Piroslanak a pipacsok, csak néha-néha tarkítja a vörösséget egy kis kék, vagy éppen a pitypangok fehérje. A csönd mintha vérzuhatagba lenne fojtva, szinte hallik, ahogy jajveszékel. Még sétál a búzamező szélén a lágy szellő, de hirtelen egy madár röppen. Micsoda csörrögés, dübörgés, micsoda zaj! Majd hirtelen újra csend lesz, csak a szellő sivalkodik egy kicsit. Kergeti a szél, de nem akarja hagyni magát. Az út menti fák levelei a szellőnek drukkolnak. De a szél, az erős zsarnok, vékonyka száraikat befogja, hajladoznak, ha kell, ha nem. Az ágak még védekeznek egy darabig, de a szellő már megadta magát, tovaröppent. A pitypangok sem tudtak az öntörvényű, gonosz erőnek ellenállni, lám, már a pipacsok is mintha sorban fejet hajtanának. Az ég próbálkozik egy darabig, láthatóan még a Nap is úgy gondolja, ő az erősebb, egy kis idő telik el, már a fekete felhők mögül leskelődik csak, egy pillanat, és a táj megadta magát. Kavarog a por, mint az örvény. A fák törzsei kicsavarodva fekszenek keresztben azt úton, fejet hajtva a mindent legyőző erőnek, a búzatábla szinte megsemmisülve tapad a földre. Mindenfelé recsegés, ropogás, sivítozás, és jaj. A táj legyőzve rettenetes erő által, ezer sebből vérzik, halott minden, és néma. Akkor hirtelen egy pacsirta száll fel a romok közül, és dalolni kezd, majd a Nap is kidugja vékonyka sugarát, csak úgy szétnézni. Lassan építkezni kezd a természet, a mindent elsöprő vihar után, csak a kút gémje marad földön, alatta már nem mozog a gyenge gyermek mellkas. Azok, akik észlelték a vihart, kiabáltak neki, vigyázzon, de a fülsértő zaj az óvó hangot már nem engedte át. Ezerkilencszázharminchárom tavaszán Buzitapusztán temették el, kilenc éves volt és Szabó Jolánkának hívták.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.19. @ 20:12 :: P. Szabó Mária