zászlaját a rudakra. A legutolsó, Szicília zászlaja fordítva van, piros-sárga helyett sárga-piros. Hát erre azért figyelhettek volna! Még jó, hogy egy szicíliai sincs itt, mert ebből nagy balhé lenne. Napokig minden híradó ezzel kezdődne. Tapsvihar. Rázendít a sváb népzenekar, harmonikáikon nyekeregnek valamit, de túl messze vannak, alig hallani.
Old már el azt a kötelet! Na, végre! A sorban ez a hatodik csónak. Mi vagyunk az utolsók. Legalább nem kell hátrafelé is figyelnem, hogy mit bénáznak mögöttem. Elállt az eső is, de még nedves, párás minden. Sigmaringen vára lassan eltűnik a ködben. Távoli dörrenés. Mindenki kapkodja a fejét. Ez lett volna az indító ágyúlövés. Ezt sem sikerült a pontos időre megszervezni? Mi lesz még?
Hát?! Elindultunk. Most már nincs visszaút. Végig kell csinálnom.
Itt még elég gyors a Duna, alig kell eveznem. Remélem ma még nem akarnak horgászni. A mosolygós kínai, vagy vietnámi, vagy… szóval az ázsiai fickó önfeledten bámulja a halradarja képernyőjét, néha boldogan hadonászik hozzá. Tetszik neki, amit lát. Nem csodálom! A Duna lett a világ egyik legtisztább vizű folyója. Igaz most a sok eső után zavaros és ezért szabad szemmel nem látni, de hemzsegnek benne a halak. Az amerikai csak bámul maga elé. Nagyon elfehéredett az arca. Lehet, hogy rosszul van? Tengeri beteg lett a Dunán? Jaj! Nehogy a csónakba… Már csak az hiányzik! Mindjárt indulás után takarítani.
A két európai susmorog, valamilyen északi nyelven beszélhetnek, nem értek belőle egy mukkot sem. Néha pár jurop szót is belekevernek. Ha jól értem, akkor valami biztosításról mormognak. A juropot még mindig nem tanultam meg. És valószínű, hogy már nem is fogom. Hiába erőltetik az iskolákban is a mesterséges „egységes nyelvet”, alig beszéli valaki. Leginkább csak a hivatalnokok, jogászok. Ott bevált, mint szaknyelv. Nem kell egy gazdasági vagy jogi ügyben született döntést húsz vagy harminc nyelvre lefordítani. Azt állítják, az árnyalatnyi kis különbségeket is ki lehet vele fejezni. Nem tudom, nem értek hozzá. Nálam maradt az angol, a régi „egységes nyelv”. Azt majdnem mindenki érti. Kicsit nevetséges, hogy az angol az Unió nyelve, pedig Britannia már réges-rég kivált, még a „nagy káosz” idején.
Alkonyodik. Jobbra feltűnik egy kikötő. Hol vagyunk? Megnézhetném, de minek. Ezt jól kiszámították: pontosan sötétedésre értünk ide. Minden csónaknak külön stég, matrózruhás segítőkkel. Dobom a kötelet…
Utolsónak szállok ki. Az európaiak már a stég végén álló ellenőrzőponthoz értek. Az első nyújtja a kezét, és halad tovább, a második nyújtja az egyik kezét, majd a másikat. Mit csinál ez? A rendszer nem jelez. Két chip van benne? A kis kínai vagy ázsiai hátrafordul, rám sandít. Ő is észrevette. Nekik, turistáknak könnyű, nincsenek bechipezve, és nem kell úton-útfélen bejelentkezniük.
Mozgólépcső visz fel a szállodáig. Az előcsarnokban hatalmas akvárium, tele halakkal. A többi csónak utasai ott hangoskodnak előtte, most választják ki, hogy melyiket készítsék el nekik vacsorára.
A recepción egy robot. A kis ázsiai elbűvölten nézi.
– Múzeumi darab – mondja angolul. – Gyerekkoromban még nálunk is voltak ilyenek.
