Apánk, Szabó Mikós, harcolt a második világháborúban századosként, majd a háború végén Oroszországban hadifogságba került, sokat mesélt róla esténként, éheztek, a fagyott földből vérző ujjakkal kaparták ki a megfagyott krumplit, szemfüles volt és igazi hős az elbeszélések alapján. Harcolt a Don kanyarban is, öcsémmel sokáig azt hittük, hogy a házunk sarkán, mert Debrecenben ott állt egy kocsma és azt az utcasarkot hívta a népnyelv Don kanyarnak, csak a tankokat nem tudtuk elképzelni azon a szűk helyen. 1947-ben jött haza, addigra már teljesen lemondott róla a család. Van egy tábori lapunk tőle, sajnos nagyon megfakult, annyi olvasható ki, „megvagyok”. Mindenesetre a vonatról harminchét kilósan szállt le, csont és bőr egy liszteszsákba beöltözve, a zsák ki volt hasítva a két lábának és a karjainak, a nyakán pedig összekötve, amikor ezt hallottuk mindig megkönnyeztük. Huszonöt éves volt ekkor. Mama, aki elismerten jó anya volt, félt, hogy nem marad meg, de a lelkiismeretes gondoskodásának köszönhetően szép lassan felépült. A liszteszsák egészen stílszerű volt egy molnárnak. Már felnőtt voltam, amikor megtaláltam a tankönyveit, amelyek például a malmok szerkezetéről és a liszt finomságáról, sikértartalmáról szóltak, szemétbe dobtam valamennyit. Akkor már ő is régen Irénnel élt.
Amikor felépült felhívták Pestre a pénzügyminisztériumba dolgozni, kapott valamilyen előléptetést is és különböző katonai létesítmények elszámolásainak az ellenőre lett, ugyan végzettsége nem volt, de számolni nagyon tudott, így azután beiskolázták. Így került Alpárra a valóban jó képű, sármos és eszes fiatal katonatiszt, ellenőrzés végett, itt pedig a bálban megismerkedett egy szőke lánnyal, akinek rövid időn belül meg is kérte a kezét. Ez a lány volt Zsuzsi néni, anyunak a nővére, aki nemet mondott a lánykérésre. Ez azért is furcsa, mert végül Zsuzsi néni hamarosan férjhez ment Vincze Jánoshoz, a cseppet sem előnyös külsejű, már akkor száznegyven kilós paraszt fiúhoz, akit amúgy előtte többször kikosarazott, na de Jancsi bácsi kitartó volt, nem adta fel könnyen, egy fiuk született, Laci, ő lett az unokatestvérünk. Laci arról nevezetes, hogy egyszer játék közben beleordított az öcsém jobb fülébe, ettől kezdve egy életen át rosszul hallott azon az oldalon, és ezt sosem bocsájtotta meg, ha beszélgettünk és én éppen a jobb oldalán voltam, mindig szemrehányóan megjegyezte, „Marika, tudod, itt rosszul hallok!”, akkor átmentem a másik oldalra. Gyerekek voltunk. Mindenesetre így utólag nagyon furcsa, hogy Zsuzsi néni a jóképű apánk helyett az egyáltalán semmilyen, de ezzel szemben igen durva Jancsi bácsit választotta.
Apu dolga végeztével visszament Pestre, eltelt három hónap és anyánk is úgy döntött Pestre megy szerencsét próbálni, alpári mama és tata nem szívesen engedte el, de nem tehettek semmit. Itt azután találkozott Miklóssal, így hívta és ebben a megszólításban benne volt mindig egy kis tartás is, én legalábbis gyengédségre nem emlékszem kettőjük között, bár abban az időben szemérmesebbek voltak az emberek. „Fürdőskurva”, mama, ha dühös volt így hívta anyut, az első perctől utálták egymást, hogy honnan eredt ez a mérhetetlenül negatív érzés nem tudom, lehet csak az anyós-meny közötti ősi gyűlölet, apu nem foglalkozott vele, csak nevetett, ha anyu panaszkodott, mamát pedig simán leintette, egyszóval jól kezelte a dolgot.
Pesten a Kékgolyó utca egy szám alatt laktunk és attól kezdve, hogy 1957-ben leköltöztünk Debrecenbe, anyu mindig ide vágyott vissza. Még itt születtem én is és az öcsém is és itt érték őket az ötvenhatos események. Erről az időről nem sokat meséltek, annyit tudok, hogy aput, mint katonát berendelték a minisztériumba, de ő nem ment be, „lövöldözzék egymást halomra, ha akarják, én ebben nem veszek részt”, szóval nem volt hős, talán csak annyiban, hogy amikor kellett volna, Kádárra nem esküdött fel, még pedig azért, mert azt kérték tőle, figyelje meg a szemközti lakásban lakókat, ekkor állítólag tele lett a puttonya. Ezután költöztünk Debrecenbe.
Pesten maradt apunak a testvére, Sanyi bácsi, aki a keresztapám volt, szóval a Keri. Keri is jóképű férfi, összejött egy zsidó nővel, Manyikával, aki megjárta a koncentrációs tábort, jóval idősebb volt Kerinél és a fotók, továbbá az elbeszélések alapján egyáltalán nem volt szép nő, de okos, kedves volt és magas beosztású. Neki köszönhető azután, hogy Keri az ötödik kerület párttitkára lett. Manyi néni, a keresztanyám, hamar meghalt mellrákban, amit úgy kapott, hogy a táborban neki lökték a kerítésnek, megütötte a melleit nagyon és ezzel el is indult a rákos folyamat. Egy biztos, Keri nagyon szerette, ami azonban nem gátolta meg abban, hogy még háromszor megnősüljön. Állítólag Manyi néni kivételével szép feleségei voltak, és az érdekes még az, hogy mindegyiknek pé betűvel kezdődött a neve. Paduk, Peták, Potó. Potó Katalin volt a legutolsó, rá még én is emlékszem, nagyon szép és kényes nő volt.
Régóta Pesten lakom, és ha a Kékgolyó utca felé járok, mindig megdobban a szívem, eszembe jutnak a szüleim, és azt gondolom, „istenem ennyi egy élet”. Ugyan ilyen érzés kerít hatalmába, ha haza megyek Debrecenbe, ahogy beérünk a városba, lehúzom a kocsi ablakát és beleszagolok a levegőbe, semmihez nem fogható debreceni illat, olyan cserebogaras, fűszeres májussal soha sehol nem találkoztam.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.16. @ 13:39 :: P. Szabó Mária
