KAJA
A Kalóriabázis nem mondja meg neked, mit egyél. Nem mond semmit, csak mutat. Ez nagyon fontos tény. Ha hazudik neked és nem stimmel valami, azt te cseszted el, nem a program. Nem mondja azt, hogy legyél nyúl és egyél répát, nem esküdözik neked, hogy titkos és évezredes tudás birtokában van. Nem ad tuti tippeket sem: mitől lehetsz húsz kilóval több két és félóra alatt.
Azt sem mondja: – Egyél!
Azt sem: – Ne egyél!
Ez csak egy mérce. Pont, mint a mérleg, de mégsem. Ez a program attól lesz sikeres, hogy visszatükröz téged. Megmutatja, mennyit hazudsz magadnak.
Egyszer, egy hisztis délelőttömön elfelejtettem reggelizni (ezt a készségemet egyébként később előnyömre fordítottam), és rettenet éhség gyötört. Ez még akkoriban történt mikor az első Kalóriabázisos próbálkozásunk volt. Lényeg, hogy mardosott az éhség, és épp egy bevásárlóközpontban sétáltunk. Gondoltam, veszek valami péksüteményt, de olyat, amiben hús is van. Az akkori tudásom szerint találtam ezt a kifliféleséget, amibe belesütnek egy virslit is. Akkor még azt hittem húst is eszem, ma már tudom, hogy köze nincs a húshoz. Ha nem hiszed, járj utána! Hát olyan guszta volt a szentem!
Csak egyet vettem, mert gondoltam, kibírom vele hazáig, aztán majd otthon adunk az érzésnek!
A feleségem mosolyogva konstatálta az esetet, én pedig kiérve a parkolóhoz, benyaltam az egészet.
Még mászkáltunk egy félórát, de a kutyát nem érdekelte, mert volt valami a gyomromban. Aztán hazafelé a kocsiban megint elkezdtem érezni, hogy úgy ennék valamit!
Persze – gondoltam. – Hát mi volt az kis mifene! De tíz perc és otthon vagyunk.
Az asszony észrevette a fészkelődésem. Érdeklődve rám pillantott.
– Éhes vagyok. Semmit nem ért ez a virslis izé! – mondtam neki.
Huncutul rám vigyorgott.
– Pedig most ettél meg egy ebédet.
– Mi!? – horkantam fel.
– Uszkve háromszázhúsz kalória körül van. – felelte, játékosan lebiggyesztve az ajkait. – Az egy csirkecomb a hozzávaló körettel.
Tudtam, hogy az agya helyén egy számítógép van. Simán bedarálta a kalóriabázis anyagát. És nem felejt, ebben is biztos voltam. De akkor is nekem game over. Még jó, hogy nem én vezettem.
Aztán otthon megnéztem. Leveles tésztában virsli: 350 kalória. De hasonlóképp, rengeteg péksütemény tiszta szénhidrátbomba. Megeszed és éhes maradsz. Futni majd bírsz, de hol látsz te itt futó embereket!
Két hétig, ezen pörögtem. Elmondtam mindenkinek a hírt, mint aki felfedezte az egyetlen létező igazságot: Ne egyél péksüteményt! Olyan kövér leszel, hogy félóra alatt fordulsz meg a saját tengelyed körül!
Hát lehet, hogy néha kenyérmajszolás közben mondtam ezt. Egy biztos, azóta sem ettem semmi szupermarketes pékárut, ami nem kis dolog. Na jó, volt, hogy ettem, de legfeljebb tizenhármat az öt év alatt. De így is felhíztam 116 kilóra. Nem ezen, nem csak ezen múlik. Az elmúlt fél év alatt megtanultam a Kalóriabázis segítségével, hogy: az vagy, amit megeszel.
Ez egy örök mondás, csak üres. Neked kell megtölteni tartalommal. Írd csak be mit eszel!
Meglátod, korántsem az, amit hittél. Vagy tudod mit? Ülj le, és rakj össze egy étrendet, aztán pötyögd b, és meglátod, mennyit hízhatsz egy hét alatt! Szerintem neked is Game Over!
