Templomos Kostas[1]
1.
A Budai Vár udvarán két dalia csattogtatta a kardját. Csak úgy szikrázott az acél!
– Támad! Támad! – kiabálta a harmadik, a vívómester – Védd! Jól van!
Folyt a tusa tovább. Hirtelen azonban egy nőkből álló csoport vonta magára a mester figyelmét, amint a sarok felől közeledtek. A királynő jött udvarhölgyeitől körülvéve.
– Látogatók jönnek. Lelkesebben folytassátok a vívást!
Nagy csattogást csaptak a kardokkal.
– Állj! Tiszteletadás!
A küzdőfelek abbahagyták a fegyvercsörgetést és lekapták a sisakjukat. A nők csapata közelebb ért, és a királynő felismerte a fiát.
– Felség! – bókolt feléje, s a kísérői utánozták a mozdulatot.
– Királynőm!– válaszolt László fejet hajtva. – Látom, új leány van hölgyeid között.
A királynő odafordult az említett szőke lányhoz, aki kecsesen bókolt a király felé.
– Felség! – dadogta és bájosan elpirult.
László megtudta, hogy francia földről került ide, Eliabel a neve, Marestin de Santon márki leánya, és távoli rokona magának a királynőnek, Anjou Izabellának.
A tusa folytatódott, de László figyelme elkalandozott, egyik hibát a másik után vétette, csak Eliabel szőke fürtjei, s tengerkék szeme járt a gondolataiban. Ellenfele ki is használta a lehetőségeket, és csak úgy csattantak a bevitt ütések László vértjén, sisakján.
– Elég! – kiáltotta vívómester. – Mára elég!
A küzdőfelek visszavonultak, és levetve a páncélzatot, ki-ki ment a szállására.
– Albi fiam, jól vívsz, de jegyezd meg, hogy a király testét nem illetheted se fegyverrel, se mással! – dicsérte, s dorgálta tanítványát Pietro, a vívómester.
– Bocsánat, uram! Kegyelem szegény fejemnek!
– Ne siránkozz! A büntetést úgyis megkapod. Sisakban és nehéz vértben kiállsz velem a falakon kívül!
A legény elsápadt. Tudta, hogy ez egyenlő a kivégzéssel. Nem volt sem Budán, sem a környéken olyan vitéz, aki össze merné mérni fegyverét Pietro mesterrel.
Ezalatt László szobája ablakánál állva, a most megismert lányra gondolt. Hiába terült el szeme előtt a Duna partja, a szemközti oldal mozgalmas lankája, csak a lányt látta. „Mint az érett kalász a haja, s mint a tengerszem szeme tükre” – motyogta magában. Megrázta magát, hogy szabaduljon a varázslattól – mert ez csak varázslat lehet!
– Hívjad ide Albit! Most! – kiáltott a szolga után – Akármit csinál, hagyja, és jöjjön!
A szolga gyerek elrohant.
– Pietro mester! Hol van Albi? László herceg, vagy no, a király hívatja! Most, most! Jöjjön gyorsan Albi! Duhaj kedvében van a király!
– Megyek, küldöm! – indult a szállásra a mester. – A büntető tusa elmarad – dünnyögte halkan.
László türelmetlenül várta Albi érkezését, akit az erdélyi vajda ajánlott a király szolgálatába. Ő lett a harci tusák, vívások állandó társa, esti ivászatok és más férfias szórakozások szervezője, és állandó résztvevője.
2.
Könnyű vadász öltözéket öltöttek magukra, s csak egy vékony kardot csatoltak a derekukra. Így lovagoltak ki a várból a leengedett hídon át. Nem is figyeltek sem a tavaszi zsongás hangjaira, se másra, úgy eltöltötte őket a várható kaland izgalma. Alig trappoltak végig a hídon, egy három fegyveresből álló csapat is elhagyta a várat. A két kalandkereső anélkül, hogy kisérőiket észre vette volna, gyors ügetésre biztatták a paripáikat, amint rátértek a mezei útra, s hamarosan beértek az erdőbe. Az ösvényen lassabban haladhattak, figyelmesen kellett lovagolni az útra hajló ágak miatt. Kis idő múlva nagyobb, kitaposott útra értek, ami egy szekértáborhoz vezetett a folyó parton.
– Mi ez? Hová hoztál?
– Felség! Engedelmeddel, jóuram! Voltunk már paraszt menyecskéknél, sváb faluban, kun szálláson, most olyan helyre hoztalak, ahol még nem jártál!
– Mondjad, hogy hova!
– A nomádokhoz, az Erdő Népéhez.
Alig léptek ki a tisztásra, jött is elébük egy félmeztelen bozontos fejű ember. Albi a saját nyelvén szólt hozzá, s a férfi intett, hogy jöjjenek közelebb. Egy farönkre mutatott a tűz közelében, üljenek le oda. A tűz körül alakok sürögtek – húst sütöttek nyárson. Nyulat, mókust, madarakat. Vendégeiket is megkínáltak hússal, borral. Még javában falatoztak, mikor nagy rikoltozás, kacagás közepette egy nyársra húzott vadmalacot hozott néhány vidám fiatal, és feltették a tűzre.
Ezután a közjáték után a szekerek közül tarkaruhás lányok csapata jelent meg, és lassú táncba kezdett a dobok tompa ütemére. Iregtek-forogtak a tarka köntösök, röpültek a szoknyák, a kendők, hogy beleszédült az ember. Közben fiatal legénykék szorgalmasan töltögették a vendégek ivókürtjeit. Ahogy elverték éhüket, kedvük támadt beállni a táncolók közzé. Nem sok sikerrel járt a próbálkozás, s a táncosok szépen visszaterelték a mámorosan dülöngélő vendégeket a csutakhoz, üldögéljenek csak ott tovább, és nézzék a forgolódókat.
Egyszerre két lengén öltözött lány perdült elébük. Integetve hívták őket maguk után, a szekerek felé. A szélárnyékba gondos kezek vastag, nagy birkabőröket terítettek a földre. Készen állott a hely a pásztorórára. A két dalia nem kérette magát!
A lányok ringatózva sétáltak vissza a táncolókhoz.
– Nos? – szólalt meg egyikük.
