A kód itt volt. Itt volt évszázadok, évezredek, vagy talán már évmilliók óta, de senki sem ismerte föl. Időnként véletlenül néhányan már a közelébe jutottak, de mivel nem azt keresték, átsiklottak felette. Elhessegették maguktól azt a gondolatot, amely az egyetlen helyes megoldáshoz vezethetett volna. Újra és újra győzött a józan ész. Tudom, hogy most már utólag könnyű okosnak lenni, mégsem értem. Annyira nyilvánvalónak tűnik. Felfoghatatlan, hogy akik keresték valamiféle megmagyarázhatatlan okból szinte mindannyian valamilyen tévúton indultak el, és persze ezért nem is találhattak rá.
Hiába keresték az égen, a csillagok közé képzelt alakzatokban, a föld mélyébe vezető szűk, levegőtlen járatokban, a fizikusok félbehagyott és máig befejezetlen egyenleteiben, vagy az elhervadt rózsaszirmok lehullásának ütemében. Nem találták.
Pedig a megfejtéshez szükséges kulcsok itt voltak. Egyiket évszázadokig láthatták az Akropoliszon Pallasz Athénének, a tudás istennőjének szobrán, évezredekig a maya reliefeken, és a jövőbe látó burját sámánok dobjain, de senkinek sem tűnt fel. Ugyanakkor mindenki tudott róla. Hallottak róla Amerikában, Európában, Ázsiában… az összes földrészen, az összes népnél. Tudom, hogy ez már-már paradoxonnak hangzik, de hát így volt.
A világ minden részén valamiféle kifürkészhetetlen okból, olyan szavakat adtak egy madárfaj szájába, amely előre vetítette a sötét jövőt. Hogy lehetséges, hogy egy madárhang, amelyből minden nyelven más-más szavakat hallottak ki, valamiért mégis ugyanazt a jelentést hordozta. Mi az összefüggés az olasz „tutto mio”, a német „komm mit, komm mit” és egy kínai kifejezés között melynek a jelentése „ássad, ássad”? Toscanában, állítólag a kuvik azt mondja „tutto mio”, vagyis „egészen az enyém”. Ezt úgy értelmezik, hogy valaki halálát jelzi, valakinek a lelkéért jött. Németországban mindezt úgy hallják, hogy „komm mit, komm mit”, azaz „gyere velem, gyere velem”. A bagoly valakinek a lelkét hívja, hogy magával vigye a másvilágra. Az a kínai kifejezés, melyet a bagoly hangjából hallanak ki – és melynek kiejtését nem ismerem –, azt jelenti „ássad, ássad”. Mit is kell ásni? A sírt. Annak a sírját, akinek közelgő halálát jelzi.
Miért éppen ezzel kezdtem? Mert állítólag a baglyok érezték meg először. De hát ki figyelt arra a néhány jelentéktelen kósza hírre?
Kit érdekelt az, hogy valahol Indiában egy (talán nevesincs) faluban, három házat lebontottak, mert bagoly kuvikolt a tetejükön?
Senki sem kapta fel a fejét arra, hogy Horvátországban valamiféle ismeretlen okból elszaporodtak a baglyok, és mindegy varázsütésre előözönlöttek az erdőkből. Ott, oda figyelt valaki is, a vénasszonyok károgására, hogy az a Smrt, vagyis a halál jöttét jelzi? Nem. Miért figyelt volna oda bárki is?
Azon a napon egy vietnami városka újságja megírta, hogy a helyi állatvédők összecsaptak egy csoporttal, mert a parkban baglyokat kergettek, mondván a madár hangja a haldoklók halálhörgését jelzi előre.
A baglyok tömeges megjelenése akkor nem tűnt fel senkinek sem. Csak sokkal később, mikor annak a napnak az eseményeit rendszerezték világlott ki, hogy bárki felismerhette volna.
Eltelt tizenhárom nap. Naná, hogy tizenhárom. Mennyi telhetett volna el? Csakis tizenhárom. Már Hammurápi törvényeiből is hiányzott a tizenharmadik pont. Már akkor kihagyták, mert ebben a számban valamiféle megmagyarázhatatlan okból baljóslatú jelet láttak. Négyezer éve tartja magát az a feltételezés, hogy halált, szerencsétlenséget hoz. Így tudták a rómaiak, a vikingek, és az első keresztények is, akiknek feltűnt, hogy az utolsó vacsoránál tizenhárman ültek az asztalnál.
Sok helyen próbálták elkerülni, elfedni ezt a számot. Las Vegasban több kaszinóban nem volt, tizenharmadik emelet, ahogy Münchenben a BNW székházában, vagy Sanghaj szállodáiban sem. A repülőgépeken nem volt ilyen számú szék, a hajókon ilyen számú kabin. A Formula-1-ben nem volt tizenhármas rajtszám…
Szóval, eltelt tizenhárom nap.