Ma már másképp látom. Tudom mit jelent ez az örök igazság. Azt jelenti, hogy nézz körül, és nézd meg, mivel táplálod a tested. Nem kell ehhez semmi misztikum, csak nullázd le magad. Felejtsd el az összes csodát, amiben eddig hittél. Egy szelet kenyér, az nemcsak egy szelet kenyér! Az készül valamiből, megnézheted azt is miből, és mekkora értékkel bír a testednek! Ha betonoztál egész nap (ami nem túl sűrűn fordul elő az átlag polgár életében), akkor megehetsz egy kiló kenyeret, persze magában. Ha már zsírt is eszel hozzá, akkor még le kell húznod néhány köbmétert. Ez van. Vicces nem? Hát inkább vedd komolyan. Mert abban a testben élsz, amit táplálsz és nem mindegy mivel.
Ez csak tudatosság kérdése. Pusztán annyi, hogy ha sokat mozogsz, akkor se olyan kajával etesd, amit nem tud hasznosítani. Nézd meg, ismerd meg, van hozzá eszköz és idő. Légy kíváncsi, ne az üres szavakkal tömd meg a tested. Egyél ezt, egyél azt! Nem vagyunk egyformák. Nincsenek sémák!
Ahogyan te egyetlen vagy a világban, a tested is egyedi. Te működteted. Persze csak akkor, ha megismered a működését.
A megismerés első fázisa pedig az, ha megnézed, miből épül fel.
Hát abból, amit megeszel!
MÉRLEG MÁSODSZOR
Kétszer mérsz. Na persze, csak szigorúan véve (lásd a Mérleg először fejezetet). Legelőször akkor mikor leméred az ételt, és másodszor azt méred meg, amit feldolgozott a tested. Valahova lerakta, izmot, inat, csontot épített belőle. Vagy zsírt. A többi lement a csészén. A kaját mérni legalább akkora tortúra, mint magadat mérni. Kipróbálod? Ebédnél szedjél annyit a tányérba, amennyit gondolsz, hogy elég neked. Aztán mérd le. Használd a Kalóriabázis adatállományát, és meglátod mekkora tévedésben élsz, vagy éltél idáig. Nem beszélve arról, hogy ha kellő tudatossággal rendelkezel, akkor rájössz, hogy nincs is ennyi kajára szükséged. De ne szaladjunk előre.
Ha elkezded, beindul a tili-toli.
– Még ez az egy kanállal ráfér. De akkor este? Akkor, akkor kevesebbet eszek! Banyek! Éhes vagyok! – mondod a mérlegnek. – Rohadt mérleg! Rohadj meg Kalóriabázis! Jó akkor ezt most nem eszem meg. Keresek más kaját!
Hetekig jojózol, mi a francot egyél, és még jól is lakjál, ráadásul súlyban és kalóriában is megfelelj a követelményeknek. Higgadj le! Tájékozódj! Nézd meg, hogyan élsz. Milyen a ritmusod. Mennyit mozogsz. Ne húzz határvonalakat az étkezések között. Csak ekkor, csak akkor! Ne szabj feltételeket!
Ismerd meg a napjaid.
Nálam furcsa anomáliákat fedeztem fel. Például nem szeretek reggel enni. Megkérdeztem magamtól:
– Mit akarsz? Reggel kávézol. Mire észreveszed délig a munkahelyeden ezzel is azzal is egy kávé, az már három adag. Szétmarja a gyomrom.
Reggel mindig kényszer az evés számomra.
– Hát akkor igyál vizet! Vizet?
Azzal, bár csökkentem gyomorsavam, de nem oldódik meg a probléma.
Almalé szűretlen és cékla. Adtam az egészségnek, és a gyomrom is elvolt. Két decis dózis és a kávé sem zavart. Szabadnak éreztem magam. Utáltam a reggeli” Csak azért eszem, hogy legyen valami a gyomromban!” evést. Nemcsak evéssel viszel be táplálékot, hanem ivással is. És még mérned sem kell.
A mérlegre visszakanyarodva a grammos mérleg kicsit szigorúbb, mint a mázsamérleg. Ha megtanulod a napi ritmusod, és szigorúan betartod azt, amit mutat, rádöbbensz: nem halsz éhen! Csak úgy érzed!