Majd büszkén hozzáteszi: – Kínai gyártmány.
Aha! Tehát akkor mégiscsak kínai.
Az amerikai fickó nevetve megkérdezi a robottól, hogy eladó-e. De az azt válaszolja neki, hogy nem, mert ő a produkció része.
Szerintem meg, csak azért nem eladó, mert nincs pénz újra.
Mintha csak egy pillanatot aludtam volna… Pedig már világosodik. És ez a bőgés! Egy hajó kürtje üvölt. Ez az ébresztő a csoportnak. Az ablak alatt lassan elpöfög egy lapátkerekes gőzhajó, a Shannon. Persze csak egy kisebb makett, alig nagyobb egy csónaknál, a nevét valamelyik Verne regényből vették… de, nem emlékszem, hogy melyikből, és kizárt, hogy bármi köze lenne a Dunához.
Összeszedem a cuccom és leszédelgek az étterembe. Még jóformán le se ülök, ott terem egy matrózruhás pincér, és egy videó üzenetet nyom a kezembe. Bekapcsolom. Üvölt! Teljes hangerőn van. Az a fickó őrjöng rajta, az utazási irodából. Persze mindenki felém bámul. Lehalkítom.
„Ez többet nem fordulhat elő! Nem vette észre, hogy az egyik önre bízott személy rosszul lett? A tegnapi bérének negyven százalékát intézkedésemre levonták. Vegye tudomás…”
Kinyomom. Ezt a szemétséget! Egyébként, meg honnan tudhatta? Valamelyik pofa a csónakban valami ellenőr féle, aki csak azért utazik velünk, hogy engem szemmel tartson. Melyik lehet az? Ha rájövök, akkor megfürdetem a Dunában, az biztos. Remélem úszni is tud annyira, mint spicliskedni. Áh, dehogy! Hát érdekel ez engem? Nem. Semmi jelentősége. Sőt! Fogalmuk sincs semmiről. Nem sejtenek semmit. Remélem.
Mikor jönnek már? Na, végre! Hol a negyedik? Az egyik matrózruhás segítő integetve rohan. Az európaiak közül az egy chipes, halaszthatatlan üzleti tárgyalás miatt, sajnos nem tud velünk tartani. Értem! De még mennyire, hogy értem! Ő volt a beépített ember. Hogy fordulna fel, ahol van! Legalább könnyebb lesz a csónak. Úgyis sziklás folyószakasz következik. Csepeg az eső, felhúzom a ponyvát. Csak szél ne legyen. Vagy ha igen, akkor mögülünk fújjon. Gyerünk a többiek után!
A kínai vadul hadonászik, és mutatja a radarjának képernyőét. Mi a baj? Értem. Azt hiszi, hogy zátonyra fogunk futni. De nem, fél méterre alattunk van. Indulás előtt átnéztem az összes vízállásjelentést. Mondom neki, hogy már túl vagyunk rajta. Nagyot sóhajt, és elvigyorodik. Az amerikai jót nevet, a kétchipes meg mogorván, szemrehányóan, fejét rázva rábámul, de nem szól egy szót sem.
Mindjárt dél. Itt a határ-ellenőrzőpont.
Az Oberösterreich-biotartományba, semmiféle műanyagból készült tárgyat nem lehet bevinni. A parton áll két hatalmas konténer széfekkel, ezekbe mindent belerakunk, amit a zöldőrség kiválogat a holminkból. Majd nagy kerülővel, a tartomány határán kívül elszállítják, a következő szálláshelyünkre, és ott majd visszakapjuk.