– Megivott egymásután három ivókűrt bort. Most alszik.
– Az enyém is.
A három lovas kísérő a szekértábor közelében, bokrok takarásában helyezkedett el. Innen jól megfigyelhették a tűz körül történteket. Látták, amint László és társa szorgalmasan ürítgette a kupát, és egyre részegebb lett. Mikor aztán összeborulva elnyomta őket az álom, a testőrök főembere megfújta a kürtöt, hogy jelezzen a várakozó hintónak, jöjjön a királyért.
A kürt szavára a tisztás kiürült. Eltűntek egy pillanat alatt a táncosok, a sürgő-forgó legénykék. Csend lett hirtelen, csak egy öreg anyóka maradt a tűz mellett, s a hamvadó zsarátban pattant fényesen egy-egy szikra.
Hamarosan megérkezett a hintó, s a két öntudatlan részeget beemelték, betakarták, s indultak, jussanak ki mielőbb az erdőből.
A testőrök jelenléte nem volt hiábavaló, mert előfordult, hogy a lerészegített vendégeiket ezek és hasonló vándorok kirabolták, és mikor mámorukból magukhoz tértek, egy szál pendelyben találták magukat az erdőben. A karavánnak pedig se híre, se hamva. Úgy elpárologtak, hogy soha sem bukkantak a nyomukra. Elvegyültek a környéken kóboroló többi nomáddal…
3.
László alighogy kialudta a mámorát, felkereste Eliabel lakosztályát. Szívesen fogadta a lány, hellyel kínálta.
– Tölts bort! – szólt rá László a komornára. Eliabel pillantásával jelezte, hogy teljesítse a parancsot.
Juliette, a komorna serényen teljesítette is. A hűvös sarokból hozta a kancsót, és tele töltötte a kupákat, közben vágyakozó pillantást vetett a királyra, majd ijedten lesütötte a szemét. Mégsem való, hogy egy közönséges komorna, legyen bár akármilyen csinos is, a királyra vesse a szemét. László inkább érezte, mint meglátta a pillantást, de nem vette rossznéven. Sőt, elraktározta magában, hátha alakul később valami.
– Igyunk a szépségre! – emelte köszöntésre László a kupáját.
Csendült a kupa, folyt a beszélgetés, az ismerkedés. Eliabel gyermekkoráról mesélt, a hazai táj szépségéről, László pedig a hadi sikereiről. Gyorsan telt az idő, de a király hirtelen felállt, hogy menjen. Az anyakirálynő várta a trónteremben. Uralkodói teendők vártak rá. Juliette látva, hogy menni készül a király, kitárta az ajtót, és térdet hajtva félre állt. Kifele menet László visszaszólt, hogy este, éjfélkor visszajön.
– Várni fogjuk! – suttogta a komorna.
Éjszaka, alig kiáltotta el a strázsa a vár fokán az éjfélt, László már ott volt. Juliette engedte be, de Eliabel olyan mélyen aludt, hogy meg sem mozdult, mikor bementek a szobába.
– Ne keltsük fel, hadd aludjék! – szólott, és kilépett a ruhájából.
A következő este ugyan így történt minden, s a rákövetkezőn is. A harmadik este aztán a lány kijelentette, hogy másnap már ébren lesz Eliabel.
– Honnan tudod? Boszorkány vagy?
– Nem vagyok boszorkány, de tudom! Legyen ennyi elég!
– Te, Juliette hol leszel?
– Én is itt leszek.
Ettől kezdve hármasban töltötték az éjszakákat – nagy egyetértésben. Juliette, mint Afrodité felkent papnője, bevezette Eliabelt a szerelem misztériumába. A király, a sietve, kapkodva elöltött pásztorórák után, életre szóló élményben részesült ezeken az éjszakákon.
Tartott ez a helyzet egy darab ideig, de sokáig nem maradthatott titokban. Botrány készülődött, különösen azután, hogy a király nemességet adományozott mindkét kedveltjének. Báróságot és hozzá szép birtokot.
Izabella királynő nagyon dühös lett, hogy éppen az udvarhölgyei közül választott újabb szeretőt magának a király, és azt bőkezűen megajándékozta az ő rovására. Dühösen utasította az udvarmestert, sürgősen takarítsa el Eliabelt az udvarból. De még az országból vagy akár az életből is!
Mikor azonban reggel Konrád udvarmester gőgösen bevonult a lány lakosztályába, hogy elkergesse, azt üresen találta. Denis, a francia kukta ugyanis elárulta Juliettenek, hogy az udvarhoz gyanús, idegen, olasz szakács érkezett. Velence küldte…
– Kihallgattam, mit beszélnek. Nem tudták, hogy értek olaszul, pedig jól értek, nagyapám révén. Arról beszéltek, hogy mindkettőtöket meg fognak mérgezni, mert Szent Márk városának nincs szüksége egy balkézről való trónkövetelőre se itt az országban, se máshol.
Juliette azonnal felfogta, miről van szó, és hogy nincs veszteni való idő.
– Szerezz férfiruhát! És most siess, meg ne lássanak!
Kora hajnalban vadászok közé keveredve hagyták el a várat. Öltözetük nem tűnt ki a többiekétől – könnyű vadászöltönyt viseltek, vadásztőrt és vékonypengéjű, egyenes kardot fegyverkén. A nyeregtáskába rejtve hozták magukkal, ami ékszerük, aranyuk, pénzük volt. Minden más holmit visszahagytak. A vadászokat kint az erdő fái közt elkerülték, és sebes ügetéssel estére már messze jártak. Így haladtak napokon, heteken keresztül. Út közben egyszerű házaknál álltak meg pihenni, enni, aludni. Rézgarassal fizettek a szolgálatokért, ne hagyjanak maguk után feltőnő nyomot, és ha kérdezték útjuk célját, az egyetemet említettek, ahova atyjuk óhajára igyekeztek.
Eliabel apja, Marestin márki birtokán találtak menedékre, Cantal megyében. A dombok között, erdőtől védetten a Murat nevű kastélyban.
4.
Mikor eljött az ideje, Juliette baroness Murat kastélyában szülte meg a leányát, aki szintén a Juliette nevet kapta a szent kereszténységben.