És külön öröm, amikor a tányért is beleméred, és csak akkor esik le mikor már jóllaktál!
Na, akkor mondd azt magadnak, hogy valós az éhségérzeted!
A VILÁG
A világ úgy gonosz, ahogy van! Mintha, egy hatalmas betonfalnak mennél. Hirtelen azt látod, hogy mindenki eszik körülötted. Boldogan és szabadon híznak, és ráadásul külön gyűlölöd azokat, akik még csak nem is híznak tőle. Persze ők vannak kevesebben. Azok vannak többen, akik azt hiszik, hogy nem híznak. Ezek közé tartoztam én is. Túlzás nélkül állíthatom a legnehezebb küzdelmem a „világgal” volt. Nézz körül! Minden az evésről szól. Rendezvényen mit csinálsz? Eszel. Moziban? Eszel. Tévézel? Hazamész munkából? Eszel.
Ha netán egy partin sokat ittál, gyorsan eszel valamit, hogy felszívja. Az evés kultusza ott lüktet minden porcikánkban. Az ünnepeinkben és a gyászainkban egyaránt. Na és mit eszel ilyenkor? Fasírtot, rántott húst, töltött csirkecombot, baconos pulykamellet, sonkát, sajtot és hússal töltött zsíros húst. Mellé harapsz egy kis salátát, hogy elmondhasd: egészségesen táplálkozol. Nem vagy te kecske!
Ha meg bekapsz valamit, lásd a kiflis virslis történetemet.
Mi van, ha nem eszel?
– Csak egy kifli csücskét kérek.
– Mi van? Beteg vagy? Hát vegyél még! Nem ízlik. Fogyózol?
És akkor elkezdődik a végeláthatatlan monológ.
– Nekem is kéne. Éhezel? Megértem. Én egy időben megpróbáltam. Ez paoleo izé is… a nővérem unokahúgának a nagynénje is csinálta, de aztán csak visszahízott. Meg azt is mondják, ne egyél este hatkor. Hát nagyon nehéz megállni! Én egész nap nem eszem semmit. Dolgozom egész nap, mint az állat, és este mikor hazamegyek? Na, akkor aztán! Hát, hogy lehet azt megállni!
És hallgatod, hogy ő hogy nem tud lefogyni, pedig ő mindent megpróbált.
Két történet az elmúlt félévből.
Édesanyám nehezen dolgozta fel, hogy mérek, nem annyit esze, amennyit ő szeretne. 75 éves. Abban az időben volt gyerek, mikor még csak akkor ettek húst, ha karácsony előtt levágták a hízót. De azt az utolsó csontjáig felhasználták, és ki is tartott nyár elejéig. Ha valaki, ő tudta mi az éhezés. Megbecsülte az ennivalót, mert tudta értékelni azt, hogy van. Annyi megmaradt benne, hogy ha van: egyél, ha nincs, akkor tűrj. A mai világban ez a tradíció kissé torzult formában jelenik meg. Abból a szokásból, hogy ha nem eszel valahol, megsérted a vendéglátót, jelen formájában-ahol a bőség zavarával küzdünk – úgy csapódik le, hogy végig kell enned a tíz fogást. Ha pedig tíz nincs, akkor púposra szedd azt a tányért, vagy minimum szedjél kétszer!
Ez a szokás abban, a világban, ahol az étek nagy érték, nemes gesztus volt a vendéglátótól, de mára egy hizlaldává alakult. A mai ember életében sok a kaja és kevés a mozgás. Az emberek nagy része egy hatalmas bőségtálból eszik és kevesebbet mozog, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt. Vajon ezt miért nem hallani az angol tudósoktól? Nem értem! Édesanyám mindennap főz, és én minden nap megvívtam vele a csatámat:
– Csak ennyit eszel, kisfiam? De finom, nem? („finom” érzelmi zsarolás) Akkor miért nem szedsz még? Jól van, akkor csomagolok még el. Vigyél haza is! Elég lesz? Én úgysem eszem meg. Holnap csinálok habart babot füstölt hússal, majd gyere. Meg egy kis túrós tésztát pirított szalonnával.