Az idegenvezető, a biofarm gazdája magyaráz. Hideg van, és a köd is szitál. Látszik, hogy már mindenki unja az egészet. Kivéve az én amerikai utasomat, aki többször is belekérdez az előadásba. A szarvasmarhák fajtáiról kérdezősködik, meg valami speciális eljárásról, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda lehet. Úgy tűnik tényleg ért hozzá. A gazda pedig ettől fellelkesülve csak mondja, mondja, és közben a legelő felé mutogat. Végre feltűnik neki, hogy mindenki vacog, és beinvitál minket a kovácsműhelybe. Itt torokkaparó füst van, de legalább meleg. Ez gondolom a túra része. Ketten egy izzó fémdarabot kalapálnak. És ekkor… az amerikai fickó odalép az egyik polchoz, levesz egy kalapácsot, és beáll harmadiknak közéjük. Néhány ütés után felveszi a ritmust, és cseng-bong a szűk kis műhely. Ez igen! A gazda eltűnik, majd egy nagypalack almaborral tér vissza, és a kezébe nyomja. Az amerikai színpadiasan meghajol. Mindenki tapsol. Ki gondolta volna róla? Valamiféle megmagyarázhatatlan érzés tör rám. Valahogy az egész jelenet furcsa. Valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi. Mintha megrendezték volna az egészet.
A mai szállásunk is, mint az összes többi, a legelső klónja. Stég, mozgólépcső, akvárium, halak és bábeli nyelvzavar. De itt élő ember áll a recepciós pult mögött. Egy pillanatra azért elbizonytalanodtam. Biztos, hogy ember?
Felvánszorgok a szobámba, ledobom a padlóra a csomagom. A villanyégő csak pislákol, nem akar felgyulladni. Rácsapok a kézi kapcsolóra, csak pislog tovább, izzik, de nem világít. A sötétben neki ütközök valakinek. Félrelök, és kirohan az ajtón.
Ez most mi volt? Jelentsem? Vagy jobb, ha nem feltűnősködök? Lehet, hogy csak egy besurranó tolvaj próbált szerencsét?
Kopognak. Ki lehet az? Kinyissam? Mi van? Mit kiabál ez? Áá! Értem. Üzenetem van az asztalon.
Ki kereshet? Sejtem! Az az ordítozós vadbarom.
– Micsoda? Eltűnt egy vízimentő robot? Mi közöm hozzá? Keressék meg! Én, nem nyomozónak szerződtem. Ennyi pénzért, ne akarják még ezt is a nyakamba varrni. Ennyi!
De, tényleg! Mit képzelnek ezek? Vízimentő robot? Az meg miféle tákolmány? Még csak nem is hallottam róla.
Hol is tartottam? Ja! Volt itt valaki. Lehet, hogy mégis jelenteni kellene? Itt volt az üzenet is. Lehet, hogy azt akarta megnézni? Vagy meg is nézte? Kétlem.
Nem érdekel! Szerintem, ennek semmi köze az én ügyemhez.
Bécs. Harsog a Kék Duna keringő. Hurrá! Ma rendes szállodában alszunk majd. Visszatértünk a civilizációba! Már megint a kétchipes rohan el elsőnek…
A kikötő melletti táblánál nagy torlódás. Mi történt? Aha! Ebben a városban nincsenek piktogramok. Így aztán mobilokkal olvastatják fel a feliratokat. Ezt hívják neoanalfabétizmusnak. Állítólag az Unió lakosságának harminc százaléka nem tud sem írni, sem olvasni. De ez kit érdekel? „Arra való a mobil!” Hát tényleg arra való, mert másra úgysem lehet használni.
Mint egy idetévedt turista, akinek semmi gondja nincs ezen a világon, vigyorogva leintek egy konflist, és bevitetem magam a Ringig. Már nagyon régen jártam itt, így eltart pár percig, míg megtalálom azt a bizonyos kis kávéházat. Szerencsém van: most éppen nem esik. Kiülök az utcai teraszra, és várok. A szemközti ódon bérház második emeletének egyik ablakában felhúzzák a citromsárga rolót, a mellette lévő ablakban pedig leengednek egy kékszínűt. Ez a jel. Minden rendben, mindent előkészítettek. Már csak el kell érnem Ruszéig, vagy ahogy a Verne könyvben a régi nevén nevezik: Ruszcsukig.