Utólag sok ezer szeizmográfiai jelentést elemeztek. A földmozgásokat csak néhány helyen tudták összefüggésbe hozni, azzal az újabb jelenséggel, amely akkor elkezdődött. Az egész csupán egyetlen napig tartott. Nagyon sok tudományos és áltudományos magyarázatot olvastam. Egyik sem győzött meg. Talán nem is találjuk meg soha az okát. Fogadjuk el, hogy egy jel volt. Egy a sok kulcs közül, amely végül is a kódhoz vezethetett volna bennünket.
Reggel megmozdultak a tükrök. Ez így, leírva, hogy megmozdultak a tükrök, túl egyszerűnek, talán hétköznapinak tűnik, pedig nem az. A tükrök valamilyen ismeretlen okból mozdultak meg. Először mindenféle racionálisnak tűnő magyarázatok születtek: „talán elment egy nagy teherautó a ház előtti úton, és az remegtette meg a tükröt”, vagy „biztos a felettünk elszálló helikopter hangjától rezgett be a tükör”, meg ilyenek. Valahol Kanadában, egy áruházban, a himbálózó tükrök látványától pánik tört ki. Persze földrengésre gyanakodtak. Később bebizonyosodott, hogy ott sem volt semmiféle földmozgás.
A jelenség valahol Kairónál kezdődött és huszonnégy óra alatt nyugati irányba megkerülte a földgolyót, és másnap ért véget, annál a hosszúsági foknál melyen a hajdani Szuez feküdt. Egyes tudománytalan állítások ezért az űr egy pontjáról érkező ismeretlen sugárzásnak tulajdonítják mindazt, ami történt. Ez persze képtelenség és csak egy a rögeszmés feltételezések közül.
Ahol reggel megmozdultak a tükrök, ott délben megrepedtek, mire pedig eljött az alkony szilánkokra hullottak.
Évezredek homályába vész annak a vélekedésnek az eredete, mely szerint a megrepedt, törött tükör valakinek a közelgő halálát jelzi. Így értelmezték ezt a jelet Skóciában, Ontarióban, Bretagne-ban, Somogyban, Sussexben, Erdélyben éppúgy, mint az indiai Pandzsábban. Svájcban még azt is tudták, hogy az hal meg, aki utoljára belenézett.
Kínában úgy tartották, hogy haláleset után, míg a holttest a házban van, le kell takarni a tükröket, mert mindazt, ami tükröződik bennük, valamilyen rejtélyes módon felhalmozzák és visszavetítik ebbe a világba.
Sokan máig úgy gondolják, hogy a tükrök egy másik világból nyíló átjárók. Többen is állítják, hogy míg a jelenség tartott, a darabokra tört tükrök mögött a falakban sötét üregek nyílottak.
Mindenütt kerestük a kódot. Pedig itt volt. Bennünk volt. Belénk táplálták az idők kezdetén, hogy meg tudjuk védeni magunkat minden lehetséges szörnyűségtől (még saját magunktól is). Csak hát nem ismertük fel. Nem akartuk felismerni, mert az hittük, hogy az valamiféle rossz, valamiféle vadhajtás, valami letagadni való dolog. Mert a kód az maga: a félelem.
Eltelt újabb tizenhárom nap.
Állítólag azon az éjszakán egy széthasadt tükör mögötti sötét üregből tizenhárom bagoly röppent elő…
Hogy utána mi is történt? Arról inkább nem írok semmit. Aki még él, az úgyis tudja.
Visszájára fordítottunk mindent. Ez valamiféle emberi tulajdonság lehet, hogy amit addig észre sem vetünk (vagy hallani sem akartunk róla), miután felismerjük, és elfogadjuk, a végsőkig, rögeszmésen ragaszkodunk hozzá.
Tudom, hogy mindaz ami, a mai napon történt velem, egy jelentéktelen esemény, mégis leírom. Talán csak azért, hogy megnyugodjak.
Mártának persze azt mondtam, hogy elmegyek a boltba gyufáért. Láttam rajta: hiszi is, meg nem is.
– Legalább borotválkozz meg! – szólt.
– Majd ha szerzek valahol egy tükröt. A múlthéten is összevagdaltam magam. Úgy nézhettem ki, mint egy középkori párbajhős – morogtam.
– Csendesebben! Még meghallja valaki – suttogta, majd megkérdezte: – Egyedül mész?
– Dehogy. Nem bolondultam meg. Tamás is eljön. Tegnap beszéltem vele telefonon. Ő se mozdult ki már hetek óta. Ha ketten megyünk úgy azért biztonságosabb.