Rövid időn belül Eliabel egy fiúgyermeknek adott életet. Anyja családnevét bár megkapta, de rangot, címet, birtokot nem. Charles Costas-Konstantin de Marestin néven írták be az anyakönyvbe. Az anyja dajkaságra és nevelésre Juliettere bízta a gyermeket, ő pedig felment az apja, Marestin de Santon márki udvarába, ahol megismerkedett egy angol nemesemberrel, név szerint sir William Marshal báróval, és hamarosan feleségül ment hozzá. Sir William Marshal lovagi erényei révén vívta ki kortársai tiszteletét és irigységét, de lévén másodszülött fiú nem örökölt birtokot, csak üres bárói címet. Igaz, felmenői közt sok nevezetes ember volt, akikre méltán büszke lehetett, apai nagybátyja még a régenségig is eljutott III. Henrik angol király kiskorúsága idején.
Kostas sem örökölt ugyan a nevén kívül semmit, mégis nagyapja márki rangjának megfelelő nevelést kapott. Ameddig Murat kastélyában élt, a plébános terelgette nyiladozó elméjét a krisztusi szeretet irányába, valamint az anyaszentegyház és annak főpásztora iránti engedelmességre. Később a betűvetésre-olvasásra is megtanította az élénk szellemmel megáldott gyermeket.
Elérve a 6-7 éves kort nagyapja felhívta az udvarába, hogy ott folytassa felkészülését a lovagi életre. Itt a márki udvarában és a környéken élő nemesek gyermekei két káplántól tanulták a kor megkövetelte ismereteket – a latin nyelvet, a matematikát, matézist, a hit tételeit.
Kostas édesanyja, Eliabel házában élve, sokféle emberrel ismerkedett, találkozott. Ilyen volt mindjárt Eliabel férje, mondhatni a fiú mostoha apja, bár nem igényelte ezt a titulust, William lovag, aki a harc mesterségére oktatta a fiúkat. A márki körében több nemes úr élt, valamint szolgák, személyzet sokasága, Volt ott egy olasz vívómester is, hiszen a vívás tudománya a legfontosabb tudni való a lovagi világban. Ezen módon alkalma nyílt a francia nyelven, anyanyelvén kívül megtanulni angolul, olaszul és természetesen latinul. A hadi tudományok ismeretének megszerzésében is jeleskedett. Nevelése szigorú, kemény, katonás volt, imigyen megszerezve mind azt az ismeretet, tudást és gyakorlatot, ami szükséges ahhoz, hogy ő is derék lovaggá váljon.
Kostas ifjú lelkére nagy hatással voltak William lovag harci erényei, megjelenése, büszke tartása, hogy minden helyzetben feltalálta magát. Ilyen lovag szeretett volna lenni ő is! William Marshal volt a példaképe.
A többi fiúnak is megvolt a maga példaképe. Legtöbbnek valamelyik híresebb lovag, de olyan is akadt közöttük, akit a papi hivatás vonzott és a püspököt vagy egy szentéletű barátott választott példaképül. Elmenni a Szentföldre, harcolni a pogányok ellen, legyőzni a Gonoszt, téríteni a hitetlenek között, terjeszteni Krisztus igéit, kiszabadítani nőket a pogányok fogságából! – ilyen hőstettekre vágytak.
– Tudod, Juliette, én olyan híres lovag leszek, mint William – kérkedett Kostas gyerekfejjel.
– És mit fogsz majd csinálni?
– Kiszabadítalak téged a mór fogságából, ha az elrabol! Kiszabadítalak, és te hálából megcsókolsz!
– Soha! Inkább visszamegyek a szerecsenhez!
A fiú megbántódott, elfordult, és a könyöklőre támaszkodva nézte az erdő fölött szálló madarakat. „Ha madár lennék, én is elrepülnék, aztán nézhetne utánam ez az undok béka” – gondolta magában.
Juliette álldogált kicsit, aztán oda könyökölt Costás mellé.
– Nem is tudnálak a sok páncéltól megcsókolni.
– Beviszlek a váramba, és ott levetem a vértet magamról.
– Akkor majd igen!
Erre mégsem került sor.
5.
Mikor eljutott László halálának híre hozzájuk, Eliabel elment a Domonkos atyákhoz, és misét mondatott a király lelki üdvéért. A misén Eliabel mellett térdepelt egyik oldalon Juliette a lányával, Costas a másik oldalon. Hosszú misét celebrált a pap, de áhítatos szívvel hallgatták végig. A mise után a két asszony még sokáig imádkozott lehajtott fejjel.
– Mi okból hoztál el minket erre a misére? Mi közünk van ehhez a távoli, vad országnak a királyához?
– Az apátok volt!
Megdöbbenve meredtek egymásra.
– Akkor mi igazából testvérek vagyunk?
– Igen! Apáról.
– Juliette, örülök, hogy a nővérem vagy!
– Én is örülök, hogy fivérem vagy!
A két asszony meghatottan nézte őket.
– Most gyertek, menjünk oda az Szilveszter atyához. Ott imádkozik az oltár előtt.
Megálltak mögötte, s türelmesen megvárták, amig befejezi az imát.
– Monsignore Szilveszter, kérlek, add áldásodat ránk, akik az elhunyt révén egy család vagyunk!
– Isten útjai kiszámíthatatlanok! Lám, László király zaklatott, kétségekkel, szenvedésekkel teli élete végül hozzátok vezetett, akik jó keresztények, anyaszentegyházunk hűséges gyermekei vagytok. Kisérjen áldás útjaitokon, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében!
– Ámen.
6.
A tény, hogy királyi vérből származik, mélyen felkavarta Kostast. Indulatok szabadultak el a lelkében. Nagy tettekre vágyott, dicsőségre, meghódítani népeket, harcra kelni gonosz erőkkel. Nappal a gyakorlótéren engedte szabadjára indulatait – dühödten gyakorolta a lovagi torna fogásait, a vívást, a lándzsavetést, lovaglást. Szétkaszabolt három szalmabábot és két gyékény céltáblát, kimerülésig hajszolta a lovát, s este ájultan zuhant a fekhelyére, mégse tudott aludni.