– De mama azt le sem tudnám mérni! – robbantam önmagamból kikelve már a sokadik mantra után. – Ha megeszek egy tányér bablevest hússal, már aznap szinte semmit nem ehetek!
– Hogyhogy nem eszel? Hát akkor minek csinálom a túrós tésztát?
– Hát ne csinálja mama!
– Na de ott hűtőben a friss házi túró! Hát mit csináljak belőle? Palacsintát? Azt megeszed?
Hát ez őrület!
Nem az édesanyám volt az egyetlen, akivel ilyen meccseket kellett vívnom. A rokonságon kívül-belül bárhol megfordultam, és be akartam tartani a szabályaimat, hatalmas gúnyos mosolyokba ütköztem. Vagy kétkedő kaján vigyorgásba, esetleg maró megjegyzésekbe. Volt olyan ebéd, ami gúnyos mekegéssel kezdődött, pedig ettem húst is. És volt olyan ember, aki megkérdezte: – A mérleget a vécére is viszed? Azt is leméred.
Kövér gyerek voltam. 12 éves korom óta sportoltam (négy évig élsportoltam), és bár életemet átszőtte a mozgás igény, mindig túlsúlyos voltam az orvosi és a társadalmilag elfogadott mérce szerint is. Soha ennyire megalázó helyzetekbe nem kerültem, mint most. Ötvenhárom évesen, felnőtt emberként gúnyos mosolyok kíséretében törekedtem arra, hogy a belső és a külső képem megegyezzen, és hogy az a férfi legyek, aki képes önmagát megvalósítani. Nem a világ, hanem önmagam számára. Ez nagyon fontos gondolat, súlyos vétek volna elszaladni mellette.
Mert ha jobban belegondolok, a világot akkoriban úgy olvastam, hogy azért nem fogadott el, mert kövér vagyok. És most, hogy soványabb és izmosabb vagyok, mint a velem egykorú férfiak legtöbbje, most is azt éreztem, hogy ugyanúgy nem fogadnak el, mint egykor.
Hol van itt a megoldás? A másik történet végén.
A munkahelyemen történt az eset. A hónapok során nehezen küzdöttem meg azzal a kényszerrel, hogy ne kezdjem el magyarázni, hogy az emberek többsége becsapja magát a táplálkozással kapcsolatban. Szerintem még így is gyakran előfordult, hogy felmásztam a keresztre és mindenáron megváltottam a beszélgetőpartnerem. Semmi értelme nem volt. Aztán az idők folyamán, ahogy egyre inkább lejöttem a „szerről” és volt egy belső magabiztosságom, már nem bántott a gúny és a tukma. Csak annyit mondtam: – Köszönöm, nem kérek. Köszönöm elég volt.
Fura mód, míg bizonytalan voltam – akaratból és nem bizonyosságból mondtam nemet – ez a dolog mindig hosszabb kínos párbeszédekkel zajlott.
Szóval hétfő volt, és mivel az előző héten ment férjhez egy kolléganőm, hegynyi sütemény tornyosult az ebédlő asztalán. Én éppen csak beléptem, amikor mindenki még egyszer sok boldogságot kívánt, és aztán, mint a zombik előre tartott kézzel nekimentek az asztalnak. Erős a kép, és erős lesz az is, amit leírok, de ezek is mi vagyunk. Uszkve, én nem vagyok egy fejszámoló művész, de körülbelül harminc ember egy heti cukor és szénhidrát adagja tűnt el negyed óra alatt a nyolc kollégám emésztőrendszerében. Hihetetlen sznob gőg fogott el.
– Ezek betegek. – gondoltam. – Ez a világ a szenvedélyekről szól.
Azt eddig is tudtam, hiszen és is áldozok egy szenvedélynek: pipázom. Átéltem az elvonási tünetek minden következményét, mikor megpróbáltam leszokni róla, de ez engem is megdöbbentett. Az evés a huszadik század egyik legnagyobb szenvedélybetegsége. Hirtelen zombikat láttam, akiket semmi más nem motivál: csak az evés. Letaglózott a meghasonulás. Hiszen én is pont ilyen vagyok! És bár hiába hibáztatom a világot, a világ ugyanaz marad. A hibáztatással nem leszek önazonos, csak még több gyűlölet, harag és kirekesztettség érzet marad a lelkemben. Nem beszélve a kilókról, amik csak gyűlnek, és még messzebb visznek a célomtól. A világ nem hibás abban amilyen vagy, hiszen a terített asztal sem mondja neked: Egyél még!