Kihörpintem az utolsó korty kávét is. Igazi kávé, nem valamiféle biokreálmány. Vagy tíz éve nem ittam ilyet. Nem kapni sehol. Honnan szerezhették? Biztos csempészáru.
Már megint megeredt.
Köd van és csend. Horgászunk. Mint az őskorban. A felszerelés botra erősített madzag, melynek a végén, a horgon kenyérgalacsin. Jó játék! Eddig két ponty a zsákmány. Mindkettőt az amerikai fickó fogta. A kínai időnként irigykedve felé pislog. A kétchipes? Ö, még nálam is bénább. Azt játsszuk, hogy úgy élünk, mint Borus Demeter a könyvben: amit kifogunk az lesz a vacsora. (Úgy tűnik, nekem megint szendvics!) Csak a kis kínai halradarjának képernyője világít. Használni tilos, de nézni szabad. Sorban azonosítja be a körülöttünk úszkáló halakat, és jeleníti meg színesben, úgy mintha csak egy akváriumban látnánk őket. Kiír mindent: a távolságát, a nevét, hosszát, becsült súlyát. Elsötétül a képernyő. Elromlott? Nem. Egy óriás úszik el alattunk. Villog a „Védett! Kifogni tilos!” felírat. Ez egy viza. Még én sem láttam egyet sem. Visszatelepítették erre a szakaszra is? Vagy a nagy áradáskor valahogy átlógott a zsilipeken? Na, akkor meg van a mai szenzáció is.
A szúnyogok egyre vadabbak, ideje indulni a szállásra.
Az amerikai meg a kínai azon vitatkoznak, hogy ehető-e a viza húsa, mert az nem írta ki a csodamasina. Nem szólok bele. Vitatkozzanak csak.
A kétchipes meg mereven bámul maga elé. Micsoda egy fapofa.
Úristen! Itthon vagyok, Magyarországon. De… Csak bámulok ki az ablakon. Nagy a kísértés, hogy… De nem! Nem hívhatok fel senkit, nem találkozhatok senkivel. Ha majd rájönnek, hogy mi történt, akkor végig ellenőrzik az útvonalam minden méterét. Nem akarom, hogy bárki is bajba kerüljön miattam. Lehet, hogy most pont ez tesz gyanússá, hogy nem mozdulok ki a szobából? Még legalább két hét, míg túl leszek az egészen.
Mi van ma? Mindenki késik? Csak a kétchipes ül mögöttem (Miért van ebben két chip? Ki a fene lehet? Ilyenről még nem is hallottam.), a másik kettő még sehol. Ahogy nézem, a többi csónaknál sem jobb a helyzet. A vezetők ordítoznak, hadonásznak, telefonálgatnak.
A rakparton feltűnik egy e-taxi karaván. Megjöttek. A kis kínai boldogan mutatja új szerzeményét, egy „nagyon régi”, „nagyon értékes” magyar nyelvű Verne kötetet, A kárpáti várkastélyt. Belenézek. Nem akarom elrontani a kedvét. Utánnyomás, az ezredforduló idejéből. Azon értetlenkedik, hogy a Jules nevet, miért Gyulának írták. Elmagyaráznám neki, de… most nincs rá idő, mert az ütemterv szerint, már így is késésben vagyunk, és meg fogunk szakadni az evezésben, mire behozzuk a hátrányunkat.
Hát ide is elértünk. A Kiskunsági Nemzeti Park, vagy, ahogy a reklámokban nevezik „a Kun Rezervátum”. A kínaiak, meg az arabok imádják. Régebben amerikaiakat is hoztak ide, de azokat nem nagyon érdekelte, mert ilyet otthon is láthattak: sátrak, jurták, bőrruhák, hatalmas dobok, táncosok és lovak. De, a kardvívással persze, ők is próbálkoztak, főleg akkor, ha előtte jól felöntöttek a garatra. Állítólag egyszer az egyik hasba szúrt egy „álkunt” (talán kazah, vagy kirgiz lehetett az istenadta), az utazási iroda el akarta tussolni az ügyet, de nagy diplomáciai cirkusz lett belőle. Azóta csak magyar „kunok” vannak.