– Amit mondtam, fiam, az hétpecsétes titok! – figyelmeztette Eliabel a fiát. – Ha kipattan a titok, halál vár rád! Veszélyes ellenségeink vannak Velencétől a pápáig, s a császártól Nápolyig. Engem is megfenyegettek, amikor megfogantál, azért kellett elmenekülnöm az országból.
Senkivel nem állt szóba megfogadva anyja tanácsát, az egy Simon lovagot, William Marshal fegyvertársát kivéve. Vele szívesen beszélgetett, szívesen hallgatta eddigi kalandjait és terveit, de származása titkát előtte sem fedte fel.
A lovag nagy célt tűzött maga elé: a Szentföldre akart elmenni, és harcolni a pogányok ellen. Le is tette a fogadalmat, felvarrta köpenyére a keresztet, és tarsolyában a pátenssel készülődött a nagy útra. Itt, a márki udvarában azért időzött már jó ideje, hogy kellőképpen fölkészüljön. Elég tehetősnek érezte magát, hogy ne szoruljon senki segítségére, kegyelmére. Nem akart csatlakozni egyetlen sereghez sem, hanem egyedül nekivágni az útnak.
Kostas melléje szegődött, mint csatlós. Kalandvágy hajtotta őket, mikor elindultak, s ez végig kísérte útjukat. Simon lovag csak egy fegyverhordozó szolgát vitt magával, egy provence-i paraszt legényt, Lazare nevűt. Az állatokhoz, lovakhoz már otthonról jól értett, s a többi teendőt útközben szépen megtanulta. A táborverést, fegyverek rendben tartását, élelmiszer és más szükséges dolgok beszerzését. Kostas külön örült a vidám társnak, s vándorlásuk közben eltanulta tőle annak anyanyelvét, azt a provanszál dialektust, melyet Lazare falujában beszéltek. Újabb nyelvvel gyarapodott tehát Costas tudománya. Még egy vezeték lóval egészítettek ki a kis csapatot, s így vándoroltak vártól várig, kastélytól kastélyig.
Lassan, de kitartóan haladtak, s egyszerre a Dunához érkeztek. Nézték a nagy vizet, a partnak csapódó hullámokat, a fel-felugró halakat.
– Tudd meg, lovag, hogy én innen származom, a Duna mellől – szólott, mikor megpillantották a nagy vizet. – Mégsem láttam még sohasem ezt a földet!
– Hogy van ez? Nem Murat kastélyában születtél?
– De apám, a szülőapám itt élt, ameddig élt.
– Eddig nem beszéltél erről!
– Nem volt miért. Most mégis hirtelen fontos lett, amint megláttam a folyót, s a tájat mellette. Mintha ismerős lenne, s mégsem az!
– Szófia beszéd! Inkább nézzünk szállás után! Ott vannak valami házak a part mellett, menj csak oda, Lazare és nézd meg mifélék!
– Barátságos népeknek látszanak – jött vissza a terepszemléről a legény. – Egy nagy lapos ház, előtte széles házelő, körötte több kisebb lakóépület, állatszállás.
7.
Az udvarház gazdája szívélyesen fogadta a Szentföldre igyekvő lovagokat. A szívélyes invitálás a szállásra éppen úgy vonatkozott, mint a traktára. A házigazda összehívta a vendégek tiszteletére a rokonokat és a közelebbi szomszéd módosabb gazdáit.
– Menj csak, fiam – szólott a gazda az udvaron tébláboló szolgagyereknek -, szóljál Márton uraságnak, hogy elvárom ebédre-vacsorára! Ugyan ezt mondd el a plébános úrnak is és a tekintetes bíró uramnak is!
A szolgagyerek morgolódva, hogy ez a gazda mindig kitalál valamit, elcammogott a szomszédos udvarházba. Átadta az üzenetet, de tovább menni már nem volt kedve, s ezért azt mondta Márton uraságnak, hogy a gazda kéri, szóljon Bonifác tisztelendő úrnak és a tekintetes bíró úrnak jönnének ők is az udvarházba külországi lovagot látni.
Délutánra összegyűlt úgy 15 ember. A férfiak hozták a feleségüket is, csak a plébános úr, Bonifác tisztelendő jött magában. Gazdagon terített asztal várta az érkezőket. A szakácsnő, név szerint Zsuzsa néni, kitett magáért. Került az asztalra mindenféle jó falat – citromos őzgerinc, nyúlpástétom, nyárson sült galambfiak, fűszeres-boros mártások. Sürgő-forgó szolgák igyekeztek hasznossá tenni magukat, locsolgatták forró zsírral a nyárson piruló húsokat, kavargatták a serpenyők tartalmát, sózták, fűszerezték, amit kell. Zsuzsa néni árgus szemekkel ügyelt, figyelt mindenre. A hibát vétőket nagyhangon korholta, az ügyeseket ellenben csak szótlanul nézte, nem dicsérte, de megjegyezte, és később aszerint osztotta rájuk a munkát, ahogy dolgukat végezték. Mindannyian tudták, hogy jól dolgozni kötelesség, és haszna mindig megtérül.
A vendégsereg türelmetlenül várta az ízletes falatokat. Addig a kupák ürítgetésével mulatták az időt. Végre megjelentek tele tálakkal a felszolgálók, s úgy vonultak be, mint egy győztes hadsereg élükön Zsuzsa nénivel.
– Vivát! – kiáltották a meghívottak lelkesen.
Nem csak a kuktákra, szolgákra figyelmezett a termetes szakácsnő. Gondja volt a vendégseregre is – hogy jól érezzék magukat! Evés-iváson kívül a test más örömeihez is hozza segítette a szerelemre éhes vendégeket. A keze alatt dolgozó leányok nem csak a lábosok körül forgolódtak. A legtüzesebbet küldte a nemes vendégeket szórakoztatni.
– Menj, Fruzsina, ezt a tál nádmézben főtt körtövélyt kínáld a fiatalabb lovagnak, és súgd meg neki, merre van kamrácskád.
Kacagva jött vissza a konyhába Fruzsina.
– Mondd, mi történt!
– Az a másik, elkapta a derekamat, s mind megette a körtövélyt. Beszélni nem lehetett vele, nem értette a szót, csak falt, a kisebbnek nem is jutott.
