A Tshatsiról elnevezett katonai tábor közepén volt a börtönünk. Hosszú, földszintes épület néhány irodával és a mi fogdánk. Elég nagy egy nappali szobának, de kicsi huszonhat ember számára. Csak két nyílása volt: egy vasajtó, s a rácsos, üveg nélküli ablak. Az épület bádogteteje a forró napsütésben a helyiséget gőzfürdővé változtatta, ahol huszonhat ember, huszonnégy fekete és két fehér izzadságában fürdött.
A másik fehér egy légitársaságnál dolgozott, és egy repülőjegyhez fűződő szélhámosság áldozata volt, amit a központi kormány nem akart kifizetni.
Ami engem illet, én 96 láda pezsgő árát kértem a provinciális kormányzótól, aki csökönyösen ajándéknak tekintette.
Közöttünk volt egy betiltott politikai párt vezetője és aktív képviselő a letartóztatás pillanatában. Húsz évvel később az ország elnöke lett, de abban az időben jövendő rangja még az idő titka volt.
A többiek csak névtelen tyúktolvajok vagy kocsmai verekedések résztvevői voltak. Kivéve egy idős embert közöttünk. Sovány, mint egy csontváz, fogatlan arcát ezer ránc szántotta, de élénk és szúrós tekintete volt. Ritkán beszélt, hosszú hallgatásokba burkolódzott.
Az ajtó mellett a wc-nek nevezett vödör. A fal mellett egy dobogószerű fa emelvény. Ez volt az ágyunk. Egymás mellett feküdtünk, mint egy szardíniás dobozban.
Félmeztelen lustálkodtunk egész nap. Egyesek az ágyon ültek, vagy feküdtek, mások az ablakrácshoz szorították orrukat, friss levegőt keresve.
Az ablak alatt egy nagy kondér langyos ivóvíz, ütött-kopott fémbögrével. Reggelenként két önkéntes, mondhatni boldogan, ment a vízért és cipelte a teli vödröt.
Naponta egyszer, úgy tíz óra körül, őreink egy félórára kiengedtek bennünket. Ennyi időnk maradt mosakodni a hosszú, beton medencére hajolva. Egy csomó vízcsapból csurgott a langyos víz, de jól esett tiszta levegőt szívni a leírhatatlan bűz után.
Napközben mindenről beszélgettünk. Politikáról, üzletről és különböző eseményekről. Déltájban az asszonyok hozták az ebédet. Ki egy fazék bungát, ki egy nyitott szardíniás dobozt pili-pili szósszal. Majdnem láthatatlan őreink kinyitották az ajtót. Mindenki evett.
Fehér társamnak egy étteremből hozták az ebédet, amit megosztott velem. Itt mindnyájan valóban testvérekké váltunk.
Napnyugta után minden megváltozott, és szenvedésünk más formát öltött. A kibírhatatlan hőséget minden átmenet nélkül az éjszaka hidege váltotta fel. Szerencsére nem voltunk az Egyenlítőn, különben megfulladunk a borzalmas hőségtől. Itt, ahol mi tartózkodtunk, a hőmérő könnyen húsz fokot is eset, újabb 12 óra szenvedést biztosítva a jeges helyiségben. Felvettük ingeinket, és megosztottunk néhány használt takarót. Szerencsére magammal hoztam egy rövid ujjú pulcsit, így elkezdhettük az afrikai falvak virrasztását, füstölgő tűz és csillagfény nélkül a mély sötét éjszakában, amit nem világított meg az ablakból szűrődő halvány derengés.
Kezdetben mindenki beszélt, majd lassan, egymás után ránk szállt az álom csendje.
Egy délután észrevettem, hogy ex-képviselőnk néhány szót vált a csontvázszerű vénemberrel majd feláll, és az ablakhoz megy. Amíg félhangon beszéltek, a többiek elhúzódtak, majd mindketten újra elfoglalták helyüket közöttünk. A véletlen úgy hozta, hogy az ex-képviselő és jövendő államelnök baloldali szomszédom volt, míg fehér társam a másik oldalon feküdt.
Hallgatott a képviselő, pedig éreztem, hogy beszélni akar velem. Szótlanul vártam, türelmesen.
— Nem tudja, hogy mikor engedik ki? – Halkan beszélt, kértem, hogy ismételje.
— Fogalmam sincs, válaszoltam. Tudom, hogy barátaim már közbenjártak illetékes helyen, de ismeri a helyzetet. Tudja jól, hogy nálunk minden lassú. Hosszú időbe telhet, amíg a papírok ide érnek.