A mai nap: pihenő. Szerencsénk van, már két órája nem esik. A főprogram: halászléfőzés bográcsban. Az amerikai olyan szakszerűen csinálja, hogy csak bámulom.
– Ez most bajai halászlé lesz – mormogja. – Az a különbség a dunai és a tiszai között, hogy…
– Tudom – vágok közbe. – Magyar vagyok – mondom.
– Tényleg? Én azt hittem, hogy holland. Tudja, miért?! A felszereléséről. Minden felírat holland rajta – nevet, és folytatja: – Látja? Én felkészültem erre a túrára. Tudja, miért vagyok itt? Mert egy hasonlót akarok szervezni, a Missourin. Az Északnyugati átjáró nyomvonalán, amerre a nagy felfedezők, Louis, Clarke meg többiek jártak. De az sokkal keményebb túra lesz, mint ez, mert vízfolyással szemben evezünk majd. Ha összejön, akkor a jövő nyári útra meghívom. Legalább megtanul majd rendesen evezni, meg horgászni is – mondja, és nevet.
– Innen, nem lehet… nem lehet, csak úgy kiutazni – nyökögöm.
Kevergeti a halászlét, rám sem néz, úgy mormogja: – Ne nézzen már teljesen hülyének! Furcsa egy túra ez. Legalábbis az utasok legtöbbje valamiért nagyon idegesnek tűnik. Az is feltűnt, hogy nem is érdekli őket semmi. Mást se hallani csak azt, hogy: „Menjünk! Menjünk már!” Mielőbb túl akarnak lenni az egészen.
A hajdani határövezet. Ameddig csak ellátni, rozsdásodó fémkerítések, omladozó őrtornyok. Egy zűrzavaros időszak maradványai.
Ahogy azt, az a nagyon gyenge vicc mondta, ha ezen a környéken négy civil ruhás ember ült egy asztalnál, akkor az egyik határőr volt, a második rendőr, a harmadik vámos, és szabadidejükben mindhárman csempészettel foglalkoztak, de ezt a negyedik, aki „csak” spicli volt, nem tudta.
Tulajdonképpen, ez nem is vicc. Szerintem, máig így van.
Hm. Már csak az út harmada maradt. Átjutok? És, ha igen, akkor mi lesz velem?
Ma reggel az egyik turistára félórát vártunk. Vissza kellett érte menni a fogadóba. A szobája ajtaján elromlott a vezérlő, nem tudott kijönni. Nem ismerte a kilincset. Azt hitte, hogy az csak valami régimódi dísz. A mobilja meg nem kapcsolódott a mi őskori hálózatunkhoz, és nem tudott segítséget kérni. Majdhogy nem, sokkos állapotban találtunk rá.
Odakint én is ilyen nevetséges, szerencsétlen leszek? Egy ideig biztosan. De ezen még korai gondolkodni.
A belgrádi csata. Nem a nándorfehérvári, hanem a belgrádi, 1914-ből. Persze a törökkori vízi csata evezősgályákkal, meg mindenféle sajkákkal, csónakokkal, sokkal látványosabb lenne. Két egyhelyben álló, ágyúzó monitor között evezünk el. A parton is puffogtatnak. Őrületes ez a zaj. Nem teszem fel a fülvédőt, mert ha valamelyikük kiáltana, akkor nem hallanám meg. Most még a géppuskák is rákezdtek. Ennek mi köze Vernéhez, meg A dunai hajóshoz? Semmi.
Egy repülőgép húz el felettünk. Nekem inkább második világháborúsnak tűnik, és… a felségjelzés jugoszláv. Jugoszlávia akkor még nem is létezett. Jól összekevertek mindent! Na, mi van? Győztünk? Döntetlen? Nekem az is jó, csak már csend legyen, mert megsüketülök. Nehogy a monitorok elinduljanak, mert a hullámzás úgy szétszórja a „flottánkat”, hogy a Vaskapuig sem szedjük össze.