– De csak mondott valamit, ha már elkapott?
– No, te! Ezt mondogatta, biztos tetszettem neki.
– Te leány, a notte a taljánok nyelvén éjszakát jelent. A trakta után leskelődjél a folyosón, s ha látod, hogy keres, vidd a kamrádba.
Másnap reggel, a mámoros éjszaka után Simon lovag nehezen ébredt.
– Tatárokkal hadakoztál, Simon mester? – kérdezte Costas a társát.
– Annál rosszabb! Boszorkákkal.
– Akkor jobb lesz, ha tovább állunk, mert még elveszejtenek!
– Menjünk, menjünk! Ha még egy éjszakát itt maradunk, itt rekedek!
– Indulhatunk is, Gál báró már vár reánk.
A lakoma és a külországi lovagok híre messze terjedt.
Utána a többi birtokos, főúr mind tetszéssel látta körükben őket. Az ország hatalmasságai bár egymás között hadakoztak, csatároztak, a két lovagot egytől egyig vendégszeretetben részesítették. Szállást adtak nekik, ellátták étellel, itallal – szinte egymás kezéből kapkodták el őket. Azt gondolhatták, hogy a pogányok ellen harcolni induló keresztes lovag és társai ellátása, támogatása szent céljaik sikerében, enyhíteni fogja a földön elkövetett bűneik súlyát.
Gáll báró is meghívta magához a ritka vendégeket, Costas és Simon lovagokat. Vadászatot rendezett tiszteletükre. Egy ilyen vadászat jó alkalomnak kínálkozott a nemes főurak találkozására. Jó alkalom a mulatozásra, a kisebb-nagyobb ügyek megbeszélésére, elsimítására, Ámor-ügyek elsuttogására, és a külhoni lovagok újabb meghívására.
– Lovag uraim! – szólott a vadászat utáni lakomán Gáll báró. – A nádor szólott, mondjam meg, ülnének mellé az asztalnál és meséljenek az útjukról idáig. Mondják el, honnan jönnek, hová tartanak, ezidáig mit tettek, s ezután mit fognak.
– Semmi akadálya! Így teszünk!
A nádor a térdét csapkodta, úgy kacagott a két lovag kalandjain.
– Ezt a királynak is el kell mesélnetek!
Hírük így a királyhoz is eljutott. Magához hívatta, és hosszú hetekig az udvarában tartotta őket. Maga is szándékozott lovagokat, fegyvereseket küldeni a Szentföldre. Hosszasan tárgyalt Simon lovaggal, kifaggatva a várható lehetőségekről, nehézségekről, kikérdezte, hogy milyen fegyvereket, felszerelést kell annak magával vinnie, aki oda készül. Végül, úgy két hónap múlva elbocsátotta, de rábízta őket kedves hívére, Loránd erdélyi vajdára.
Régi família sarja volt a vajda, felmenői még Árpáddal jöttek ki Szkítáiból. Büszkék is voltak rá! Mulatni, vadászni éppen úgy szerettek, mint hadakozni. Hatalmukat szívesen fitogtatták, és sokszor a királlyal is szembe szegültek. Loránd vajda mégis András király bizalmát bírta.
8.
Mozgalmas időt töltöttek a vajda bajomi birtokán. Mátyus Salamon, a várkapitány lett állandó kisérőjük. Costas is jó barátságba került vele. Lelkesen tanulta tőle az erdélyi, székely harcmodort. De még lelkesebben forgolódott a kapitány fekete szemű hajadon leánya, Mária körül. Kedvéért megtanult magyarul. Nem volt hiábavaló az erőfeszítés, mert következő farsangon lakodalmat ültek. Úgy tűnt, letelepedik, és apósa, Salamon kapitány mellett a vár hadnagyaként éli tovább életét.
Simon lovag nem kért ebből a vári életből, nem vállalt semmi tisztséget, és hű szolgájával készült tovább állni, hogy meg se álljon a Szentföldig. Kostasnak nagy gondot okozott ezzel – nem tudta mit tegyen, menjen vele tovább újabb kalandok felé, vagy állapodjon meg újonnan szerzett rokonai körében.
– Gondold meg jól, Kostas! Jöhetsz velem társul, de gondold meg! Hamarosan megszületik a fiad, az ifjabb Konstantin Kostas, a jövő reménye. Apósod, Salamon kapitány mellett biztos élet vár rátok.
– Nem tudom, mit tegyek, Simon lovag!
Váratlan fordulat segített dönteni.
Kereskedők érkeztek a vajda udvarába. Vajda uram befogadta őket arra az időre, amig megpihennek további útjuk előtt. Engedélyt kértek a vajda földjén való áthaladásra. Kaptak is – jó pénzért.
– A hegyeken keresztül sűrű erdőn és magas hágón át vezet az út – fordult Salamon kapitányhoz a kalmárok vezetője. – Zsiványokról is beszélnek. Igaz a szóbeszéd?
– Igaz, igaz! Fegyveres kísérlet nélkül Istenkísértés megpróbálni az átkelést. Fogadjatok fegyveres kisérőket magatok mellé! Erős kíséretet!
– Hogy és honnan szerezzek erős, megbízható kíséretet?
– Fogadjatok zsoldosokat.
– Arra minden hasznunk, minden pénzünk rámegy!
– Akkor, kerüljétek ki a hegyeket!
– Miről beszélsz? Csúfolódsz velem?
– Szó sincs róla. Van más út is eljutni a tengerhez, ahova igyekeztek, csak hosszabb.
– Mondd, ez merre esik?
Salamon kapitány eleget tett a kérésnek, és elmagyarázta, hogy merre tartsanak.
– Délnek vegyétek az irány, ne napkelet felé, ahogy eddig gondoltátok. Elkerülhetitek a hegyen való átkelést, csak tartsatok, az Olt folyó mentén mindig délnek. Jól járható a folyóvölgy. A szoros is használható! Őrtornyok, s katonák vigyázzák az úton levők biztonságát.
A kapitány elmagyarázta az utat egészen a Dunáig. Ott bérelhetnek hajót a tengerig, a parti kereskedő városig, úti céljukig. Az út hosszú, tapasztalt vezetőre van szükség, aki kiismeri magát a különféle népek között, aki ismeri az utat. Maga Salamon kapitány ajánlkozott kisérőnek, mondván, ő jól ismeri a vidéket és az arra lakó népeket.
