– Érzed a hervadt virágok illatát a sírokon? – kérdezte a férfi az ajtóban állva, és társnője karjához ért.
– Ostobaság Reth. Régóta elzárt papírok parfümjét érzed – válaszolt a nő. – Nem temetőben vagyunk – és tekintete a falak menti könyvekkel telt polcokon siklott át.
– Ez az, könyvek. De ha sírok előtt jársz és a neveket nézed, életeket, történeteket látsz, valóban. Szerelmet, gyűlöletet, örömöket és szenvedést, terveket és vágyakat.
– Csak neveket látsz! De ha úgy akarod, létezés van a nevek mögött, közeli vagy távoli múlt, amiről senki nem beszél. Elfelejtve. Senki nem gondol rájuk többé, vagy csak ritkán, különleges alkalommal, mikor szükségét érezzük, hogy ne csak magunkra gondoljunk.
– Látod a könyveket? Az állványokhoz lépve ujjai a kötetek poros hátát simogatta.
– Olyanok ezek, mint a sírboltokon elmosódott nevek! A címek mögött egy elfelejtett halott élet hamvaiból főnixként támad fel abban a pillanatban, amikor a szöveget olvassuk. Eltűnt szeretteinkhez hasonlóan, mikor róluk beszélünk. Szülőkről, gyermekekről, házastársról vagy barátokról.
Az ablak alatti asztalon könyvek vártak rendezésre. Nézte őket majd a véletlenre bízva nyitott ki egyet és fennhangon olvasott.
„A kútkávára hajolva nézünk a kútba: a feneketlen mély hűsből hat arc nézett vissza ránk. Egymás után előre hajlunk egyensúlyunk elveszítve. Egymás után hintázunk a tátongó száj fölött és süppedünk a hűvös homályon keresztül a jeges víz felé.”[1]
– Látod, néhány pillanatig velünk éltek az arcok, mert olvasva életre keltek! És egy másik könyv után nyúlt.
„Tomas a rádiót kikapcsolta és azt mondja: »A világ minden országában van titkos rendőrség. De csak nálunk közvetítik a hivatalos vallomásokat! Hallatlan!« [2]
– Tomas feltámadt hamvaiból, életre keltettük. A könyvet kinyitva és e sorokat olvasva visszaadjuk az életet, amit apjuk, a szerző adott nekik.
Az asztalt elhagyva a teli polcok előtt járkált, és itt-ott egy kötetet kihúzva beleolvasott.
„Jeanne a meleg kőre tette kezét.
Értéktelen vagyok Ravic. Nem akarok egy történelmi korban élni. Egyszerűen boldog akarok lenni és szeretném, ha nem lenne minden annyira nehéz és terhes.”[3]
– Életre keltjük az eltűnt személyeket és az ajtóban álló mozdulatlan társnőjéhez fordult egy másik várakozó könyvet szabadítva ki a sorból.
„Julian…
Hangja leheletként vonszolódott, de mosolya elárulta.
– Emlékszik Julian Caraxra, Jacinta?”[4]
– Valaki jön, egy könyvet választ és a nyomtatott szavak életre kelnek, megtalálják létüket. Eddig nem létező mozdulatlan személyek újra élnek, éreznek, beszélnek, mozognak az életükben vagyunk. Velük élünk, életüket éljük s becsukva a könyvet eltűnik minden, megmerevedik, mint a sírboltok elkapart emlékei.
– Gondolod, hogy a könyvtár egy sírbolt, kérdezte a nő hozzáközeledve.
– A szerzők álmai temetője, és alkotásaiké. Bezárva, mozdulatlan élnek a feltámadást várva, mint a temetők lakosai. Mint most én, valaki kinyit egy könyvet, lapozgatott a papír zizzenését hallgatva.
Kint egy árnyék surrant el az ablak előtt.
– Jön valaki! Gyere Scarlett, és asszonya karját fogva tűnnek el az „Elfújta a szél”[5] nyitott kötetében, mikor az ajtó kinyílt.
Jegyzet:
[1] Ray Bradbury: Aki várakozik (Celui qui attende. Edition Librio page 15)
[2] Milan Kundera: L’insoutenable légèreté de l’être. Ed. Folio page 192
[3] E.M.Remarque: A diadalív árnyékában. Livre de Poche, page 271
[4] Carlos Ruiz Zafon: L’ombre du vent (A szél árnyéka) Ed. Livre de poche, page 343
[5]Margaret Mitchel : Elfujta a szél.
