Diófalevélágyba dől a délután, míg mogyorót csörget
két harácsolás között a szarkacsőr, és egyre duzzadóbbá
lesz a Hold, mi jól tudom, majd nagylábujjra állva sétál
el az istálló előtt. Beszédes este hírét hozza a párkányon
kopogtató eső, s hiába intem el; Na, hess! – a csendem
megzavarja minden cseppre csepp.
Mit tehet az ember, amikor éppen elmerengene azon,
hogy a világot sarkaiból kimozdítani mégis hogyan
lehetne, de közben az égbolt úgy dönt, dombjainkra
küldi minden fellegét, s akármi józan szálba kapaszkodik
az agy, mind szakadni kezd a zavarkodó eső miatt.
Haragudnom kellene, mert a cserépből földbe
lustaságból át nem ültetett, kókadó virágaimat
locsolja? Orrolnom, mert a madarak az itatókhoz
gyűlhetnek fecsegni? Könnyűlnek a gilisztajáratok…
A bolygó más részein már mióta kiadós esőről
álmodoznak a víz hiányától szenvedők… Hm,
engem meg csak úgy unalmamban éppen zavar.
…
(Valahogy újra és újra elfelejtem, hogy azért, ami
ma nekem adott esetben nem kell – valaki térdre
ereszkedve könyörög az Úrhoz reszkető kezekkel.)