– Én is csatlakozom! – jelentette ki Simon lovag.
A vége az lett, hogy Kostas is felcsapott kisérőnek, és még ifjú arája is!
Nem volt véletlen ez a gyors csatlakozás a kereskedőkhöz.
Nyugtalan idők jártak, amit még tetézett a vajda kapzsisága és erőszakossága. Addig fajult az ellentét a szomszédos birtokokkal, hogy a király haddal ment rá. A vesztes csata után Salamon kapitány családjával, néhány hű emberével és a lovagokkal kiment Erdélyből. A kereskedők útját követték, és csatlakoztak a kereskedő karavánhoz, felajánlva fegyvereiket a védelmükre. El is fogadták, mert bár a Barcaságban megtelepedett Teuton lovagok ellátták a szorosok védelmét, mégis veszélyes volt a hegyeken való utazás. Gyakran lecsaptak az utazókra mindenféle hegyi martalócok. Ezért is kerültek déli irányba egészen a Dunáig, Nikopol városáig.
Nikopol a Duna jobb partján terült el, de a bal parton is, az Olt beömlésénél, a szögletben egy falunyi terület, s egy kikötő a városhoz tartozott, bolgár fennhatóság alatt. Itt szedték be a vámot az áthaladó hajóktól.
Innen hajón tették meg a további utat, miután lovaikat jóáron eladták. Egy hónap alatt megérkeztek Licostomo genovai kereskedőtelepre, mely akkor már kiérdemelte a város nevet.
9.
Farkastorok – Licostomo
A tenger felől közeledő hajós úgy érzi, mintha egy óriási farkas torka akarná elnyelni.
Lassan hömpölyög a töméntelen víz a sűrűn benőtt partok között. A nád olyan sűrű, hogy ember nem mehet közzé, még a halászok ladikja sem fér be a rengeteg nádszál tömegébe. Ha valaki mégis befurakodik a sűrűbe, nem talál ott mást, mint rikoltozó, szárnyaikkal verdeső madarakat. Ha pedig a víz alatti világát nézegetné, ott nagy halakat látna, amint a nád tövén az algát legelik. A halászok hálóval vagy szigonnyal fogják ki a nagy kövér potykákat.
A nád suhogása minden hangot elnyom a víz felett, a hajósok is elcsendesedve figyelnek jobbra-balra. A látóhatárt sűrű, fekete felleg zárja, a napsugár is alig hatol át rajta, csupán a széleit hinti be ezüst permettel. A hajós baljós remegéssel lesi a távolt, s figyel jobbra-balra. A nagy folyam kanyarodik délnek, s a kanyaron túl feltűnik a város az utazók ámuló szemei előtt.
Nem nagy a város, de élénk hajósnép és kereskedők nyüzsögnek az utcáin. A kikötőben ezerféle vízi jármű, a parton terebélyes raktárépületek, kissé távolabb a folyótól emeletes, erkélyes házak sorakoztak, mint akármelyik olasz városban. Pedig Itália messze esik innen.
A város vezetését az arkhónra[2] bízták, akit egy írnok-jegyző segített. A csellengő hordák ellen a szárazföld felé vízzel telt árok és földsánc védte valamennyire a várost, a kikötőt pedig néhány hadigálya. Igaz, a szárazföld felől nem fenyegetett semmiféle veszély, hiszen nem is igazán szárazföld a város mögötti terület, hanem végtelen ingovány. Nomád lovasok számára járhatatlan. nem is élnek ott mások, mint pákászok-halászok. Tőlük nem volt mit tartaniuk. A tenger felől ellenben felhatolhattak kalózhajók. Különösen a szeldzsuk gályák veszélyeztették a partmenti telepeket, kisebb városokat.
Hosszas vándorlásuk után a genovaiak által létrehozott településen, a Licostomo nevű tengeri kikötővárosban várták az alkalmat, hogy tovább mehessenek.
Megérkezésük után, elsősorban az arkhón elé járultak. Lazzaro, Simon lovag szolgája ezalatt a szállásnak járt utána.
Az arkhón ránézésre nem mutatta, hogy a város első ember. Úgy öltözött, mint akármelyik kereskedő társa, csupán a vastag aranyláncon függő medál mutatta rangját.
Kostas nyelvismerete most fogott jól, tudott gond nélkül beszélni Giulio Monterossi arkhónnal, aki örömmel vette tudomásul, hogy fegyverforgatásban jártas vándorok érkeztek városába.
– Szükségünk van minden fegyverre városunk védelmében. Szeretném tudni, mennyi ideig szándékoztok nálunk időzni? – kezdte a tárgyalást vendégeivel -. Állandóan vigyázzuk a folyót, s még a tengert is egy őrtoronyból. Igazából vízen kell védekeznünk, de a hadigályákra is kell rátermett fegyveres ember.
Giulio Monterossi így adta tudtukra, hogy számit a lovagok fegyvereire.
– Álljatok a város szolgálatába, ameddig itt tartózkodtok! Minden szükségleteitekről a város gondoskodik, de zsoldot nem kaptok, ellenben szabadon kereskedhettek.
– Megtisztelő az ajánlata, és megbeszéljük egymás között. Holnap választ adunk – szólott mindhármuk nevében Kostas.
Másnap szóltak az arkhónnak, hogy az ajánlatot elfogadják, hiszen egyelőre még remény sem mutatkozott a tovább utazásra.
– Az írnok-jegyzővel megbeszélitek a részleteket. Segítse a Mindenható a fegyvereiteket, hogy eredményesen védjétek városunkat!
Kostas és társai valóban eredményes munkát végeztek, mint az később kiderült. Simon lovag és Kostas a hadigályákon szolgálatot teljesítő harcosokat gyakoroltatták, tanították nekik a fegyverfogásokat, a védekezés és támadás módját. Salamon kapitány pedig a fiatalokkal foglalkozott, őket oktatta ugyan ezekre a tudnivalókra. A fegyverek eredményes használata mellett a hadirend ismerete és megtartása éppen olyan fontos – hangsúlyozta minden alkalommal.
