Őszi estéken az ember többet gyón, mint teszi azt korábban.
Talán a fény hiányát pótolja így a lélek, temérdek kudarcát
a szellem felsorolni bátrabb, vétkeket sem rest ragozni már.
Nyáron csak élményt élvezetre hányni, későn feküdni,
későn ébredni rá a tévedő igékre, s vakon hinni abban,
másnap éppen ugyanígy sütkérezik majd ágakon a nap-
sugár… Ha pedig nem; chemtrail, frontok, klímaváltozás.
Rá kell fogni valamire, hogy amennyiben nem érezzük jól
magunkat, arról számos más tehet. Hiszen mi mindent jól
csinálunk, elpusztíthatjuk az állatainkat, olykor egymást is
akár. Bármit tehetünk. Ha gond van, köztünk senki sem hibás.
Csak ő. Tudod. Az a másik. Hiszen láttad. Aki ott állt a másik
oldalon. Nem látni? Nincs ott? Elbújt. Tudtam, hogy így lesz.
Megesküdtem volna rá vakon. Na, ő. Miatta. Érte. Érted?
Mert a múltkor is. Meg tegnap. Ma nem. Holnap meg késő.
Én csak azért, mert ő is. Ő még a szomszédtól tanulta, aki
régen olvasta valahol. Én tényleg csak azért. Különben nem
tettem volna. Rosszat tettem ezzel? Hibás vagyok? Hibátlanul.