A projekciód mondja, ami belőled fakad. Ha nem választod, nem nyúl utánad. Nem ő tart fogva, hanem te vagy rabja az önmagad alkotta börtönödben. Mert a válasz: A világ te vagy.
NYERS VALÓSÁG
Ötvenhárom éves vagyok. Férfi. Két gyermek apja. 2019. január elsején száztizenhat kiló voltam, mikor elhatároztam, hogy használom a Kalóriabázist. Minden nap mértem magam, volt, hogy este is, azért, hogy lássam mennyi a kaja és folyadék arányom. A Kalóriabázist heti egy kilós fogyásra állítottam, és átlagos mozgást adtam meg neki. Általában ezerhárom-ezernégyszáz kalóriát ettem minden nap, és talán négyszer-ötször esett meg, hogy nem tartottam be a benne foglaltakat. Volt olyan is, hogy nem ettem meg a napi kalória mennyiséget. Nem éheztem, csak tudatban, hiszen láttam a bevitt kalóriából, hogy a testem elegendő táplálékot kap a napi fenntartáshoz. Az extrém terheléseknél természetesen ügyeltem arra, hogy megegyem a kellő mennyiséget.
Figyelemmel kísértem a folyadékbevitelemet, a zsír, szénhidrát, fehérje arányomat. A cukrot eritrittel cseréltem fel, és szinte alig ettem burgonyát és pékárut. A burgonyát rizsre, csicseriborsóra és zöldségsaláta keverékre váltottam. Ha valamit megkívántam szívesen ettem belőle, de ügyeltem a mennyiségre. Az első hónapokban megfigyeltem az étkezési szokásaimat, és az automatizált folyamatokat átírtam, (lásd reggeli étkezés.) Három hónap után azt vettem észre, hogy sokkal energikusabb és koncentráltabb lettem.
Átlagosan heti három asztalitenisz edzésem van, és két hatvan perces TRX edzést végzek. Augusztustól a család bérelt egy futópadot, így bevettem a programomba a heti egy félórás 8km/órás kocogást. Minden TRX edzést egy negyedórás kocogó etappal zárok. A munkám egész embert igényel. Egy turisztikai fogadóbázist vezetek, újságot írok, és a helyi önkormányzatnál vagyok alkalmazásban, mint logisztikus. Emellett a munka mellett rendben tartom a családi házam a kertem, és huszonöt éve fazekasként is dolgozom. Ha valaki azt mondja, hogy nincs ideje tenger teendője mellett önmagával foglalkozni, ugye megbocsájtja majd nekem, ha nem hiszem el!
A feleségem húsz kilót fogyott, a lányom 15 kilótól szabadult meg a Kalóriabázis segítségével. Mindkettő sokrétű munkát végez, plusz feladatokat vállal, hasonlóképpen hozzám.
Annyi különbséggel, hogy ezek a mentális terhek letehetők, ellentétben azzal, amit eddig a testünkön hordoztunk.
Hogy miért írtam le mindezt?
Mert a dolgok végtelenül egyszerűek, és nekünk nem az a dolgunk, hogy bonyolítsuk. Inkább az, hogy használjuk őket. A Kalóriabázis is egy ilyen dolog. Használod, működik.
Itt szeretném megköszönni a munkájukat mindazoknak, akik ebben részt vettek és hozzájárultak a megvalósulásához. Talán még ők sem tudják, hogy ezzel nagyon sok embernek adtak esélyt egy új életre és egy új kezdetre.
Ja, és ma 85 kilós vagyok. Ez volt a célom. A következő lépés: megtartani.
Menni fog, hiszen én vagyok, aki éli a testét, és van egy mércém, ami nem hagyja, hogy az illúzióim rabja legyek.
KALÓRIABÁZIS MÁSODSZOR
KÖSZÖNÖM
Legutóbbi módosítás: 2019.10.22. @ 14:41 :: Bereczki Gizella - Libra