– A rend, a fegyelem, a parancsok pontos követése a sikeres harc titka. Ha mindenki tudja a dolgát és a helyét, és követi a parancsot, baj nem történhet. Ezért voltak sikeresek a római légiók és Dzsingisz kán mongoljai – magyarázta Salamon kapitány.
Nem csak magyarázta, hanem meg is követelte ezeket a hozzá osztott fiatal harcosoktól.
A gályákon is ugyanígy folyt az oktatás, gyakorlatozás. A tengerészek jól tudták, hogy fegyelem és figyelem nélkül a hullámsír vár rájuk. Most a hajókra parancsolt szárazföldi hadfik is megtanulták. Az első tűzkereszt megmutatta, hogy jól megtanulták.
A nyár vége felé, amikor alaposan leapadtak a vizek, tenger felől feltűnt egy idegen hajó. Az őrtoronyból tüstént üzentek, és a város kezdett a védelemre készülni. A két hadigályát oda állítottak a kikötő elé, orral a nyílt víz felé.
A kalózhajó gyorsan közeledett. A védők készen várták. A kalózok pedig jöttek, jöttek, egyre közelebb. A város védői nem mozdultak, álltak csendben mozdulatlanul, csak a hullámok loccsanása hallatszott, ahogy a hadigálya oldalának csapódtak. Amint nyíllövésnyire közeledett az ellenséges hajó, nyílzáport zúdult rájuk. Lett nagy kapkodás, zűrzavar, mindenki fedezéket keresett. A nyílvesszők pedig folyamatosan hullottak.
Licostomo fegyveresei jól megtanulták a védekezés-támadás fortélyait a szorgalmas oktatóktól. Most is fegyelmezetten végezték parancs szerint a támadást – a palánk védelmében rejtőző íjász csoport felállt, kilőtte a nyílvesszőket és lekucorodott a palánk mögé, ekkor felállott egy másik íjász csapat és nyílzáport zúdított az ellenségre, és lekuporodott. Ezután egy harmadik, majd egy negyedik következett, és kezdték elölről.
Ezen a módon folyamatosan hullott a vessző a kalózokra. Ez azonban nem volt elég. Rövid szünet után az összes íjász égő szurokba mártott vesszőket lőtt a kalózhajóra. Pillanat alatt tüzet fogott minden gyúlékony anyag, a vitorlák, az emberek ruhája, a fedélzet deszkája, minden éghető. Az emberek a vízbe ugráltak, de legtöbbjük nem tudott úszni és vízbe fulladt. Aki kiúszott, azt elfogták és rabságba vetették, később pedig Moncastro[3] rabszolgapiacán eladták őket.
10.
Évek teltek, és nem adódott lehetőség tovább menni. Közben eggyé forrtak a várossal, részt vettek annak mindennapjaiban, vitézkedtek a védelemben – segítettek sok támadást visszaverni -, belekóstoltak a kereskedésbe, csinos házat birtokoltak. Az emeletet lakta Kostas és családja. Ott született meg kicsi fia, ifjabb Kostas. Ekkor érte Kostast és társait a hír, hogy a Szentföld elveszett. A lovagok, akik megúszták, Ciprusra menekültek, a templomosok, az ispotályosok, teuton lovagok mind oda gyűltek, hogy legalább ezt a keleti keresztény központot védjék meg a mameluk támadásoktól.
– A mi utunk is Ciprusra vezet ezek után! – jegyezte meg Simon lovag, és eszerint készülődtek.
A genovai hajók mind a Fekete-tenger kikötői felé igyekeztek – Maurocastro, Kaffa, Herson, Theodoro -, de alkalmas lehetőség Ciprus felé egyszer sem adódott.
Végül minden másképpen alakult, mint ahogy várták.
A sikeres védekezéseken felbuzdulva a városi tanács újabb hadigályát szerelt fel. Ennek azt a feladatot szánták, hogy a kikötő előtt cirkáljon, sőt még a tengerig is kimerészkedjen, hogy időben felfedezze a közeledő vitorlát, és lehetőség szerint feltartóztassa a betolakodót. Egyik összecsapás alkalmával, mikor bár legyőzték a kalózokat, azok a csata hevében magukkal ragadtak néhányat a védők hajójáról és gyorsan elszeleltek. Közöttük volt Kostas is.
Sanyarú időszak következett Kostas számára. Rabszolgakereskedőknek adták, s azok adták-vették, mint egy akármilyen tárgyat, s került egyik gazdától a másikig. Mikor kiderült, hogy annyi nyelven beszél, értékesebb „áru” lett. A kereskedők több pénzt kerestek rajt, de ez sorsát nem enyhtette. Előbb egy kereskedő vette meg tolmácsnak üzleti útjai során, aztán a gazdag Kamil efendi, aki csak járta a világot saját kedve szerint. Nem volt ez sem pap, sem katona, sem kalmár. Csak utazó. Valóban, ki is lehet ez az utazó? – tette föl magában a kérdést Kostas, miután már bebarangolták a Fekete- és Kaszpi-tenger partvidékét, az orosz fejedelemségeket, nyugatfelé eljutottak egész Frank-hon határáig. Mindenhol csak beszélgetett, vendégeskedett, nem lehetett tudni, mit is akar. Egy-két elejtett szóból úgy vette ki, hogy az egyiptomi szultán megbízásából utazgat. Neki számol be, merre járt, milyen országokat, népeket ismert meg, hogyan élnek, hogyan harcolnak, kik szegények és kik módosak. A szultán ezeket az adatokat terjeszkedése érdekében használta jó eredménnyel.
A vándorlások Kamil efendivel, azzal a haszonnal jártak Kostas számára, hogy megtanult jól arabul. Szeretett sokat beszélni útközben az efendi, különösen, ha megálltak pihenni, vagy este, mikor tábort vertek. Ilyenkor elmondta, hogy még merre járt, s miket tapasztalt, s az aznapi útjukat is felemlegette. Biztosan, hogy jobban az emlékezetébe vésse!
