Volt egyszer egy ház, s annak volt két ablaka. Az egyik állandóan nyitva volt, és aki kinézett rajta, az csodás tájat látott boldog emberekkel.
A másik ablak mindig zárva volt. Vastag zöld üveg takarta, amelyen nem lehetett kilátni.
Az egyik nap fiúcska lépett be a szobába. Mindjárt a nyitott ablakhoz ment, és kinézett rajta. Sokáig csodálta a szép tájat. Az emberek intetek neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Nálunk jó életed lesz – mondták mosolyogva. – Aki velünk tart, az nem ismeri a bánatot. Jer, legyél te is mindig boldog és gondtalan!
Nem tudta, mitévő legyen? A szíve azt súgta neki, hogy hallgasson a hívó szóra!
Csak az a másik ablak ne lenne ott. Vajon mi van a zöld, vastag üveg mögött? Lehet, hogy ott is boldog emberek vannak. S az is lehet, az ottani táj még csábítóbb.
Szeretett volna átlátni az ablakon. Legalább egy parányi rés lenne, ami elárulná, érdemes-e azt választania.
Hiába kereste azt a parányi rést, a zöld ablak nem árulta el a titkát.
Tudta, ha kinyitja az ablakot, akkor már nem lesz visszaút. Mennie kell, ha tetszik, ha nem.
Kitől kérjen segítséget?
A szobában egyedül volt. Ijesztő csönd ölelte át, amely nem adott feleletet kérdéseire.
A fiúcska csak áll némán, a szoba közepén. Tanácstalan volt. Érezte, segítség nélkül kell döntenie. Csak magát okolhatja, ha hibásan választ.
Legegyszerűbb lett volna, ha a nyitott ablakot válassza. Hiszen saját szemeivel láthatta a boldog embereket és a festőien szép tájat.
Akkor meg, mire vár? Irány a nyitott ablak!
Már – már elindult feléje, amikor az utolsó pillanatban megtorpant, nem merte a biztosat választani. Valami titokzatos erő, mint egy erős mágnes húzta a vastag, zöldüvegű ablakoz.
Hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő hangokat:
– Gyere! Ne gondolkozz! Velünk boldog leszel
Vidám kacaj szökkent be a szobába, kettévágva a fullasztó csöndet. Mintha erre a vastag, zöldüveg is kicsit megremegett volna. De lehet, hogy ezt csak képzelte, és valójában semmi sem történt.
A kacaj megszűnt. Újból a kínzó néma csönd. Már nem hallotta a nyitott ablakon túli emberek hívó szavát. Ők is elnémultak. Szájukon nem jött ki hang. Tátogtak, mint a partra vetett hal. Bizonyára még mindig hívták. Kezeikkel integettek feléje. Volt, aki még a kalapját is meglengette.
Miért nem hallja őket? Mi történt? Hová lett a hangjuk? – Kérdéseire nem kapott választ.
A szép táj is megváltozott. Sötét felhők borították be az eget, majd nagy cseppekben hullni kezdett az eső.
Az emberek ijedten, fázósan rohantak be a házaikba, hogy oltalmat leljenek a vihar elől.
Minden csak egy szép káprázat volt, amely elbűvölte, és felkavarta a lelkét.
De még mindig nem tudta, mi fogja várni, ha kinyitja a vastag, zöldüvegű ablakot?
A kíváncsiság egyre erősebb lett. Már alig bírta visszatartani magát. Igaz testében ott bujkált a félelem, mi lesz, ha rosszul dönt?
Hányszor téved az ember, amit sokszor észre sem vesz. A döntés pillanatában úgy érzi, helyesen cselekedett. Csak némi idő elteltével jön rá, nem így kellett volna. De akkor már késő. Nincs visszaút.
A fiúcska ezt szerette volna elkerülni – ez nem is olyan könnyű, sőt nagyon nehéz. Főleg neki, aki még alig ízlelte meg az életet.
Mindenki magára hagyta. Elhagyták vagy valahonnét a távolból figyelik, hogyan oldja meg ezt a feladatot.
Mi lehet a vastag, zöldablak mögött?
Hűvös szellő szaladt át a szobán. Fázósan összehúzta ingje nyakát. Még egyszer a nyitott ablakra nézett. Az eső esett és esett. Sötét felhők gomolyogtak odakint az égen.
Valami azt súgta: „Nyisd ki azt a másik ablakot!”
Igen már ő is úgy érezte, ki kell, hogy nyissa. Nem szabad várnia tovább.
A remény még mindig ott volt a szívében, hogy hátha az a másik ablak lesz az igazi. Ez itt, amely kinyitva csábította, ígérve neki boldogságot és jó életet, mind, mind csak káprázat volt.
Már tudta a vastag, zöldüvegű ablak mögött fogja várni az igazi boldogság.
Csak egy lépést kell feléje tenni, és a titok megoldódik.
Összegyűjtötte az erejét, kezét az ablak kilincsére helyezte kissé remegve, majd szélesre tárta az ablakot.
Hirtelen boldogság járta át a testét.
Meg merte tenni. Kinyitotta a vastag, zöldüvegű ablakot.
A szobába friss levegő tódult be. Haját pajkos szellőlányok borzolták össze, mialatt édes, mennyei zene szállt körbetáncolva a fiúcskát. Mintha csak azt mondták volna:
– Gyere, táncolj velünk!
A fiúcska széttárta a karjait, és repült fel a magas égbe, otthagyva a szobát, a házat és mindent, ami eddig az élete volt
Legutóbbi módosítás: 2019.11.28. @ 07:50 :: Adminguru