– Siess haza! És…
– Jó! Jó, tudom. Ne aggodalmaskodj! – vágtam be magam mögött az ajtót.
Az utcán csend volt. A szemközti oldalon álló autóroncsról, már hiányzott a motorháztető is. Éjjel vihették el. Más nem változott. A fal mellett mentem egy darabig, majd ott, ahol régen a tizenhármas számú épület állt – melyet már vagy féléve felrobbantottak – átfutottam az úttesten ahhoz a házhoz, melyben Tamás lakott. Már majdnem beugrottam a kapualjba, mikor előlépett:
– Na, végre! Mi tartott ennyi ideig?
– Mi? Mi? Semmi. Menjünk! – feleltem.
Már indultam volna, de elkapta a vállam:
– Nálad van?
– Persze. Azért jöttünk. Nem?
– Rendben. Én megyek elől, ha valami zűr lesz, fuss el!
Bólintottam, ráhagytam. Dehogy futok el. Elegem volt már a menekülésből. Félre fordultam, hogy ne vegye észre, és kabátom jobb zsebében kibiztosítottam a pisztolyomat.
A Jókai és a Veres utca kereszteződésénél az úttest közepén két férfi állt.
Mikor közelebb értünk, az egyik ránk kiáltott:
– Puskát nem hoztatok?
– Nem. Miért? Kellett volna? – kérdezett vissza Tamás.
– Nem a vadászatra jöttetek?
– Nem. Csak ide a boltba megyünk.
– Ne siessetek! Sokan vannak előttetek.
– Jó! Kösz, hogy szóltál. Mire vadásznátok?
– Fecskére. Állítólag láttak egy nagy csapatot.
– Értem – bólogatott Tamás, és tovább araszoltunk a fal mellett.
– Fecskére vadásznak. Vicces. Nem? – kérdeztem, de Tamás rám förmedt:
– Legalább ilyenkor fogd be a szádat!
Tudtam, hogy igaza van. Némán lépkedtem utána. Már majdnem a térhez értünk, mikor valahol a közelben lövés dörrent. Tamás megállt volna, de löktem rajta egyet és tovább ment. A bolt bejáratánál egy szürke kabátos ember feküdt az aszfalton. A sorban ő lehetett a tizenharmadik. A téren vagy heten-nyolcan ténferegtek, mindegyikük civilben volt és hiába vizslattam őket, fegyvert nem láttam náluk. Nem tudtam megállapítani, melyikük lehet a felügyelő. Megálltunk egy fa árnyékában – Kitudja, mikor kerülünk sorra? – és vártunk.
Még utánunk is érkeztek néhányan. Az egyikük, egy fiatal férfi egyenesen a bolthoz tartott, de többen is ráüvöltöttek:
– Hová mész, hűlyegyerek?
– Nem tudsz számolni?
– Úgy akarsz járni, mint az?
Felkapta a fejét és kővé merevedett. Egy ideig rémülten tekingetett jobbra-balra, majd mikor megpillantotta a holtestet, megfordult, a házfalhoz futott és lerogyott a járdára.
– Talán idegen. Lehet, hogy nem is tudta, hogy itt bolt van – dörmögte maga elé Tamás. Ezt inkább saját magának mondhatta, mint nekem, mert rám sem nézett.
– És szerinted ez jó így? És a fecskevadászat? Ahhoz mit szólsz? – kérdeztem.
– A fecske is madár – dünnyögte.
– Persze, hogy madár. De, nem bagoly.
– Csak minden tizenharmadikat lövik ki.
– Egy csapatból? A tizenharmadikat? Hogy lehet megszámolni? Láttál te már fecskéket?
– Csak közéjük lőnek, amelyiket eltalálják, azt tizenharmadiknak minősítik. Ez az előírás. A legújabb előírás. A múlthónapban jelent meg. Megmutassam?
Kotorászni kezdett a táskájában és előhúzott belőle egy vaskos fekete könyvet, lapozgatni kezdte, majd az orrom elé nyomta.
– Tessék, itt van. Olvasd el magad, ha nekem nem hiszel.
Már nyúltam érte, mikor egy kockásinges férfi ott termett mellettünk, és kikapta a könyvet Tamás kezéből.
– Ellenőrzés! – vakkantotta.
Gyakorlottan pörgette a lapokat előre hátra, majd visszadobta a kötetet Tamás kezébe.
– Látom hivatalos kiadvány. De az ilyeneket is ellenőriznem kell. Néha a nyomdában is hibáznak, és benne marad a tizenharmadik oldal, vagy a száztizenharmadik, vagy a kétszáztizenharmadik. Remélem, megértik. Ez rendben van. Viszontlátásra!
