Váratlan vendég toppant be hozzánk vasárnap délelőtt. Rég látott, de el nem felejtett barátunk, Kristóf keresett fel városunkon való átutaztában. Örömmel fogadtuk, feleségem ebédre is itt tartotta. Jót beszélgettünk, elkérdeztük egymást mindenféléről, ami az elmúlt évtizedek alatt megesett. Kicsit büszkélkedtünk a sikereinkkel, s a gyermekeink sikereivel, de gondolom ez megbocsájtható. Ebéd után, egy illatosan gőzölgő feketekávé mellett sort kerítettünk az ismerősök, barátok, kollégák felemlegetésére. Kristóf többjükkel tartott kapcsolatot, s ezért inkább őt hallgattuk. Át is adom neki a szót.
Íme ezt mesélte:
A vonat dübörögve robogott a dimbes-dombos tájon. A fapados, harmadosztályú fülkében fullasztó cigarettafüst gomolygott. Gondoltam, ha úgyis szívom mások füstjét, magam is rágyújtok. Ahogy a dóznit elővettem, a mellettem ülő fiatalember felé fordultam, aki nemrég szállt fel közzénk, megértve mozdulatomat, levélgyufát vett elő mellényzsebéből.
– Köszönöm! – szólta m – Kristóf vagyok.
– Tamás – viszonozta a bemutatkozásomat.
– Te is a felvételire jössz? – érdeklődtem.
– Mint a többi – mutatott körbe nevetve.
Valóban, ahogy szétnéztem, mindenütt a padokon korombeli, mindkét nembeli ifjak ültek, s élénken, szinte felajzottan beszélgettek
– És azt tudod már, hogy a gége larinx és a torok pharinx?
– Az a garat!
– De nagy okos vagy!
– De gyerekek, nem latinból, hanem anatómiából kell majd teljesíteni.
– Azért nem árt latinul is tudni a kifelyezéseket. Az orvosok mindig latin szavakat használnak.
– Majd ha orvos leszel, te is használhatsz, de addig csak szürke, mezei diák vagy!
– Ajaj, bár már ott tartanánk! De most még diákok sem vagyunk.
Mint a fenti párbeszéd is érzékelteti, a jelenlevők nagy többsége az orvosi egyetemre készült felvételezni. Jómagam is.
– Hű, ezek hogy tudnak! – sóhajtottam.
– Ne gondold! – szólalt meg a hátam mögött egy női hang – Csak nagyképüsködnek, hogy hitessék el saját magukkal, milyen okosok.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte újdonsült barátom a hang tulajdonossától.
– Mindentudó pedagógus anyámtól. Különben Kati vagyok – nyújtott kezet.
– Tamás!
– Kristóf! – mutatkoztunk be szinte egyszerre.
– Szóval, az én anyám olyan mindet megmagyarázó, mindent megérteni akaró pszichológus. Már nem is merek az utóbbi időben neki semmit sem mondani, mert rögtön megmagyarázza. Azt hiszem rám is hatottak egy kicsit az örökös magyarázkodásai, mert látom ezek az okostojások kerülnek, elhúzódnak tőlem, s rám fogják, hogy ragadály vagyok, de ugye ti nem hiszitek ezt rólam. Csak egy kicsit többet beszélek. Nem igaz? Látom, nem vesztek részt az általános bölcsködési versenyben. Úgy ültök itt mélázva, pöfékeltek, mintha nem is tartoznátok ide.
Figyeltem közben, vajon mikor vesz levegőt, mert én nem észleltem.
– Részemről – szakította félbe Tamás a szóáradatot – úgy áll a dolog, hogy borzasztóan be vagyok sza’, vagy no! Úgy érzem, nem tudok még egy épkézláb mondatot sem elmondani. Üres a fejem.
– Én is pont, így érzem – járultam hozzá a kétségek beismeréséhez.
A vonat lassított, majd megállt egy kisebb városban. Az ajtó kinyílt, és beáradt a friss éjszakai levegő kiszippantva egy pillanat alatt a füstöt. Négy, vagy öt alak nyomult be a vagonba. Velünk nem törődve kártyázni kezdtek egyikük lapos táskáját használva asztalnak.
Az utazás fáradtsága lecsendesítette a társaságot, nem hallatszott más, mint a bemondások a kártyázók felől. „Tök az adu!” – vagy ”Húsz!” „Hívd le!” – meg más hasonló szavak.
– Mikor érkezünk már meg? – sóhajtotta Kati és álomittasan a vállamra hajtotta fejét. Nem mertem mozdulni, ne ébresszem fel, ha már elaludt. Legalább ameddig alszik, nem beszél.
Hajnal felé érkeztünk be az állomásra. Éppen akkor oltották le az utcai világitást, amint kiléptünk az állomás épületéből, s a sárgás műfényt felváltotta a türkiz derengés. Jött a kis piros autóbusz, és felgyurakodtunk, majd ki-ki leszállt, ha szálláshelye közelébe érkezett. A végállomásig utaztam és a vonatbéli társaim közül csak Tamás tartott ki idáig.
– Errefelé laksz? – kérdeztem.
– Nem, de előbb jelentkezni akarok, mert úgyis csak délután lesznek otthon a rokonaim, akiknél lesz a szállásom.
– Nekem itt lakik a közelben a testvérem, nála fogok lakni. Gyere, kísérj el, iszunk egy kávét, s megyek én is beiratkozni.