Hála Istennek, ennek is vége!
Pár nap és Ruszében leszünk.
Mi ez a lövöldözés megint? Még egy csata? Ez egy kicsit már unalmas. Te jóisten! Mi folyik itt? Vízirendészet. Ezek tényleg lövöldöznek? Vagy csak vaktöltény? A part felé terelik a csónakokat. Ott már egy egész hadseregnyi fegyveres áll. Mindenkit kiszállítanak, ellenőrzik a chipeket, és a turisták iratait. És… Sorban fújják le gázzal, altatják el az embereket, dobják rá a hordágyra, és lökik be a rabszállító valamelyik polcára. Szinte minden csónakból letartóztatnak valakit, vagy utast, vagy a vezetőt. A második csónakból mindenkit? Teljes a káosz. Most mi legyen? Hívom mobilon az ordítozós vadbarmot, de nem veszi fel. Lehet, hogy ő is sáros, és már rég latortóztatták? Nem lepne meg.
Eljött a nagy búcsúzkodás ideje. A kétchipes felkapja a csomagjait, és elrohan. Azt se mondja: fapapucs.
Az amerikai hosszan rázza a kezem: – Ne feledje, amit mondtam! Legalább megtanul evezni – nevet.
A kínai is megszorítja a kezem: – Mi még találkozunk! – mondja mosolyogva és válaszra se várva, itt hagy, elindul a taxi felé.
Hát? Ennyi volt. Ideje a saját dolgaim után nézni.
A Jules Verne Utazási Iroda ruszei kirendeltségének ajtaján egy tábla fogad:
„Tevékenységünket néhány napra felfüggesztettük. Ha bármi problémája van, hívja ügyintézőnket: Telefon:…”
Hívom. Persze nem veszi fel senki. Mit vártam? Pénzt?
Lepukkant egy környék. Ez az a ház. Hú, micsoda pofák!
– Késett. Sietnünk kell! Adja, a karját! – morogja a fehérköpenyes, aki talán orvos.
(Remélem!)
A kezemre fúj valami fertőtlenítőt, utána elfagyasztja, és egy speciális fogóval kitépi belőlem a chipet. Ordítanék, de összeszorítom a fogam. Beledobja valami löttybe, és a helyére rögtön be is lő egy másikat.
– Ezzel felszáll a tízharmincas tiranai járatra. Ha kérdeznék, a szülei sírját megy meglátogatni. A chip majd mindig mondja az útirányt a fejében, mint egy GPS. Ne izguljon! A kollegánk a maga chipjével elindul vissza Hollandiába. Tíz napig biztos nem fogják keresni.
Ő lehet az?
– Én vagyok a temető gondnoka. Engem keres? Menjünk!
Kezembe nyom egy táskát, és elindulunk a szűk hegyi ösvényen. Ő maga két levegőtartályt cipel.
– Minek a búvárfelszerelés? – kérdezem.
Felnevet: – Mert a temető a víz alatt van. Ellepte a tenger. Először csak két méter mélyen volt, aztán a földrengés után az a rész még süllyedt három métert. De tudja, milyenek az emberek. Ragaszkodnak a temetőhöz. Úgyhogy időnként még mindig temetünk oda is, a víz alá.
Bukdácsolok a köveken, de rám se figyel, be nem áll a szája:
„A »nagy áradás« utáni hetekben volt olyan nap, hogy százával nyüzsögtek az új öbölben a csónakok, vitorlások, és ezrével a búvárok. Felszínre hoztak mindent, ami csak mozdítható volt: a bankok széfjeit, majd bútorokat, edényeket, téglát. De aztán megszületett »A tengeralatti ingatlanokról szóló törvény«, amely kimondta, hogy hiába vannak a telkek, és az épületek víz alatt, minden az eredeti tulajdonosokat és örököseiket illeti meg. A fosztogatásnak akkor vége szakadt, de addigra már szinte mindent elhordtak. Látja! Ez maradt a városból. A templom tornya, ott az öböl közepén.”