– Tudod, Frank! – Frank néven szólította Kostast, mivel ide-oda hányódása alatt a „száznyelvű Frank” nevet ragasztották rá. – Nem csak ilyen békés utazásaim voltak. Elhiheted! Ott voltam Akkon ostrománál, láttam füstölgő romjait. Nem mondom, hogy örültem a pusztításnak, öldöklésnek, de a támadók közt volt a helyem, s nem állhattam félre. Ismertem a várost kicsi gyermekkorom óta. Nagyapám nevelt, Kadim Kamil, aki ott lakott a városban, és a suk[4] közepe táján volt leterítve a gyékénye, ahol gyümölcsöt, fűszereket és gyógyító fűveket árult. Én meg bámultam a sokféle embert, vagy csatangoltam a keskeny sikátorokban. Senki sem foglalkozott velem, jöhettem-mehettem, amerre akartam. A lovagok, s a katonák, akik megszállták Akkont, nem törődtek a lakosokkal. Különösen nem a gyermekekkel. Később aztán, mikor elkezdték gyilkolni Mohamed híveit a türelmüket vesztett frank lovagok, elmenekültünk a városból sok honfitársunkkal együtt. Nagyapám, Kadim Kamil hazament a szülőfalujába, én pedig Halíl csapatai mellé szegődtem, mint vízhordó. Agyagkorsómban futva vittem a harcoló katonáknak a vizet, pedig elég veszély fenyegetett, de nem törődtem vele. Merész voltam, és haragudtam a lovagokra, aki megölték sok barátom hozzátartozóit. Mikor vége lett a csatának, nem mentem be az elfoglalt városba, nem akartam látni a romba dőlt házakat, melyek között boldog gyermekként hancúroztam a többi hozzám hasonlóval.
– Na, még tegyél a tűzre, s aludjunk!
11.
Egyszerre vége szakadt a vándorlásoknak, s az esti meséléseknek.
Antiókhia partjai közelében hajótörést szenvedtek. A hajótörötteket, már azokat, aki nem vesztek a tengerbe, egy ciprusi hajó vette a fedélzetére, és vitte a szigetországba. Itt megfordult a helyzet, amennyiben Kostast a lovagok maguk közzé valónak tekintették, de Kamil efendit ellenségnek. Bár nem börtönözték be, Henrik király túsznak tartotta maga mellett, felügyelet alatt, ne tudjon a szultánnak üzenetet küldeni. Pedig próbált. Eleinte gyakrabban, de évek teltével egyre ritkábban.
– Itt van két arany – szólott egy megbízhatónak mondott tengerészhez -, vidd el ezt a levelet, s juttasd a szultán kezéhez. Egyik arany legyen a tied, s a másik biztosítsa a levelem útját.
Azt, hogy ezt a levelet vagy a sok többit meg is kapta az egyiptomi szultán, nem lehet tudni. Válasz soha, semmilyen formában nem érkezett. Lehet, hogy a nagyúr nem kívánta megsegíteni régebbi bizalmas emberét. Kétség merülhetett fel benne hűségét illetően…
A mindig vidám, gazdag efendi hamarosan már nem volt olyan gazdag, és a vidámság is átadta lassanként a helyét a szomorúságnak, reménytelenségnek. Akkor volt csak jó napja, ha olykor-olykor régi „szolgája”, Kostas felkereste.
– Frank barátom, ugye megengeded, hogy barátomnak szólítsalak? Látod, itt senyvedek tétlenül, én, aki örökön utazni, mozogni szerettem, aki utazó voltam igazából. Utazó, nem üldögélő semmirekellő! Csak morzsolom a napokat a királyi parancs szerint. Még a városba ugyan kimehetek, de az országot nem hagyhatom el.
Kostas nem sok sikerrel vigasztalta, de meghallgatta, ami kicsit enyhitette az efendi magányoságát. Ő maga jól eligazodott honfitársai körében, lévén, hogy a lovagok többsége Franciaországból érkezett. A templomos lovagrend nagymestere a kancelláriájára hívta, segítse az írnokok munkáját. Mindezt a nyelvek ismeretének köszönhette, mert ha nem is száz nyelvet, mint ahogy nevezték – száznyelvű Frank -, de hat-hét nyelvet biztonsággal tudott használni.
Szorgalmasan ügyködött a kancellárián, rendezgette a nagymester iratait, fordította franciára az idegen nyelvű leveleket, iratokat, krónikába szedte az elmúlt évek fontos eseményeit.
Ő is irt leveleket – a feleségének, a szép Annának és kicsi fiának, melyekben leírta mindazt, amit átélt, miután rabságba esett. Mégis soha nem küldött el egyetlen sort se.
Ezeket az el nem küldött leveleket egy kazettába gyűjtögette össze. Halála után személyes tárgyai közt találtak rá. Az első lapra ez volt írva:
„Fiamnak, Kostas-Konstantinnak, akit akaratomon kívül idegenben hagytam, legyen neki okulásul, amit itt leírtam, hogy törekedjen tehetsége szerint mindig a jóra és ne feledje a Turul örökséget”
A kapitány, hogy a veje fogságba esett, megpróbálta őt kiváltani, de nem sikerült még a nyomára sem bukkannia. Így letett a szándékáról, és a moldovai vajda szolgálatába szegődött, ahol hamarosan fényes sikereket ért el.
Kostas kicsi gyermekéről és feleségéről ő, Salamon kapitány gondoskodott. Nevelte a gyermeket, ifjabb Kostast lelkiismerete szerint az anyaszentegyház és az ország hasznára. Derék leventének nevelte, aki később – Lackó fejedelem[5] halála után – megszerezte Moldova trónját, megalapítva ezzel egy új dinasztiát…
[1] Costas (Charles) ? (St Marestain (“a Marestain de Santon”), The Templar, Capet-Arpad), Sex: Male, residence: Auvergne, France, Death: Cyprus, Parents: ♂ Ladislaus IV Kumanian [Arpad], child birth: ♂ Costea (Costas) ? (Muşatin, Capet-Arpad)
[2] arkhón – a legfőbb állami tisztviselő neve az ókori városállamban
[3] Város a Dnyeszter deltájánál, magyar neve Dnyeszterfehárvár, a genovai kereskedők érdek köréhez tartozott
[4] – piac
[5] Lackó moldovai fejedelem (u. 1368 – 1373)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Bereczki Gizella - Libra