Szinte így történt – a kávé után Tamás egyedül ment a dolgai után, én ugyanis maradtam, megvárni a testvéremet, aki telefonált, hogy hamarosan otthon lesz.
Tamással legközelebb a felvételi után találkoztam már, mint boldog elsőévessel. A nagy előadóterembe terelték be az összes elsőéves hallgatót – mindegyik karról. Ott szorongtak az általános kariak mellett a gyerekgyógyászok, a gyógyszerészek, sőt még a színművészetisek is itt voltak, ha jól emlékszem tizenöten. Köztük ült Tamás is. Úgy látszik, nem az Orvosi Egyetemre felvételizett. – állapítottam meg nagy okosan.
A gyógyszerészek között pedig Kati.
Volt utastársaim, az „okostojások” közül mással, eggyel sem találkoztam az elkövetkező évek folyamán.
Az előadást a filozófia professzora tartotta, s témája a szocialista erkölcs volt.
Ettől kezdve a félév végéig minden héten, pénteken ilyen közös előadást tartottak.
„A marxista filozófia alapjai” – volt az előadás sorozat címe.
Más közös programunk is volt, mégpedig az úgynevezett „KK” nap, más szóval a katonai kiképzés napja. Ekkor elméleti oktatás folyt harcászatból, valamint gyakorlati kiképzés alapfogalmakból. A diákok – fiúk – nem vették komolyan az egészet, sokat tréfálkoztak, viccelődtek az oktatóik rovására. Egyszer az egyik színista, mikor az ágyú lövedékének röppályáját magyarázták, megkérdezte, hogy vajon ez mindig úgy történik? Mármint hogy egy ívet ír le a lövedék. Az előadó, egy kapitány bólogatott, s pálcával mutatta az ábrán, hogy a lövedék elhagyja az ágyúcsövet, halad a csúcspontig, ott egy meredek ívvel lefele irányul a becsapódás helyéig.
– Igen, mindig ez a röppálya útja – nyugtázta a véleményét.
– Az nagyon jó! Mert, ha be akarunk lőni egy akadály mögé, csak oldalra döntjük az ágyút, s belövünk oda. Igaz?
– Hááát… – bizonytalankodott a kapitány, és az ábrát nézegette, pálcájával a röppályát követve.
Olyan csönd lett a teremben, hogy a légyzümmögést is meg lehetett hallani. A hallgatók visszafojtott lélegzettel várták a választ.
– Lehet benne valami – mondta ki a szentenciát.
Erre kitört a röhögés. Verték a padot, dobogtak a padlón és röhögtek nyerítve a gyönyörűségtől. Az előadó csak nézett értetlenül.
– De kérem! De kérem! –ismételgette és nem értette, mi történt.
Bejött a parancsnok és pillanat alatt rendet teremtett. Már annyit gyakorlatoztattak, hogy a parancsszavakra pontosan reagáltunk. A parancsnok szavára hang nélkül elhagytuk a termet, s csak kint kacagták tovább egyesek az okos kapitányt.
Kifele menet, az utolsó diákot a parancsnok visszatartotta.
– Mondja, mi történt itt?
– Viccet mondott a kapitányunk.
– Mit mondott?
– Nem értettem, hátul ültem.
A parancsnok meglepődve nézett a diákra, aki állta a tekintetét. Pillanatnyi időre csönd ülte meg a termet. Se a kapitány, se a parancsnok, se a diák sem szólt, csak nézték egymást nem tudva, a másik mit gondol.
– Viiigyázz! – kiáltotta el magát a parancsnok. – Tanuló, kifele indulj! Futólépés! Egy, kettő!
A diák ész nélkül kirohant.
– A tanuló nem adta ki magát – fordult a zavart kapitány felé. – Nyugodjon meg, majd később elmondja mi is történt! Lelépni!
Hogy ketten miként oldották meg ezt az ügyet, arról nem szól a fáma.
Az ilyen és hasonló közjátékok nem zavarták előhaladásunkat egyetemi tanulmányainkban, és több-kevesebb sikerrel mind letettük az államvizsgát, hogy elmerüljünk az élet sűrűjében.
Fenti ismerőseim későbbi sorsát sokáig figyelemmel kisértem. Kati a végzés után maradt az egyetemen gyakornoknak eleinte, s utóbb szépen haladt előre vagy fölfelé a ranglétrán. Professzorként ment nyugdíjba, közel ötven év oktatói munka után.
Tamás jónevű színész lett, s én mindig szívesen emlékeztem rá, hogy egy reggel együtt kávéztunk, mikor még nagyon a pályája elején járt. Karrierje csúcsán kinevezték színigazgatónak. Két évig vitte a társulatot egyik sikerről a másikra. Egyszerre azonban valakinek a lábára léphetett, mert az igazgatói székből egyenesen a börtönbe vitték.
A vád? – Párt és állam ellenes magatartás.
Népszerűsége a hatalom számára veszélyt jelenthetett. Ez elég volt ahhoz, hogy a securitate[1] körmei közzé kerüljön. Onnan pedig nehezen lehet kiszabadulni. Tamás nem is szabadult.
Miután a fekete autó elvitte, többet senki sem látta.
[1] securitate – a román kommunista diktatúra titkosszolgálata
Legutóbbi módosítás: 2019.11.04. @ 18:48 :: dr Bige Szabolcs-