A kutyák ugatása most köti görcsre
az esti csendet. Pislákolva égő
villanykörtefényben mórikál egy
szellemes bogár, árnyékát a
társaként szeretve lágyan táncikál.
Még a kutyám is fel-felnézeget, s
mosolyt az arcára, ha nem is fest
vonás, látom én, hogy azt gondolja;
bolond egy bogár!
A farakás néha roppan egy nagyot.
Talán a szél elfújta vizét szólítgatja
így, pedig azt már magához csalogatta
tegnap délután a péntek, sajnálkozva
élem meg az elveszett ügyét.
Biztató, hogy a Hold viszont ügyet
sem vet arra, nézegetném – magára
kapott egy felhőpongyolát.
Tiszteletben tartom a görcsre kötött
csendet – nem gondolkodom tovább.