– Viszlát! – mondtam majd, mikor úgy véltem, kellő távolságban van ahhoz, hogy ne hallja, suttogva odaszóltam Tamásnak:
– Fogadjunk, hogy visszajön!
– Miért nem tudod, te soha befogni a szád? Ha lehallgató lett volna nála már visszajött volna.
– Lehallgató? Milyen lehallgató?
– Olyan, mint a nagyothalló készülék, vagy talán az is. Azt mondják már többnél is láttak.
Itt tartottunk mikor végre kijött a boltos és intett felénk, hogy bemehetünk.
Az ajtóban rápillantottam a holttestre. Először azt hittem, hogy tévedek. Csak hasonlít rá, gondoltam, de amikor jobban megnéztem, akkor már biztos voltam benne, hogy Perbál atya az. Igaz, reverenda nélkül, egy nyűt szürke kabátban, de ő volt. Tamás már bement a boltba. Siettem utána. Ő, mint mindig most is éppen alkudozni próbált valamire. Egy benzines öngyújtót láttam a kezében. Én kértem gyufát. A boltos segéd szépen, lassan kiszámolta a tizenkét szálat. Belegyömöszöltem egy üres dobozba és kiléptem az utcára.
Ott vártam az ajtóban, az atya holtteste mellett, de mivel Tamás még mindig nem került elő, elindultam hazafelé.
Az első saroknál visszanéztem és láttam, hogy szalad utánam. Lassítottam, utolért. Boldogságtól sugárzó arccal lelkendezett, hogy végre meggyőzte a boltost arról, hogy más úgysem veszi meg, mert drága a benzin, és fele áron megkapta az öngyújtott.
– Gratulálok! – mondtam, és menten tovább a fal mellett.
– Most meg mi a fene bajod van? – morogta mögöttem szemrehányóan, majd elbizonytalanodva megkérdezte: – Miért erre megyünk?
– Az öreg, tudod ott a boltnál?
– Tudom. Mi van vele?
– Hát? Az hiszem az atya volt – böktem ki nagy nehezen.
– Te, jóisten! Most mit csináljunk? Dobd el valahol, itt az utcán, és menjünk.
– Dehogy dobom. Ha valaki megtalálja, hoznak egy kutyát, az meg kiszagolja a nyomot, és szépen elvezeti őket hozzánk.
– Akkor mit csinálsz? Haza viszed? Meg vagy bolondulva?
– Menjünk már! Majd kitalálok valamit – morogtam.
Már közeledtünk az utcánkhoz, de még semmilyen használhatónak tűnő ötlet sem jutott az eszembe.
– Figyelj! Tudod mit? Együk meg! – lihegett Tamás mögöttem.
– Dehogy esszük. Hónapokig a pincében volt. Tudod, milyen dohos szaga van? De, ha te vállalod, akkor már adom is.
– Kösz! Mégse. Meggondoltam. Még csak az kell, hogy kihányjam a reggelimet.
Ahhoz a házhoz értünk, amelyikben Tamás lakott.
– Na! Mi legyen? – kérdezte.
– Majd megoldom – legyintettem és tovább indultam.
– Biztos? – kiáltott utánam.
– Biztos! – válaszoltam.
Körülnéztem, hogy figyelhet-e valaki, majd átvágtam a felrobbantott tizenhármas számú házhoz az utca másik oldalára. A romok között egy szűk lyuk sötétlett. Éppen csak akkora amekkorán be lehetet mászni. Tudtam, hogy ide nem mer követni senki, még az ellenőrök sem. Amolyan elátkozott helynek tekintette mindenki, melyet jobb elkerülni. Az épület pincéjében a kazánház szinte sértetlen maradt, a ráomló törmeléket felfogta a betonboltozat. Annak idején, mikor építették, nem sajnálták belőle a vasat.
Azt hiszem leírtam mindent, ami segít megérteni ezt az egész rémálmot. Tudom itt-ott zavaros, de arra jó volt, hogy kiadjam magamból a mérget, a félelmet, az elkeseredést. Ha ezt az írást megtalálnák nálam, akkor – úgy saccolom – négy-öt évet kapnék valamelyik agymosótáborban. Ezért most beleteszem egy műanyagzacskóba és elrejtem az egyik gőzvezeték szigetelése alá. A papír kibírhat akár hét-nyolcszáz évet is. (Persze csak akkor, ha nem rágják szét a patkányok.) Talán majd valaki egyszer megtalálja. Ja, igen! Majdnem elfelejtettem. A zacskóba még bele kell raknom azt a valamit is, melyet ma, szegény Perbál atyának akartam átadni. Csak egy lap. Egy Károlyi-féle Biblia tizenharmadik oldala.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.30. @ 18:45 :: Bojtor Iván