— Látom, hogy reálisan látja a dolgokat. Szeretném megkérdezni: akar velem jönni?
— Magával?
— Nem, nem ezt akartam mondani. Velünk együtt, mindnyájunkkal!
— Ha jól értettem, elmennek?
— Igen. Éreztem a félhomályban rám szegezett tekintetét, és tudtam, hogy igazat mond.
Gondolkodás nélkül beleegyeztem.
„De fogalmam sincs, hogy mit kell tenni?”
— Ne kérdezzen semmit, pillanatnyilag semmit nem tudok mondani. Csak kövessen bennünket. Ne tegyen semmit, utánozzon minket, és hallgassa Dikukut.
— Dikuku? Ki az?
— A vén varázsló.
Nem válaszoltam, mert meggyőződésem szerint a világ összes varázslója képtelen kinyitni a vasajtót anélkül, hogy ne zavarja fel az egész katonai tábort, mint egy darázsfészket.
— Rendben! Csak jelezze az indulást.
Gondolom, hogy megértette, hogy nem hittem neki, mert megfogta a karom. Soha nem engedett meg senkivel ilyen közvetlenséget.
— Nem kívánom, hogy higgyen nekem. Csak annyit kérek, hogy utánozzon bennünket, és tegye azt, amit mi teszünk. Megbízom magában.
Nagyon lassan telt az este. Fogalmam sem volt az idő múlásáról, mert letartóztatásom pillanatában egy katona elvette a karórámat.
Az éj valóban nagyon sötét volt. Nehéz felhők kergették egymást az égen, és vihar előtti csend feküdte meg a tábort.
Ebben a furcsa légkörben szólalt meg Dikuku.
Lassan egy szót mondott: Simba*! Mindenki elhallgatott, és furcsa feszültséget éreztem a levegőben.
„ Simba szép, erős, fiatal és magányos volt. Megéhezett és vadászni ment. „
A pillanatnyi csendet a körülöttünk ülő emberek halk torokhangú mormolása törte meg. Ritmikusan ismételték: Sim-ba, Sim-ba…
Nem tudom milyen kényszer hatása alatt ismételtem én is kórusban a többiekkel.
„Simba a napégette szavanna levegőjébe szimatolt, s érezte egy áldozat szagát.”
Miközben Dikuku mesélt, mi megállás nélkül ismételtük: Sim-ba, Sim-ba, őrizve a ritmust, de a moraj egyre erősebb lett.
Képtelenség elmondani, mit éreztem. Mintha egy varázslat ragadna el, hipnotizálva ismételtem: Sim-ba. A kórus moraja elnyomta Dikuku hangját, és beszéde érthetetlenné vált.
…Sim-ba…Sim-ba…
Egy ismeretlen erő kényszeritett, hogy az éjszakában láthatatlan emberekkel egy ritmusban mozogjon törzsem előre-hátra.
A hangok hihetetlen erővel ellenállhatatlan hullámként zengtek, és mintha láthatatlan erők vibrálnának körülöttem. A levegő újra felmelegedett. Nem éreztem, hogy hideg van. Senki nem fázott. Izzadságban fürödtem, és a verejték csorgott a homlokomon, miközben üvöltöttem: Sim-ba…Sim-ba…
Hirtelen csend lett. Úgy emlékszem, hogy Simba megölte áldozatát, és tekintetem a csillagos égre emeltem!
Kint voltunk!
Másutt voltunk!
Huszonhat férfi állt a szavannában. Néhány csenevész fa árnyékát láttam a csillagfényben, hallottam az afrikai éj csendjében a tücskök és más bogarak zenéjét és egy rettegő majom kiáltását. Az éj ezernyi zaját. És hallottam egy szúnyog énekét is.
— Szabadok vagyunk! – Hangom remegett, és a képviselő ujjai karomat szorították.
— Nem hitt nekem!
— De hogyan?
— Ne kérdezze, fogalmam sincs. Ez Dikuku titka.
— És most mi lesz?
— A falujába megyünk, mert nincs nagyon messze. Nem érzi a tűz szagát?
— És azután?
— Azután majd mindenki hazamegy. Maguknak találunk egy kocsit, nyugodjon meg.
— És a katonák?
— Ne törődjön velük. A katonák már mindent elfelejtettek. Senki nem emlékszik ránk.
— Azért, mert Dikuku?
— Dikuku haza akart menni. Nem mondtam már, hogy egy nagy varázsló?
Megjegyzés:
Simba* — Oroszlán svahili nyelven, Congo ex Zaïre.