Még néhány lépés. A tenger, már semleges övezet. Onnan elvileg már nem hozhatnak vissza. De persze ez nem jelent semmit, mert van az a bizonyos „állami érdekből” passzus, amit bármilyen esetre rá lehet húzni.
Ekkor a sziklák mögül két határőr lép ki. Mi ez? Csapda? Hátra nézek a fickóra.
– Nyugalom! – mondja. – Az én embereim. Öltözzön!
Felhúzom a búvársisakot. Abban a pillanatban megjelenik a szemem előtt egy adatsor. A vérnyomásom, pulzusom, a levegő mennyisége a tartályban, meg mit tudom én, még mi minden.
– Ha valamelyik szám bepirosodik, szóljon! – mormogja.
Lemerülünk. A víz kicsit zavaros, de néhány méternyire ellátni. Alattam sírkövek, előttem egy nagy zöld folt. Hínár? Vagy valami algás mocsok? A vezető mutatja, hogy kerüljük meg. Egy épülethez érünk: fekete és kör alakú. Aha! Ravatalozó. Odabent világos van. Egy kis műanyag tengeralattjáró áll a közepén. Az albán előre úszik és az oldalán kinyit egy kerek ajtót. Int, hogy másszak be (A nyílás annyira szűk, alig bírom átpréselni magam rajta), és kívülről rám zárja. Zsilipkamra lehet? Csak egy cső az egész, hason fekszek benne. Még szerencse, hogy nem vagyok klausztrofóbiás! Bugyborékol be a levegő, és lassan ki tolja a vizet. Előttem kinyílik egy másik ajtó, kimászok. Felegyenesedni itt sem lehet, de már nem annyira nyomasztó.
Műszerek tömkelege, beborítják az íves fal minden pontját. Elől egy nagy képernyő a vizet mutatja. Lehet, hogy ablak? Nem. Mégis csak képernyő. Valaki ül előtte, de csak a tarkóját látom. Hátra fordul.
Ez nem lehet igaz! A kis kínai vigyorog felém. És megszólal… Nem angolul, nem juropul, hanem magyarul:
– Már régóta figyeltük. Nagyon jó véleményeket kaptunk magáról. Gondolom, tudja, hogy kiktől. Ha úgy dönt, kiviszem innen. Odaát kap fél évet, utazgathat, amerre akar. Közben pedig lesz ideje megismerkedni az új dolgokkal. Olyanokkal, amilyenekről ebben az Európának nevezett rezervátumban még csak nem is hallottak. Utána választhat a felkínált lehetőségek közül. Már most, vagy negyven ajánlatom van a maga számára.
Míg mondja, mászok előre, és belehuppanok a mellette lévő ülésbe. Egy törölközött nyújt felém. Most fogom fel, hogy még csepeg rólam a víz. A lábam megakad valamiben. Mi ez itt, alattam? Két bakancs lóg ki az ülés alól.
– Ő, a kétchipes útitársunk, a rendőrség vietnámi robotja. Folyton követett ez is, mint a másik. Az, amelyiket a főnöke vízimentő robotnak nevezett, pedig az még úszni sem tudott, ausztrál gyártmányú volt. Gondolom rájött, hogy a főnöke összejátszott a rendőrséggel, megkopasztotta a szökni készülőket, aztán meg feladta őket. De maga nagyon ügyes volt. Csak az amerikai jött rá – mutat oldalra.
Egy hosszú, zöld műanyag fóliával letakart csomag fekszik mellette. Alatta a sárga műanyag padlón, egy sötétvörös tócsa.
– Nagyon sajnálom a fickót, de meg kellett tennem. Egy konkurens fejvadász cégnek dolgozott. És most döntsön! Van rá pontosan egy perce. Jön, vagy marad?
Úristen! Most merre? Tovább, vagy vissza?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.17. @ 12:36 :: Bojtor Iván